Ezek a kampányok meglehetősen drágák és hatástalanok szoktak lenni. A bumeránghatás tipikus példái. A levágásra kiszemelt közalkalmazotti réteg ugyanis legott megszerzi azt a társadalmi szimpátiát és legitimitást, amelyről korábban legfeljebb csak álmodni mert. Az embereknek eszükbe jut, mennyire jó, hogy vannak tanárok, orvosok, professzorok és tudományos kutatók. Végül ez az egész addig megy, amíg az illetők mártírrá nem válnak. Támadhatatlanságukat éppen az biztosítja, hogy mindenki számára nyilvánvalóan durva és igazságtalan támadás áldozatává váltak. S az, hogy az illető ágazat munkáját javítani is lehetne, már ki is került a képből. Emlegetése is szentségtöréssé válik.
Mielőtt tovább mennénk az akadémiai kutatók sorsának elemzése felé, fontos eloszlatni azt a homályt, amely
az adófizetők pénzén
élők fogalmát lengi körül. Leggyakrabban a közalkalmazottak körét láthatjuk belőlük. Õk tanárok, orvosok, tudományos kutatók, muzeológusok, levéltárosok és egyetemi oktatók. Közalkalmazottnak számítanak még az intézmények hivatali dolgozói is a gazdasági osztálytól a portásig. Közalkalmazotti státusban vannak továbbá a honvédség és a többi fegyveres testület civil alkalmazottai, de ehhez igazodik a nem civil állomány fizetése is.
A közalkalmazottak széles körén kívül azonban ott találjuk még a köztisztviselőket: ők a minisztériumok tisztviselői és az önkormányzatok vezető beosztású káderei. Az állam fizeti továbbá az állami vezetőket, a képviselőket és még számos más kategóriát. Õk valamennyien előre meghatározott ráta alapján húznak illetményt a költségvetésből. Jelenleg a közalkalmazotti és a köztisztviselői bértábla között egy a háromhoz az arány az előbbiek javára. A két kategória létszámaránya nagyjából megegyező, ám a köztisztviselői kar csökkentését még sohasem vették komolyan; sőt általában rájuk bízzák a közalkalmazotti leépítések keresztülverését is.
Egy negyvenéves, kétgyermekes (családi pótlék), két felsőfokú nyelvvizsgával (nyelvpótlék) rendelkező kandidátus (fokozati pótlék), tudományos munkatárs illetménye havi nyolcvanhatezer forint. Ez úgy ötvenkét-ötvenötezer forintnyi nettó jövedelemre jön ki havonta. Ez az összeg széles szóródást mutat: az akadémikusok közel állami vezetői jövedelmétől kezdve a pályakezdő kutatók havi átlagos harmincnyolcezres bruttójáig.
Mindebből természetesen csak korlátozottan lehet következtetni egy ország tudományos életének hatékonyságára. Az igazán lényeges az, hogy a tudományos élet és annak szereplői milyen presztízzsel rendelkeznek egy adott országban. Magyarországon meglehetősen kicsivel. Közhelyszerűen szokás felemlegetni ugyan, hogy Magyarország kulturális és tudományos nagyhatalom, és számos tudóst, valamint több más szellemi kiválóságot "adott a világnak", de ez inkább annak a ténynek elleplezése, hogy a magyar tudósból ritkán válik próféta saját pátriájában. Ennek egyik legfontosabb összetevője pedig nem is anyagi. A legfőbb hiánycikk a bizalom. Annak tisztázása, hogy mit vár egymástól az országot irányító politikai "elit" és az értelmiség.
Kettős szerepzavarról
van szó. A szakértelmiségi munka értékének krónikus alábecsülése mellett egyfajta váteszi szerep vállalásáról és igényléséről. A tudós e szerepben nem kutató, illetve kutatások felelőse, hanem - az irodalmárral együtt - egyfajta informális szereplője a napi politikai életnek. Egyfajta "felelősségen kívüli" döntéshozói gárda alakul ki így, amely azonban a hivatásos politikusokat - felelős felhatalmazás híján - helyettesíteni sehogy sem lesz képes. Ez a szerepvállalás a szaktudomány leértékelődéséhez vezet, mert vezető személyiségeinek félreérthetetlen közéleti állásfoglalása óhatatlanul kihat az egész magyar tudományra.
