De mi is az, hogy ünnep?
Kiskorunkban otthon vagy az iskolában megtanultuk, hogy az ünnepek alkalmával a közösségünkre és a múltunkra emlékezünk. Magam az ilyen szövegek elől legszívesebben elszöktem volna mindig. A törökországi - és más muszlim országokban átélt - ünnepek tapasztalatai azonban meggyőztek, hogy közhelyeinknek van igazságtartalma. Nem elég tudni, hogy valahol ünnep van, meg kell tanulni át is élni azt. És aki nem valamiféle - manapság multikulturálisnak mondott - egzotikum izgalma kedvéért próbálkozik a keleti ünnepekkel, annak azt is meg kell szoknia, hogy az ő számukra pedig a mi ünnepeink indifferensek. Idegenek, s adott esetben legalább olyan egzotikusak, mint nekünk az övéik. Libanon, Bosznia és legutóbb Indonézia példája jól mutatja, hogy a különféle közösségek akár évszázadokon át osztozhatnak ugyanazon a téren, miközben tökéletesen idegenek maradnak egymás számára. Sőt az ilyen közösségekben az ünnepek eltérése éppen a különállást megerősítő tényező lesz.
Ami
az iszlám
ünnepeit illeti, a legfeltűnőbb, hogy már a napok és a hetek beosztása is más, mint a miénk. A napot az öt ima tagolja szigorú szakaszokra, a heti szent nap pedig a péntek. A délutáni közösségi imáé és prédikációé. A péntek azonban nem pihenőnap. Ha az ima után általában szünetel is a munka, azt, hogy a hét egy napján ne lehessen dolgozni, az iszlám nem tanítja. S akinek már volt muszlim országbeli munkaadója, az megtanulhatta, hogy ez nem tréfa. Ekképpen a péntek - illetve Törökországban és a nyugatosabb országokban a vasárnap - legfeljebb csak bankszünnap. A mindennapi élet és a kereskedelem folyik tovább.
A muszlim vallási évkört Mohamed próféta Mekkából Medinába való áttelepülése (a hidzsra, i. sz. 621) után számolják. Muharram hó elsejével kezdődik. A legközelebbi (1418.) 1997. május 9-én fog. A muszlim év ugyanis szigorú holdhónapszámításon alapul. Tíz nappal rövidebb, mint a napév, és harminchárom évente éri azt körül. Ilyenkor ugrik is egyet a mi számításaink szerint. Azaz a hónapok sorrendjének állandósága ellenére a muszlim évkör a mi szemünkben állandóan mozgásban látszik lenni. Ráadásul a legtöbb muszlim országban párhuzamosan használják valamelyik napévszámítást is. Muharram hó 10-e a gyásznap, az asúra, amikor a muszlim világ a kerbelái csatára, Ali fiának, Huszeinnek pusztulására emlékezik.
A síiták e napon
eksztázisban kínozzák magukat. E véres jelenetek kedvelt képei a világsajtónak. A következő jelentős ünnep a mevlíd (Rabiulavval - ez a harmadik hónap - 12., az idén július 19.) a próféta születéséé. Radzsab - ez a hetedik hónap - 27. napja a Mírádzs emléke. Ennek hagyománya szerint a próféta egy éjszaka Burák nevű lován meglátogatta a mennyeket. Lova lába nyomát a jeruzsálemi Al-Akszá-mecset őrzi. Végezetül a baraa, a megtisztulás éjszakája a ramadán hó előtti sábán hó 14-ére esik. A szunnita muszlimok legfontosabb és legszentebb ünnepei azonban mégis csak ezután következnek.
Az idei február kilencedikét a muszlim világban sevvál hó első napjaként tartja számon a naptár. Véget ért a böjti hónap, a Ramadán, amely hónap a muszlim naptárban a kilencedik Sevvál havának első három napja ünnep. A böjt kimeneteléé. De már ünnep volt Ramadán hó 29-e is, a Kádir éjszakája, a Korán leküldetésének emlékezete. S ünnepnek számított az egész ramadáni hónap is, a minaretek között kifeszített lámpafüzérekkel és a megfordult, éjszakai napirenddel. Hiszen az esti böjttöréstől (iftár) a hajnal előtti utolsó étkezésig (szahúr) vidáman telik az idő. De nemcsak boldogan, hanem hasznosan is, hiszen a böjttörési lakomák jelentős társadalmi eseményszámba mennek. Törökországban Erbakan miniszterelnök szinte minden ilyen alkalmat megragadott arra, hogy valamilyen fontosnak szánt eseményt jelenthessen be. Továbbá, aki igazán vallásos, az harminc egyenlő szakaszra osztva végigolvashatja a Koránt. (Sokan szokták.)
A belső utakon
való kalandozásoknál sokkalta érdekesebb volt, hogy hiába a latin írás, a nyugati ruha és az európai naptár, az ünnep Törökországban nem Nyugatra visz. A jókívánságok közlésére szánt képeslapokon megjelenő burnuszos, tevekaravános figurák egy távoli világ üzenetét hozták. A mohamedán országok mindegyikében leáll ez alatt a néhány nap alatt a mindennapi élet. Zilhidzsa, a mohamedán évkör utolsó hava az ünnepeké.
