Dinasztikus házasság Közép-Ázsiában: Boldog Kazahsztán

szerző
Dobrovits Mihály
publikálva
1998/31. (07. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Az, amikor két fiatal megszereti egymást, és összeköti az életét, minden körülmények között magasztos és szép pillanat. De vannak különösen fontos esküvők. Ilyen frigyet látott manapság Kazahsztán és Kirgízia népe, amikor Aszker Akajev kirgiz elnök daliás fia, Ajdar örök hűséget esküdött Nurszultán Nazarbajev kazak elnök szépséges Alija lányának. Ám nem teljesen bizonyos, hogy ez a házasság az égben köttetett. Mintha a két fiatal, no meg az örömszülők nem családot, hanem dinasztiát, esetleg regionális középhatalmat készülnének alapítani.

Qazaq qyrgyz bir tuggan, azaz a kazak meg a kirgiz egyszülött testvér, hirdeti a régi és nagyjából a Polak Wger dwa bratanki mélységében szárnyaló kazak-kirgiz mondóka. Ez a két nomád nép nemcsak arcra és életformára hajaz egymásra, de nyelvükben sincs nagyobb különbség, mint a csehek és a szlovákok között. A két népben és a két országban az is közös, hogy hosszú ideig a térség jó tanulóinak számítottak, szemben a szamárpadba ültetett üzbégekkel és türkménekkel. A tádzsikokról már nem is szólva. Mindez természetesen nem volt igaz. Kazahsztán és Kirgízia fejlődésének belső logikája semmiben sem tért el a szovjet térség többi részétől. A birodalom szétrohadása után csak a Baltikum és az egykor tizenhatodik köztársaságnak számító és mára szinte mindenki által elfeledett Mongólia volt képes arra, hogy valódi demokráciát hozzon létre. A többi köztársaságban a húszas-harmincas évek kelet- és dél-európai fejlődését idéző, parlamentáris formákkal kísért tekintélyuralmi rendszerek alakultak ki. Ha ebben a rettentő hőségben elveszítjük az uralmat saját cselekedeteink fölött, és ezért alaposabb vizsgálatnak vetjük alá az egykori Szovjetunió köztársaságait, észrevehetjük, hogy szinte mindenütt a brezsnyevi korszakban szocializálódott pártelit tagjai uralkodnak.

Kirgízia és Kazahsztán "demokratikus" volta tehát a legkevésbé sem azon múlik, hogy az országnak valami köze lenne a demokrácia nálunk szokásos válfajához. Nem is ezért kedvelik őket. A külföld és még inkább a moszkvai pletykafészkek tiszteletét az váltotta ki, hogy Nazarbajev és Akajev rezsimjei nem kacérkodtak látványosan az iszlám világgal, és érintetlenül hagyták a köztársaságba települt oroszok privilégiumait. Kazahsztán és Kirgízia az egykori szovjet világ utolsó mohikánjai voltak, legalábbis a felszínen. Ha Almati számos, leginkább orosz nyelvű tévécsatornáját nézzük, vagy a város utcáin sétálgatunk, könnyen az a benyomásunk támad, hogy egy színorosz városba értünk, legfeljebb csak az autók új felségjele (KZ) és a városban az orosz mellett sebbel-lobbal, de általában hibásan elhelyezett kazak feliratok árulkodnak arról, hogy valami megváltozott. A hallgatag felszín alatt azonban igencsak beszédes mélyrétegek húzódnak meg.

Az önnállóság íze

természetesen Közép-Ázsiában is édes. Különösen, hogy ez a nem várt ajándék 1991 és 1993 között úgy érte ezt a két köztársaságot, mint derült égből a villámcsapás. Nazarbajev Kazahsztánja egyike volt azoknak az államoknak, amelyek 1991 decemberében kétségbeesetten küzdöttek a minszki szerződés felülvizsgálata és a FÁK megalakulása érdekében. Az országot a rubelövezetből is úgy kellett kitessékelni 1993-ban. Azóta sok minden megváltozott. Az ország két év alatt stabil valutát vezetett be, a kissé felülértékelt tengét (1 USD = 75-80 TG), és a gazdaságot is sikerült legalább a tisztes szegénység szintjén stabilizálni. A béreket általában kifizetik, a társadalmi egyenlőtlenség mértéke és a bűnözés messze az oroszországi alatt marad. Ennek a sikertörténetnek viszont az a hadi- és nehézipari kapacitás és az oroszországit meghaladó földgáz- és olajkészlet szolgált az alapjául, amelyről Oroszország csak most kezdi felfogni, hogy elvesztette. Akmola (az új kazak fővárost nevezik így, a szerk.) ugyanis nemcsak a tengizi olajmező hasznából pottyantotta ki az egykori nagy testvért, de olyan, a moszkvai hálószobákban és lakókonyhákban botrányosnak hangzó témákkal is előhozakodik, mint a Kaszpi-tenger feletti szuverenitás kérdése. Elvégre az óriás vízfelületnek Oroszország ma már csak az egyik és nem is a legnagyobb birtokosa. Kazahsztánon kívül Azerbajdzsán, Türkmenisztán és Irán is jogokkal rendelkezik rajta. Ráadásul az oroszok által bérelt bajkonuri űrkikötő és a szemeji (szemipalatyinszki) nukleáris poligon is egy-egy ütőkártya Nazarbajev kezében.

