"Mindig együtt voltunk! Mindig együtt leszünk!" - zúgták a szovjet mozi egykori nemzetközi és honi csillagai, akik most a FÁK és a Baltikum filmművészei Nyikita Mihalkov vezette szövetségének képviseletében léptek a nagyérdemű elé. Az eseménynek külön hangsúlyt adott, hogy valóban ez volt az első olyan alkalom, amelyen a Szovjetunió felbomlása óta jelen volt a teljes szovjet élgárda. Nincs ebben semmi meglepő. A filmes mit sem ér közönség nélkül, és ez a csapat az egykori szovjet térségben találta meg a maga rajongóit. Visszarendeződésről vagy indokolatlan szovjet nosztalgiáról papolni tehát semmi ok.
Annál inkább érdemes odafigyelni a fesztivál nevére. Még a húszas évek orosz emigrációjában ütötte fel busa fejét Trubeckoj herceg és Szavickij közös gyermeke,
az eurazianizmus,
mely ideológiát ellenfelei szívesen mondanak el a kriptobolsevizmustól kezdve a vörös-barna eszmerendszer előfutáráig mindennek. Mindezek helyett inkább arról volt szó, hogy a mozgalom szívesen hangsúlyozta az orosz történelem kettős, szláv és ázsiai gyökereit. Amit ki-ki úgy ért, ahogy akar. Maga Mihalkov nem sok kételyt hagyott az iránt, hogy legszívesebben a szülőapja halhatatlan soraiban megénekelt, a "nagy Oroszország kovácsolta frigy" feltámasztását értené bele. Legfeljebb, mint az igazi eurazianisták, bolsevizmus nélkül. Mást értett viszont ez alatt a mélyen tisztelt közép-ázsiai nagyérdemű. A kazah értelmiség főként a maga küldetését igyekezett mindezekből kiolvasni. A Nazarbajev vezette Kazahsztán már a FÁK megalakulása óta igyekszik annak meghatározó erejévé válni. Az oroszországi válság árnyékában pedig szinte hivalkodó jólét köszönti az arra tévedőt Almatiban. Amely, legalábbis hivatalosan, már nem az ország fővárosa többé. Nurszultan Nazarbajev elnök, aki éppen a fesztivál ideje alatt hosszabbította meg a saját elnökségét hét évre, a jelenleg már az Asztana (a szó fővárost jelent) névre keresztelt egykori Akmolából irányítja az országot. Itt is fogadta a fesztivál megnyitásáról visszatérő Mihalkov hódolatát. Aki viszont nem csinált titkot abból, hogy édesmindegy neki, ki milyen politikai célokra használja fel az általa és hűséges fegyverhordozói, Rusztam Ibragimbekov és Oraz Alimdzsanov által kigondolt fesztivált, feltéve, hogy az él, virul és sikeres.
Nazarbajev politikai ambíciói
szemmel láthatólag nagyra nőttek az elmúlt időben. Az elsőrendű politikai showman, aki az almati vicc szerint még a közeledő világvégét is azzal adná honfitársai tudtára, hogy most má´ isten bizony ő lesz Kazahsztán örökös elnöke, nemcsak Nyugaton tudta magát élreformerként eladni. Bár az értelmiség hangosan zúgolódik, Nazarbajev vetélytárs nélkül áll a kazah politikai életben. És egyre távolabb tekint. Egészen Moszkváig. Még pontosabban egy olyan restaurált unióig, amelyben Oroszország helyett egyértelműen Kazahsztán játssza a vezető szerepet. Ehhez viszont elsőrendű fontosságú a jó propaganda, nevezetesen a sikeres fesztivál, amelyen nem volt érdektelen a körítés sem. A fesztivál nyitó- és záróünnepségét magától értetődően foglalta el a modern kazah történelmi mitológia, az az immáron harmadik Eurázsia-kép, amely a sztyeppevidéket egymás után elfoglaló különféle csoportok közül éppen a legkorábbi, iráni nomádokat jelölte ki a kazahok őseinek. Nazarbajev ezzel a honi értelmiségnek tett komoly, de olcsó engedményeket. Az orosz nyelvű kultúrán felnőtt kazah értelmiség számára ugyanis alapvetően fontos egy olyan azonosságtudat kidolgozása, amely egyfelől alkalmas arra, hogy az országot kiemelje az orosz történelmi képzetek súlya s még inkább a kimutatható mongol hatások emléke alól. Az, hogy a korai világtörténelmet alakító indoeurópai csoportok jelentős része bizonyíthatóan megfordult azokon a viharos sorsú pusztákon, melyeket ma Kazahsztán mondhat a magáénak, elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a kazah értelmiség is megtalálja a maga küldetéstudatát Eurázsiában. Elvégre ex oriente lux, innen származik minden idea, amely a Nyugatot megtermékenyítette. Némely tudósok szerint még a kereszténység is. Vagy ha nem, hát kisnyúl.
