A vihar előszele már tavaly fújni kezdett. 1996. december 19-én adta át Osman Ertug, Észak-Ciprus ENSZ-képviselője Rauf Denktas levelét Butrosz Gáli ENSZ-főtitkárnak, mondván, hogy a görög ciprióták orosz gyártmányú S-300 V rakéták vásárlására készülődnek s katonai kiadásaik a napi kétmillió dollárt is meghaladják. Az észak-ciprusi fél által bepanaszolt déli fegyverkezési program öt évre előirányzott összege 2632 millió dollárt tett ki, s a már említett rakétákon kívül MIL-28 típusú támadó helikopterek és harci repülőgépek vásárlását is előirányozta. Ez talán soknak tűnik egy körülbelül háromnegyedmillió lakosú törpeállamnak. Különösen, hogy 1998 után Görögország egy teljes harci repülőgépflottát szándékozik a paphosi légi támaszpontra telepíteni. Ezzel szemben Törökország harmincötezres szárazföldi ereje 300 tankkal és légiflottával áll a 175 ezernyi ciprusi török közösség segítségére.
A dolog pikantériájához tartozik, hogy a 150 kilométer hatósugarú rakéták olyan török kikötővárosokat érhetnek el, mint Adana vagy Mersin. Azaz a tengeri határait az adott térségben demonstratívnak számító 12 mérföldes zónára kiterjesztő Athén a régóta vágyott, de csak most elérni látszó Rodosz-Ciprus-Kréta-vonalról kiindulva gyakorlatilag
kiszoríthatja
Törökországot
a Földközi-tenger térségéből.
A török közösség tiltakozása nem volt hiábavaló, december 23-án meg is jelent a Biztonsági Tanács 1092. számú határozata, amely a sziget fegyvermentesítését és a két fél elválasztását rögzítő határozatok megújítását jelentette.
A baj mindössze az, hogy mindenki másról beszél, mint amire gondol. Valószínű ugyanis, hogy nem a ciprusi görög fegyveres erő tervezett 500 főnyi bővítése okozta, hogy Ismail Hakki Karadayi hadseregtábornok, a török hadsereg vezérkari főnöke január 13-án Ciprusra látogatott. Az Egyesült Államok sem ezért küldte Carey Cavanaugh-t, a külügyminisztérium délkelet-európai ügyeinek helyettes államtitkárát a térségbe. A kérdés lényege az, hogy mi legyen az Észak-Ciprusi (illetve újabban már csak Ciprusi) Török Köztársasággal.
Amikor ugyanis az addig egységesnek számító Ciprusi Köztársaság 1974-ben kettévált, úgy tűnt, hogy a gondokat befedi majd az idő. A szigeten létező három entitás, a görög, a török és a támaszpontjai felett máig teljes szuverenitást gyakorló brit eggyé olvad majd a vörös Kelettel szemben álló Nyugatban.
Ez azonban nem így történt. Törökország ma rég nem a nyugati demokrácia keleti végvára. Éppen ellenkezőleg, a nyugati integrációhoz kötődő Görögországgal és a teljes integrációra jelölt Dél-Ciprussal szemben egy, a keleti kapcsolatait erősítő Törökország áll. Erbakan Törökországának új politikai formulája a D-8, az újonnan felfejlődő közép-keleti országok Isztambultól Dzsakartáig terjedő integrációja. Ez a Törökország azonban
magyázkodni kényszerül
szövetségese, a korábban megingathatatlan barátnak tűnő Egyesült Államok előtt. Most Fehim Adak államminiszter igyekszik Erbakan kormányát Washingtonban tisztára mosni. Van miből. A D-8 formulán kívül ott van Izrael és Törökország kapcsolatainak kérdése is.
A katonai kapcsolatok egyre kitűnőbbek. Nem csak azért, mert a török vezérkar keresztülvitte a légierő gépeinek izraeli felújítását. A térségben látogatáson levő Mustafa Kalemli házelnök szinte diadalmenetben vihette haza, hogy mind az izraeli állam, mind a palesztin hatóság külön kérte, hogy a hebroni (El-Halil) kivonuláskor Törökország katonai erővel képviseltesse magát. Weizman izraeli elnök külön "barátsági üzenettel" fordult Ankarához.
Ez azonban édeskevés ahhoz képest, hogy a D-8 tervért felelős államminiszter, Abdullah Gül, aki e témában Ciller külügyminisztertől is független, a napokban élesen vádolta Izraelt, a néhány éve meggyilkolt liberális török újságíró, Ugur Mumcu halálában játszott állítólagos szerepéért és más egyebekért.
A kérdésben még fontosabb, hogy a hadsereg dicsősége Erbakan Törökországában már nem az államé. Bár a miniszterelnök személyesen kívánt jobbulást a néhány napja merénylet kísérletébe került Karadayinak, ugyanő volt, aki Lütfü Esengün államminiszterrel beterjesztette azt az emberi jogi államtitkársági törvényt, amely a köztársaság történetében először adna jogot a hadsereg tényleges civil ellenőrzésére. A hadsereg pedig a ciprusi válság - és a közel-keleti békefenntartás - fő nyertese. Ráadásul, pozícióit tekintve, az Irak elleni amerikai szankciók sem működnek nélküle. Továbbá az Atatürk alapította laikus köztársaság fő védnökének tekinti magát. A tortán hab és meggy, hogy a civil jogokra büszke Erbakan kormányzata lassan, de biztosan folytatja az ország iszlamizációját. (Ugyanakkor a rakéták kérdésében ismét szóhoz jutott Oroszország, amely egyfelől a görög-ciprusi szuverenitás védőjeként, másfelől jogos fegyverpiaci érdekei érvényesítőjeként kíván bemutatkozni.)
A sokszoros játszma tétje mégis egy: a két anyaország eltérő mozgása végképp kettéosztja Ciprust is. Az EU-ba tartó Dél el kell hogy engedje Északot. El, hogy visszatérhessen.
Dobrovits Mihály