Ugyanakkor viszont nem csak

Nazarbajev személyes ambíciói

indokolják dinasztikusnak ható terveit. Nazarbajev ugyan évek óta mindent megtesz azért, hogy a Jelcin mellett álló FÁK-államfői kórusban biztosítsa magának a második helyet. Ez valószínűleg kevésnek bizonyul majd ahhoz, hogy valódi politikai tőkét lehessen belőle kovácsolni. Az 1995-ben összetákolt közép-ázsiai gazdasági közösség pedig alig működik. Még ennél is lényegesebb az, hogy egy olyan ingatag, gyenge kohézióra épülő állam élén áll, amelyet az átmeneti sikerek ellenére sem tart igazán össze semmi. Kazahsztán és Kirgízia különlegességét éppen az adja, hogy olyan nomád régiókról van szó, amelyekben a szovjet időkben lezajlott a sajátos modernizáció. Miközben vidéken szinte érintetlenül maradtak a nomád társadalom keretei, amelyeket még az iszlám is alig hatott át, addig kialakult egy szovjet mintájú, orosz nyelvű városi réteg, amely viszont gyakran a saját kultúráját nézi idegenkedve. Ráadásul az, amit az európai vagy orosz megfigyelő iszlámellenességnek vagy legalábbis az iszlámtól való függetlenedésnek vél, az nem annyira a modernizáció jegyében zajlik, hanem inkább a hagyományos nomád társadalomban élvezett, a szovjet rendszer alatt megkérdőjelezett születési privilégiumok védelmét jelenti.

A kazahsztáni képlet még a kirgiznél is bonyolultabb. Az országban regisztrált 102 (!) nemzetiség közül ugyan csak a lakosság közel felét kitevő kazakok és az oroszok (39 százalék) lélekszáma jelentős, de a relatív kazak többség máris olvadni kezd, ha figyelembe vesszük az eloroszosodott kazakok tömegét is.

Ebben a helyzetben válik kulcsfontosságúvá a szovjet térség kedvelt fogalma,

az etnopolitika,

amelyet izgalmas sakkjátszmának vehetnénk, ha nem emberekkel játszanák. Már abban is, hogy fővárosát Almatiból az északi Akmolába (régebbi térképeken Akmolinszk és Celinográd) helyezte át, az a szándék vezette Nazarbajevet, hogy "összekösse az orosz ajkú északot és a kazak nyelvű délt". Kevésbé finoman fogalmazva, az ország ipari fellegvárának számító északi, északkeleti, orosz ajkú területek irányába akarja elmozdítani a déli és délnyugati területek kazak lakosságát. A kirgizek felé való nyitás éppen ezt a folyamatot helyezné szilárd alapokra. Az új államszövetségben ugyanis már szilárd többségben rendelkezne az autochton lakosság. S azt, hogy a két ország közül nem a kicsiny és koldusszegény Kirgízia diktálna, nem kell külön magyarázni. Ugyanakkor az így körvonalazódó államszövetség előre megjósolhatóan instabil lenne. Létrejötte lezárná ugyan azt az orosz tervet, hogy a kazakok és a kirgizek is kövessék Belarusz példáját, és zárkózzanak vissza az unióba, és nyilvánvaló, hogy Nazarbajev pillanatnyi játékterét is megnövelné. Viszont az öröklődő perszonálunió ötlete meglehetősen idegen a térségtől. Ráadásul a továbbiakban csak még inkább éleződne a közép-ázsiai államok közötti politikai ellentétek sora. Nemcsak Taskent húzná össze a szemöldökét, de nem lenne kérdéses a gyakorlatilag orosz protektorátus alatt álló és a kirgizekkel szemben meglehetősen ellenséges érzületű tádzsikok reakciója sem. Peking, amely így egy vadonatúj helyzettel találná magát szemben nyugati határai mentén, szintén nem verné a fenekét a földhöz. Ráadásul mind a kirgizek, mind pedig a kazakok jelen vannak a lázongó kisebbségektől barázdált Hszincsiang tartományban is. Oroszország pedig valószínűleg többkötetes regényben fejthetné ki ellenvetéseit. Különösen, hogy a kazak népesség esetleges északnak húzódása azt az Orenburg körüli keskeny korridort is veszélyezteti, amely az Urálon túli baskír területeken és a nyugat-szibériai tatár vidékeken át öszeköti egymással Oroszország autonómiákon kívüli területeit Európában és Szibériában. Ha viszont Biskek, Akmola, Ufa és Kazany között esetleg együttműködés jönne létre (ami persze kevéssé valószínű), akkor valószínűleg Sztrogoff Mihály, a cár futára sem tudná, mi a teendő.

Nazarbajev zsenialitása azonban éppen abban áll, hogy mint politikai életében annyiszor, ismét megtalálta a módját annak, hogyan vezesse falnak az ellenfeleit (miután levette a szemüvegüket). Elvégre két fiatal szerelme nem lehet parlamenti vagy diplomáciai tárgyalások témája.

Dobrovits Mihály

szerző
Dobrovits Mihály
publikálva
1998/31. (07. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...