De a kazah nemzettudat gyenge pontjainál még fontosabb, hogy az ország belső gyengesége is gondoskodásért kiált. Maga Almati, amelyet hivatalosan a "Déli Főváros" kétes címe illet meg, eleve morog és elégedetlenkedik. De még inkább kérdéses, hogy
kiknek az országa
Nazarbajev birodalma. Nem elegendő annak a leszögezése, hogy Kazahsztán lakosságának 39 százaléka ma is orosz. Sőt az ország északi, északkeleti vidékein ma is elsősorban színorosz településeket találhatunk, amelyeknek több közük van a kozáksághoz, mint a kazahsághoz (e két szó az oroszban egy tőről fakad). Sokkal érdekesebb, hogy a Nazarbajev rezsimjével együtt felnőtt, új kazah elit is jobbára orosz ajkú. S ezzel az orosz ajkú népesség aránya vastagon ötven százalék fölé kerül. Ugyanakkor ott áll az ország nyugati, délnyugati része, amely nem tud oroszul. Az övék az Aral-tó nyomora, de övék az olajkincs is, amely az ország gazdagságát jelenti. Ekkora ellentéteket egy országon belül legutoljára a függetlenségét frissen elnyert Algériában láthatott a világ. Így nem csoda, ha Nazarbajev rezsimje állandóan két tűz között érzi magát. E szempontból is kell tehát valami, ami közös sikert jelenthet.
De rátérnék végre a
kazah filmre
is, hisz végső soron kazah filmet látni mentem, nem másért.
Közép-Ázsiában valóban a szovjet hatalom teremtette meg a filmkultúrát. Ez akkor is igaz, ha tudjuk, másnak, az elmúlt tíz évet leszámítva, esélye sem volt e terepen érvényesülni. A szovjet kulturális rend sajátosságai közé tartozott, hogy bármekkora lett légyen is egy az egyes köztársaságokban befutott alkotó renoméja, kifelé csak ritkán - és akkor is csak mint szovjet szerző - ismertethette meg magát. Ez alól a szabály alól mindössze néhány kivételesen erős iskola tudta kivétetni magát. Ilyen volt mondjuk a grúz, az ukrán vagy a kirgiz film. Ebből a szempontból a kazah film valóban új jelenség a nemzetközi piacon, ha nem is teljesen az. Kazahsztánban önálló stúdió és filmesképzés már régóta működik. (Igaz, a rendezők többsége a moszkvai intézményekben szerzett képesítést.) Itt dolgozott élete végén Eizenstein is. Nemzetközi elismerést a közép-ázsiai film azonban nem kapott a szovjet korszakban. Azóta annál inkább. Nemcsak a fesztiváldíjas s a locarnói fesztiválon már győztes kirgiz filmben, Aktan Abdikalikov Beskempir című művében - amely egy a hatvanas években felnőtt kirgiz kiskamasz életét mutatja be, közhely, de tengernyi bájjal - volt jelen a francia tőke, hanem a Magyarországon, a VI. Titanic Filmjelenlét Fesztiválon is bemutatott Bérgyilkos (Killer) is nagyobbrészt francia pénzből készült. S nem véletlenül. Közép-Ázsiában ugyanis felnőtt egy új, profi generáció, amely szinte a semmiből képes jó játékfilmet készíteni. A semmi alatt értsük itt a fekete-fehér, illetve legjobb esetben színes ORWO-nyersanyagot és a minimálisnál is rövidebb forgatási időt. És egy talán a régi nagy japánokéhoz hasonlító filmes nyelvezetet. A már említetteken kívül nagyon szeretném itthon is látni Bulat Seripov filmjét, a Zamanajt, amely viszont a harmincas évekbeli kolhozosítás személyes tragédiáit mutatja be a Kínából hazatérő özvegyasszony és unokája sorsában; és Szerik Aprimov filmjét, az Akszuatot is. Ez utóbbi a mai "új kazahok" (orosz mintára ez az újgazdagok neve) és a falusi kazah társadalom egymásra nem ismerésének már-már dokumentarista módon hiteles története. Ezeket a filmeket előbb vagy utóbb tanítani fogják a filmfőiskolákon.
Magyar szempontból
pedig nem mondhatok mást, mint amit mindig, ha Közép-Ázsiáról beszélek. A nem létező őstörténeti kérdések és a mindörökké elmúlt szovjet múlt kapcsán való elfogultságaink már megint elvettek a szemünk elől valami nagyon, de nagyon érdekeset. S ez annál is inkább káros, mivel ebben a térségben igencsak lenne keresnivalónk.
Dobrovits Mihály
A szerző a Soros Alapítvány nagylelkű segítségével járt Kazahsztánban.