A jól szervezett tudományos élet ugyanis több, gyakran több száz vagy több ezer szereplő kölcsönös együttműködését igényli. Ahhoz, hogy ez bekövetkezzék, arra van szükség, hogy a munka célirányosan szerveződjék meg.
A szerveződések
lehetnek piramidálisak, amikor egy-egy jeles tudósegyéniség vezetésével egy adott téma vizsgálatára egy adott team jön létre, de még jelentősebb a vertikális szerveződés. Modern szóval a tudományos hálózatok létrejöttéről van szó, amelyekben ki-ki a maga témájával foglalkozik, míg az eredmények esetlegesen kapcsolódnak össze. Ha úgy tetszik, hipertextúrát alkotnak. A nyelvtudósok és a számítógépes szakemberek összekapcsolódásai e szerveződés iskolapéldái. E nélkül nem létezhetne a mai számítógépes kultúra. Egy-egy mikrorégió gazdasági folyamatainak felderítésére sor kerülhet hidrológusok és régészek, demográfusok, gazdaságtörténészek, valamint meteorológusok együttműködésére. E modern tudomány legérdekesebb vonása az, hogy összekeveredhetnek benne az alkalmazott és az alapkutatások, illetve ezek eredményei.
Itt, a tudományos hálózatok kapcsán jutottunk el
az akadémiaikutatóintézetek
kérdéséhez. Az, hogy ezeket az intézményeket a szovjet tudományos hálózat mintájára hozták létre nálunk, vajmi keveset árul el a lényegükről. Magyarországon ez az intézeti rendszer jelenti az egységes tudományos hálózat gerincét. Létrejöttüket két elem motiválta: az egységes szakmai hálózat létrehozása mellett annak decentralizálása, valamint igen gyakran az, hogy a tudományos életben maradhassanak olyan személyek, akik az egyetemi oktatásban nem tudtak vagy nem akartak részt venni.
Az akadémiai kutatás amúgy szorosan kapcsolódik a magyar egyetemi hálózathoz is. Jelenleg a budapesti akadémiai központ és a debreceni, miskolci, pécsi, szegedi és veszprémi területi központok irányítják a munkát. Akadémiai intézetek működnek Debrecenben (Atommagkutató Intézet), Miskolcon (Bányászati-kémiai Kutatólaboratórium), Sopronban (Geodéziai és Geofizikai Kutatóintézet), Veszprémben (Műszaki Kémiai Kutatóintézet), Tihanyban (Limnológiai Kutatóintézet), Vácrátóton (Ökológiai és Biológiai Kutatóintézet), Martonvásáron (Mezőgazdasági Kutatóintézet), Szegeden (Szegedi Biológiai Központ), Pécsett (Regionális Kutatások Központja) egyaránt. A fennmaradó intézetek (szám szerint harmincnégyen) Budapesten vannak. Az Akadémia ezenkívül még számos kihelyezett kutatócsoportot is működtet, melyek egy-egy egyetemi tanszék köré szerveződnek. Ezek főnöke a Kutatásszervezési Intézet (MTA KSZI). Önálló akadémiai kutatóhelynek minősül az Akadémia könyvtára is.
A nem akadémiai kutatói hálózatban van még számos kutatóközpont, melyek minisztériumi, egyetemi vagy egyházi főhatóság alatt működnek. Külön kasztot képviselnek még a múzeumok, amelyek elsősorban közművelődési intézmények, de a lényegükből fakadóan művelnek néprajzi, régészeti és helytörténeti kutatásokat is. Kutatóhely a levéltári hálózat is. Természetes, hogy a számos magyar egyetem és főiskola szintén kutatóhelynek minősül.