Zilhidzsa arab kifejezés, s annyit tesz, "a zarándoklattal bíró". Ekkor zajlik le a mekkai zarándoklat, a hadzs, amely - ha lehetősége van rá - minden vallásos muszlim férfi és nő szent kötelessége. És a zarándoklat ünnepének része a Kurbán, a családfők rituális állatáldozata. Ez egyszerre agapé, szeretetlakoma, ahol a rokonok és főként a szegények húst kapnak, és egyszerre emlékeztet Ábrahám áldozatára, amelynek Iszmáel révén az arabok - s így a muszlimok is - örökösei.
Ábrahám, azaz Ibráhím alapítása a mekkai szent Fekete Kő, a Kába ("sarokkő") is, amelyet a zarándokok igyekeznek felkeresni. Mégpedig az idők előrehaladtával egyre nagyobb nehézségek közepette. Jelenleg a szaúd-arábiai kormányzat ötvenezer muszlim lakosonként ad ki egy zarándokengedélyt. (Ez a szabály még a mekkai lakosokra is érvényes.) A hatalmas tömeg felgyülemlése azonban így is gyakran tragédiához vezet. A zarándoklat rítusát még nem láthatta idegen szeme. Akármekkorák az ellentéteik, minden muszlim kormányzat egyetért abban, hogy a két szent városban, Mekkában és Medinában ilyeneknek semmi keresnivalójuk. Mindeddig két európai járhatta meg őket: a múlt század végén Snouck Hurgonje, Hollandia muszlimmá lett dzsiddai főkonzulja, aki főként kémnek volt tartható, s e században többször is a magyar Germanus Gyula.
Hagyományosan a muszlim világ lakosainak csak egy csekély töredéke engedhette meg magának, hogy vállalja
a Mekkáig vezető út
fáradalmait és költségeit. Igaz, aki erre vállalkozott, az utána gyakran nem is tért azonnal haza. Ismereteit igyekezett egy kis (muzulmán) világjárással kiegészíteni. A hadzs ekképpen nemcsak vallási aktus volt, de olyan kulturális esemény is, amelynek során a muszlim világ különféle részei érintkezésbe kerülhettek egymással. Tekintve, hogy az iszlám világban nincs önálló egyházi szervezet, ez a találkozás nem csak szimbolikus jelentőséggel bírt.
Természetesen a modern hírközlés és közlekedés feltételei mellett ez ma már nem áll. Sokkalta nagyobb veszélyt jelent, hogy a közlekedés könnyebbé és olcsóbbá válásával megnövekedett a zarándokok száma. Ráadásul a mekkai Kába-szentély feletti uralom nem csekély politikai kihívással is jár. Szaúd-Arábia uralkodói ekképpen természetszerűen érzik magukat rangelsőnek a muszlim világban. (Még akkor is, ha a szunniták teológiai központjának a kairói Al-Azhár-mecset számít.) Számos ország azonban egyértelműen követeli, hogy a szent helyeket részben vagy egészben ki kell emelni a királyság szuverenitása alól. E kérdésben például teljes az egyetértés Törökország és Irán között.
Az ünnepek és a diplomácia sajátos kapcsolatára más példát is ismer a muszlimok világa. Kerbelá, a síiták szent gyászhelye ugyanis Irakban van. S akármekkora vadsággal dúlt is a háború országa és Irán között, még Szaddám Huszein sem engedhette meg magának, hogy az asúra ünnepén ne engedje be a síita irániakat a városba.
Akik nem zarándokolnak,
azok számára az ünnep elsősorban a családé. Ha kell, a rokonok a világ végéről is összejönnek, Nyugat-Európából pedig végeláthatatlan autókaravánok indulnak Anatólia tájai felé. De az ajándékokkal megrakott rokonok sem tudják elfeledtetni az ünnep igazi lényegét, az áldozatot. Ahogy nálunk a fenyőt és az élő halat, úgy hajtják a levágásra szánt birkák nyájait a városok piacaira. Onnan, kellő alku után, a család boldogan tereli haza az állatot. Tekintve, hogy a városi lakosság nagy része is friss betelepülő, még a legnyugatiasabbnak számító Törökország városi utcáin is természetes látvány a házi vágásra felszalagozva terelt birka. (És nyomában a birkagané.) Aki többre vágyik, az vághat tehenet vagy tevét is. A műveltebb családok már nem maguk vágnak, hanem vágatnak. Vagy aki nem vallásos, veszi a húst.
Magára az áldozatra a hagyomány szerint a hónap 10. napján kerül sor (az idén majd április 19-én), délelőtt tíz óra tájékán. A főszereplő Mekka felé fordított fejjel várja sorsának beteljesülését. A hús elkészítése nincs külön szabályozva. De az ünnepi menü nem csak ebből áll. Külön iparág az ünnepi cukorkakészítés és -kereskedelem. Az érkezőt éppúgy kínálgatják vele, mint nálunk a bejglivel. És aki adja vagy kapja, az áldott (mubárak) ünnepeket kíván. Vallási ünnepről lévén szó, nem maradhat el a vallásos cselekmény. De a szunnita iszlámban nincs egyház. Ekképpen nincsen külön rituálé sem. Ugyanolyan az imarend, mint hétköznap. Igaz, sokkalta többen vannak a mecsetekben. Külön rítusa csak a kiemelten jeles napoknak és magának a zarándoklatnak van. Maga az ünnep pedig háromnapos, Zilhidzsa 12-én ér véget.
Ezután már nem sok marad az évből. Új vallási ünnep már nincs is. Lehet készülni a következő évre.
Dobrovits Mihály
