EU-csúcs Helsinkiben: Zűrzavar és korai bánat

szerző
Dobrovits Mihály
publikálva
1999/50. (02. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A múlt héten lezárult helsinki EU-csúcsértekezlet nagy nyertese kétséget kizáróan Törökország volt. Hiszen Ecevit miniszterelnök ünnepélyes (és utólagos) meghívásával immáron jogilag is EU-tagjelöltté emelkedett. Ez akkor is siker, ha tudjuk, Ankara még évekig nem számíthat teljes jogú tagságra. Igaz, mások se nagyon. Magyarország például le kell mondjon a többször bizonyosra vett 2002. januári csatlakozásról. Jelenleg 2003 januárja az új varázsige, de hamarosan elérhetünk 2004, 2005 vagy éppen 2006 magasságáig.

Az EU-csúcson kialakult helyzet, ha nincs is rendjén, arra talán jó, hogy a hazánkhoz hasonló, az EU-tagságot tétre, helyre, befutóra fogadó kelet-közép-európai országok végre kijózanodjanak, és végre tudomásul vegyék, hogy túl az álmokon, bizony még rögös az út, amíg jogosultak lesznek kitűzni a csillagos EU-lobogót.

Természetesen ez a történet nem csak arról szól, hogy kit jutalmaznak meg előbb. A Törökországgal együtt tizenhárom tagjelöltből tizenkettővel megkezdett tárgyalások azt is sejtetik, hogy vége a jutalmak és a jó fiúk korszakának. Az országok közötti rangsor persze ennek ellenére megmaradt, és ebben Magyarország - a két hónappal ezelőtt nyilvánosságra hozott országjelentések tanúsága szerint - nem is áll rosszul. Nem mintha a jelentés hazánk esetében különösebb javulást regisztrált volna a korábbiakhoz képest, de Helsinki után is reménykedhet a magyar diplomácia (hisz ellentétes tartalmú közlés nem hangzott el), hogy ezt az előnyünket a csatlakozás időpontjának meghatározásakor az EU figyelembe fogja venni.

Kötözködni a medvével

A csúcs másik, a ránk vonatkozónál lényegesen fontosabb üzenete az volt, hogy az EU konkrét gazdasági szankciókkal fenyegette meg Oroszországot arra az esetre, ha az nem hagyna fel Csecsenföld pacifikálásával. Márpedig nem fog felhagyni. Jelenleg az orosz erők már megnyertnek tekinthetik a háborút. Groznij bevétele a küszöbön áll. Az is nyilvánvaló, hogy Oroszország nemcsak hogy nem hátrál meg, de ha kell, erődemonstrációra is kész érdekei védelmében. Jelcin éppen Pekingből figyelmeztette Clintont arra, hogy Oroszország atomhatalom, s erre a nagyhatalmi szerepvállalásra utal az 1999. december 7-én aláírt orosz-fehérorosz unió is, amely nemcsak arra utalt, hogy maguk a fehéroroszok sem hiszik azt, hogy ők egy, az oroszoktól lényegében különböző nemzet lennének, de arra is, hogy a maga sajátos módján mégiscsak kapitalistává vált Oroszország protektorátusa alá vonja azt a Belaruszt, ahol áll az idő. A csecsenföldi akcióval előkerült egy, Kosovó óta lappangó kérdés is, nevezetesen a szuverenitásé. Nemcsak arról van szó, hogy Csecsenföldön nemigen van kivel tárgyalni (bár Moszkvában már összerántottak egy ideiglenes csecsen államtanácsot), hanem a kérdés fájón veti fel az autonómiák és a központ viszonyát Oroszországon belül és kívül is.

Például éppen Kínában. Bár a közvélemény elsősorban Tibetre vagy éppen Tajvanra figyel, Pekingnek számos alávetett területével van konfliktusa. Ezek legélesebbike éppen Kelet-Turkesztánban zajlik (a kínai nómenklatúrában Hszincsiang-Ujgur Autonóm Területen), amely maga is egy kis birodalom a nagy birodalomban, és ahol muzulmán gerillák által vezetett állandó fegyveres harc folyik a kínaiak ellen. Ezért reagált Peking már Kosovo kapcsán is olyannyira hisztérikusan. Ráadásul Kína éppen december 19-én, az orosz parlamenti választások napján gyarapodik egy újabb autonóm területtel, Makaóval.

Ám jelenleg nemcsak Oroszország van szerepzavarban, hanem a Nyugat is, ha Oroszországról van szó. Egyszerűen nem létezik semmiféle elképzelés arról, milyen Oroszországot szeretnén(e)k, illetve hogy milyen szerepet szánnának ennek a még mindig irdatlan óriásnak a világpolitikában. Márpedig csak arra alapozni, hogy Oroszország tétova elefánt a világpolitika finom porcelánboltjában, több mint tévedés. Az új EU-doktrína mindenesetre nyíltan is szakított azzal a huntingtoni rémálommal, miszerint a pravoszlávia idegen test lenne Európában, hiszen Ciprus, Románia és Bulgária bevonása a tárgyalásokba arra utal, hogy előbb-utóbb négy görögkeleti tagállama is lesz az uniónak. Továbbá nem kizárt, hogy legalább egy muzulmán is.

A félhold diadala

Törökország hivatalos tagjelöltté nyilvánításával nem jár együtt a tárgyalások megkezdése. Ugyanakkor, a hosszas periféria-lét után Törökország végre hivatalosan is részévé vált az európai régiónak. Sorsa jó példa lehet Oroszország számára is - ha nem is az EU-tagság szempontjából (hiszen az orosz gazdasági térség felvétele irreális), de abban mindenképpen, hogy egyrészt az elszigetelés mindenütt kemény válaszokat von maga után (Törökországban például az iszlamista és a nacionalista erők győzelmének veszélyét), másrészt abban is, hogy minden nehéznek tartott térséggel meg lehet találni a megfelelő közös hangot. Bár a török sajtó nagy diadalként ünnepli a tagjelöltséget, azt is hangsúlyozzák, hogy az EU szigorúan világi államot vár tagjai sorába, nem olyat, ahol iszlamista nőtüntetések vannak.

*

A fent említett államokon kívül az EU most megkezdi a csatlakozási tárgyalásokat Bulgáriával, Romániával, Lettországgal, Litvániával, Máltával és Szlovákiával is. Ez jó hír, bár akár arra is következtethetünk belőle, hogy az 1990 óta követett magyar külpolitika - amennyiben az volt a célja, hogy az EU strébereként a többi ká-európai, poszt-izé hajótörött előtt, az ország ezeréves európai múltját hevesen bizonygatva besurranjon az unióba - egyelőre nem hozott sikert. Nincs szó gyors tagfelvételről, ráadásul Magyarország (akárcsak Csehország vagy Lengyelország) nem tudta elismertetni a maga kivételezett helyzetét az EU-val. Azt, hogy ennek az EU-joganyag nyögvenyelős adoptálása-e az oka, meg a magyar egészségügy, mezőgazdaság és környezetvédelem, valamint a kisebbségi jogok európai szemmel nézve valóban siralmas állapota (amint azt az országjelentés sugallja) vagy az európaiak gyanakvása és sovinizmusa, csak akkor tudnánk biztosan, ha mindezen gondjainkat már megoldottuk volna, és úgy sem kellenénk az EU-nak.

Viszont akkor meg minek kéne nekünk az EU?

Dobrovits Mihály

szerző
Dobrovits Mihály
publikálva
1999/50. (02. 04.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...