Ami az akadémiai kutatóhelyek jogi helyzetét illeti, a legfontosabb változás létrejöttük óta az, hogy részei lehetnek az akadémiai Köztestületnek. Ez azt jelenti, hogy a jelenleg kétszáz fős akadémikusi testület (rendes és levelező tagok) mellett még kétszáz főt választhatnak az intézetek, illetve az akadémiai minősítéssel (kandidátus vagy akadémiai doktor) rendelkező kutatók az Akadémia irányító testületébe.
A jelenlegi válság egyik legfontosabb kérdése máris az, hogy
kié az Akadémia?
Ha a Kosáry Domokos elnöksége alatt létrejött köztestületiséget nézzük, akkor a kutatóké. E köztestületiség létrejöttében nagy szerepe volt annak, hogy a kilencvenes évek elején az akkori kormányzat már tett egy kísérletet az akadémiai kutatási hálózat leépítésére. A csehszlovák és még inkább a keletnémet példa azonban bebizonyította, hogy az ilyen átszervezések tragikus következményekkel járhatnak.
A kutatói hálózat Magyarországon is alaposan karcsúsodott. A nyugdíjazások mellett az alkalmazotti létszámstop, illetve a közalkalmazotti bértábla gyalázatosan nyomott volta csak a kivételesen elszánt vagy biztos anyagi háttérrel rendelkező fiatalokat tűri meg a pályán. Glatz Ferenc elnök - kétévente kötelező - parlamenti beszámolójára válaszolva a szocialista Bihari Mihály is kiemelte a tudomány alulfinanszírozott és túlpolitizált voltát. Az ő megfogalmazása szerint "a példátlanul rossz bérhelyzet" már azt jelenti, hogy "a nyomor szintjére süllyednek le harminc-negyven éves korukra olyanok, akik egy évtizedet töltöttek el a tudományban", s ami még aggasztóbb, "az elmúlt hat év alatt (1996 tavaszát írtuk ekkor) a felére csökkent a tudományos kutatók és dolgozók létszáma" (Akadémia, I. évf., 1. szám, 1997. tavasz). A létszámcsökkenés különösen szíven ütő annak fényében, ha tudjuk, hogy működik az agyelszívás. Külföldi munkahelyek folyamatosan hívják el az olcsó, de jól képzett magyar fiatalokat. A rendszerváltás óta közel hétezret. Ezek egy jelentős része nem kutató, hanem pl. orvos, aki "ösztöndíj" és "továbbképzés" jogcímén dolgozik például belga vagy német intézményekben.
Azzal, hogy a helyzet tarthatatlan, voltaképpen mindenki egyet is ért. A döntő különbség a javasolt kiutakban van. Ami az Akadémia jogi helyzetét illeti, a jelenlegi elnökség inkább azt
a hagyományosszemléletet
igyekszik képviselni, hogy az Akadémia az akadémikusoké. Akiket, úgy-ahogy, kiegészítenek az akadémiailag minősített kutatók. (Az új, PhD-t szerzett kutatók már egyetemi minősítést viselnek.) A kutatóintézetek megszüntetése, illetve összevonása mellett szóló érv lehet a mai akadémiai elnökség által oly szívesen emlegetett "kutató egyetemek" rendszere. Igaz, hogy az angolszász világban az alapkutatások zöme egyetemekhez kötődik. Ez azonban ott sem általános szabály, s a kontinensen, főként a francia és a német kultúrkörben pláne nem. Ami a szovjet rendszert illeti, az annyiban újított, hogy a német mintára létrehozott intézeteket az akadémia - majd 1940 után a köztársaságok akadémiái - alá rendelte.
Ami a magyarországi válságot illeti, az akadémiai szervezet fenntartására szükséges 9,4 milliárdos keret (ez az akadémikusokon és a teljes apparátuson kívül 4850 fős intézeti létszámot takar, közülük 2304 kutató) 1,8 milliárdos emelése borította ki a bilit. (Összehasonlításul: évi legalább 35 milliárdra becsülik a NATO-kompatibilitásra költendő összegeket.) Ez váltotta ki még 1997 márciusában azt az akadémiai intézeti
konszolidációs programot,
amely a közgazdasági tudományos intézetek összevonásával, bizonyos természettudományos intézmények (pl. az Izotópkutató Intézet) megszüntetésével, többek összevonásával és egyes "múzeumi profillal is bíró" intézetek (Művészettörténeti, Régészeti, Néprajzi és Zenetudományi) más intézményeknek való átadásával járt volna. Bár a Glatz Ferenc által irányított kilenctagú konszolidációs bizottság folyamatosan tárgyalt, csak annyi bizonyos, hogy ezen utóbbi intézeteket felkínálták az MKM-nek, amely azonban érdemleges választ még nem adott. Az eredeti tervezet számolt volna egy új intézmény, a "Stratégiai Kutatások Intézete" létrehozásával is, ám erről azóta sem tudni, miként működött volna. Nyertek volna az élő természettudományok, mégpedig egy új Duna-kutató intézetet - korábban viszont éppen a természettudományok terén következett be a legnagyobb leépítés.
Ami az egyes kutatási témák konkrét finanszírozását illeti, elméletben ugyan helyeselhető, hogy a szűkös pénzalapokat - a GDP 0,6-0,8 százalékát költjük a tudományos kutatások finanszírozására - pályázati rendben, konkrét kutatási célokra osztják ki, de ez a valóságban azzal jár, hogy egy-egy többéves kutatási terv finanszírozásában átláthatatlanok a viszonyok. A kutató nem tehet mást, mint hogy négy-öt forrásból igyekszik megszerezni a pénzt. S előfordul, hogy a munka egyik elemére jut pénz, de az egész befejezésére vagy publikálására már nem. Ugyanígy gyakori helyzet, hogy egységes tervezés helyett szétszórt, olcsó és több intézményhez beleltározott műszerparkkal dolgoznak. A végső stádiumban ez az állapot már komoly jogi problémákat is felvet. Másféleképpen azonban ma nem lehet kutatásokat finanszírozni Magyarországon. Ráadásul ez a finanszírozási rendszer roppant költséges. Az egyes kutatóhelyek igyekeznek minél több forrást lefoglalni, s igen gyakran párhuzamosan több intézmény is ugyanarra a tervre kap pénzt. A különféle alapítványok és programok pedig joggal jegyzik meg, hogy nem lehet feladatuk egy ország szinte teljes tudományos életének fenntartása.
A kutatómunka
hatásfokának mérésében a műszaki és természettudományok területén esetleg még elképzelhető, hogy léteznek objektívnek tartható számok, de a társadalomtudományokban ez relatív. Van ugyan citációs index, amelyik azt mutatja, hogy egy adott tudományos közleményt hányszor említenek más tudományos közlemények jegyzetei, de ez nem jelent igazán minőségi mutatót. Emellett egy-egy társadalomtudományi vagy filológiai szakcikk körülbelül négy-öt évig "érik". Ennyi idő kell ahhoz, hogy általában ismertté váljék, utána azonban huszonöt, sőt egyes esetekben ötven vagy száz évig is idézik, ha jó. (A természettudományokban általában öt év egy cikk elavulásának ideje.)
Legalább ennyire fontos, hogy a magyar tudományos élet szigorúan két szférára oszlik. Vannak kiadványok, amelyek eleve idegen nyelven, a nemzetközi tudományosság számára íródtak, s itthon szinte ismeretlenek. A honi nyilvánosságban nagy port felvert tudományos eredmények viszont gyakran ismeretlenek külföldön. S tekintve, hogy a korábban jobb napokat látott - és Európa egyik vezető tudományos kiadójának számító - Akadémiai Kiadót sikerült elkótyavetyélni, kérdés, meddig lesz még magyar tudományos könyvkiadás. Jelenleg minden intézet egyéni kiadványfinanszírozással partizánkodik.
A most felröppent intézetracionalizálási tervet nem árt mindezek hátterében vizsgálni. Igaz, hogy szétaprózott, kicsiny intézményeket nem érdemes önállóan finanszírozni. Költöztetésük és összeolvasztásuk szintén nem olcsó mulatság, különösen a nagy laboratóriumok, adattárak és könyvtárak esetén nem. Ezeknek pedig ott kell lenniük a kutatók keze ügyében. Nem beszélve az esetlegesen elbocsátandó alkalmazottak végkielégítéséről. Az összevonásra javasolt természettudományos intézetek valószínűleg piaci megrendelésekből is meg fognak tudni élni. (A három közgazdasági kutatóintézet, úgy tűnik, átmentette magát, holott éppen ők lennének a legalkalmasabbak az összevonásra.) Nagyobb a gond a három humán intézettel. Az 58 fős (25 kutató) Régészeti Intézet végzi Magyarország régészeti topográfiájának összeállítását (itt készül a publikált monográfiák közel fele is), és mint országos hatáskörű szervezet gyakorlatilag egyedül képes régészeti kutatásokra az ország egész területén. A kutatói hatékonyságnak éppen az az oka, hogy az itt dolgozó szakemberek nem látnak el muzeológusi feladatokat. A vidéki múzeumok vagy akár a Nemzeti Múzeum régészei azonban igen. A hetvenes összlétszámú Néprajzi Intézet (43 fő, 27 kutató) pedig az etnológia és a folklorisztika műhelye, szemben a Néprajzi Múzeummal, amely a tárgyi néprajzra szakosodott. Egybeolvasztásuk tehát nem lenne célszerű. A dokumentációk, az anyagok és a könyvtári állomány elhelyezése is gondokat jelentene, nem beszélve magukról a kutatókról. Az illetékes intézmények közül a Nemzeti Múzeum vezetése máris odanyilatkozott, hogy nem lát lehetőséget a Régészeti Intézet autonóm egységként való átvételére. Ez azt jelenti, hogy a tervezett átadások lassan leállnak.
Ami az egyes intézetek
telephelyeit
illeti, ezek zömének az Akadémia csak kezelője, de nem tulajdonosa. Csak a patinás Országház utcai-Úri utcai ingatlanra kérték az Akadémia tulajdonjogának a bejegyzését 1995-ben. Itt helyezkedik el a Történettudományi, a Régészeti, a Művészettörténeti, az Állam- és Jogtudományi Intézet, továbbá a Nyelvtudományi Intézet Orientalisztikai Osztálya. Aki járt e hatalmas tömbben, tudhatja, hogy a szűk folyosókról nyíló apró szobák nem igazán alkalmasak másra, mint irodáknak. Az épület csak kívülről őrzi régi formáját. Esetleges értékesítése csakis egyben lenne elképzelhető. Ismerve a vári telekárakat, ez bizony nagyon megemelné a befektetők költségeit. De mit is kezdhetnénk a Konkoly-Thege úti KFKI-tömbbel, ahol atomreaktor működik, vagy a Központi Kémiai Intézet célirányosan tervezett Pusztaszeri úti tömbjével? Ezeket csakis szakmai befektető vásárolhatná meg.
Azonban mégis az a keserű igazság, hogy az egyes intézmények túl szétszórtan helyezkednek el. A Filozófiai Intézet például egy Szemere utcai lakóházban foglal el két lakást. Ez akkor is iszonyatos pazarlás, ha tudjuk, hogy mint a magyar tudományban mindennek, ennek is a kóros spórolási mánia volt az oka.
Zárszóul azzal kell megelégednünk, hogy a magyar tudomány valóban reformokra szorul. Ha az Akadémia vezetése valóban le kíván mondani az intézeti hálózatról, célszerű lenne azt a felsőoktatással és a többi tudományos intézettel közös minisztériumi felügyelet mellett tovább működtetni. Nyilvánvaló az is, hogy a jelenleg tizen- vagy huszonegynéhány fővel működő intézeteket is jobb lenne kutatócsoporti vagy osztályi státusban összevonni a többi intézménnyel. Vagy átadni a költségvetésükkel együtt a megfelelő egyetemi intézeteknek. De mindehhez
szemléletváltásra
is szükség van. Egyfelől el kell fogadni, hogy a tudós nem szórakozik, és bár munkáját általában élvezi, szereti, azért éppen úgy jogosult a megélhetésre, mint bármelyik másik tevékeny, adófizető polgára e honnak. Különösen mivel munkája közszolgálat, amelynek eredménye végső fokon az országot gyarapítja. A tudomány pedig intézmény, s nem néhány magányos hős csatatere. A tudós ekképpen jó pénzért, tisztes társadalmi megbecsülésért szolgál. Politizálnia, közügyekben véleményt mondania természetesen szabad, akár magánemberként, akár politikusi pályára lépve. De a nemzet dolgában érzett felelősség, amely szép erény, nem azonosítható az informális politikai váteszséggel, amely régi, rút bűne a kelet-európai szellemi életnek.
Dobrovits Mihály
(közreműködött: Gergácz József)
Költségvetés
Az Akadémia teljes költségvetése az alábbi bruttó megoszlást mutatja (Magyar Közlöny, 1996/118. szám, 7049-7051 oldalak). Az MTA Titkársága 335,8 millió forintot kap. Az Akadémia Doktori Tanácsa, amely az egykori Tudományos Minősítő Bizottság utódaként továbbra is adományozza az akadémiai doktori címet, 841 millió forinttal részesedik a költségvetésből. 454 millió forintba kerülnek az akadémikusi tiszteletdíjak. 10,2 millió forintba kerül a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia évente. 226,1 millió forint illeti az Akadémia Könyvtárát, amely jelenleg a filológiai kutatások alapkönyvtára Magyarországon, kézirattára és Keleti Gyűjteménye világjelentőségű. A matematikai és (élettelen) természettudományi kutatóintézetek mindösszesen 4872,5 millió forintot kapnak. Az (élő) természettudományi kutatóintézetek 1849,3 millió forinttal könnyítik meg a költségvetést. Nagyjából ennyi, 1399,6 millió a társadalomtudományi intézetek költségvetése. A területi központok 80,2 millió forintot érnek évente. A kutatást kiszolgáló szervek 355,6 milliót kapnak. A támogatott kutatóhelyek, azaz a más intézményekhez kihelyezett akadémiai kutatók ellátása évente 638,7 millió forintba kerül. Egyéb akadémiai intézmények évente 240 millióba kerülnek. Az akadémiai kiadások között szerepel az Országos Tudományos Kutatási Alap (OTKA) 4500 millió forintja is. Ez az intézmény azonban az Akadémiától függetlenül működik. Összesen tehát mintegy 17 milliárd forint fordul meg az akadémiai költségvetésben. Ennek jelentős része azonban nem közvetlen kutatási célokat szolgál. Nemcsak az apparátus kerül sokba, de az épületek és a műszerpark fenntartása és üzemeltetése is.
Ami a kutatók megoszlását illeti, 1996-ban a legnagyobb központok létszáma sem nagyon haladta meg a 350 főt, de például az Ipar- és Vállalatgazdasági Kutatóintézetet mindösszesen 18 fő (ebből 13 kutató) alkotta. Az élettelen természettudományokkal foglalkozó intézmények összállománya 2520 fő volt, ebből 1204 kutató. Az élő természettudományok 1304 főnek adtak kenyeret (467 kutató). A társadalomtudományok területén 1033 intézeti munkatárs tevékenykedett, közülük 624 fő volt kutató. A nem kutatói állomány jelentős része szintén szakember, laboráns, könyvtáros, fotós, restaurátor vagy geodéta. Nélkülük egyszerűen nem működhetnének az egyes intézetek. A legkisebb segédszemélyzet-igénye a már említett Ipari- és Vállalatgazdasági Kutatóintézetnek és a Filozófiai Intézetnek volt (35 fő/28 kutató).
