Törökország: Itt járt Baba

szerző
Dobrovits Mihály
publikálva
1997/39. (09. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Szeptember elején Magyarországon járt Süleyman Demirel, a török köztársaság elnöke. Ha programját valószínűleg sokkal előbb rögzítették is, útja jól illeszkedett a török diplomácia legújabb offenzívájába. A hazájában kiemelkedően népszerű politikus, akit az utca embere csak Baba (Apa) néven emleget odahaza, nem tétlenkedett Magyarországon. A szabadkereskedelmi egyezmény aláírásán és számos jelképes protokolláris rendezvényen túl az elnök szót kapott az Országházban is. A lényeg: Törökország örömmel üdvözli Magyarország NATO-felvételét. Nem fenyeget immár a török vétó veszélye.

Szeptember elején Magyarországon járt Süleyman Demirel, a török köztársaság elnöke. Ha programját valószínűleg sokkal előbb rögzítették is, útja jól illeszkedett a török diplomácia legújabb offenzívájába. A hazájában kiemelkedően népszerű politikus, akit az utca embere csak Baba (Apa) néven emleget odahaza, nem tétlenkedett Magyarországon. A szabadkereskedelmi egyezmény aláírásán és számos jelképes protokolláris rendezvényen túl az elnök szót kapott az Országházban is. A lényeg: Törökország örömmel üdvözli Magyarország NATO-felvételét. Nem fenyeget immár a török vétó veszélye.

Incinsen de incitme, ha meg is bántott, mégse bánts meg senkit! - idézte Gül baba türbéjénél a Bektasije dervisrend (ennek volt tagja a türbe gazdája is) alapítójának, Hadzsi Bektas Velinek jelmondatát Süleyman Demirel. A virágnyelven való fogalmazást még az oszmánok fénykorában tökéletesen elsajátított török diplomácia szótárában sok mindent jelenthet ez a rövid kis mondat. Az üzenet egyik címzettje nyilvánvalóan a magyar közönség: a történelem sok mindenre megtaníthat, de a régi ellenségeskedéseket tovább éltetni minek. A másik állandó címzett pedig a Balkán, amelynek ortodox államai lényegesen kevésbé becsülik meg az oszmán hódoltság építészeti emlékeit, mint a mai Magyarország.

A valódi címzett azonban mégis a Nyugat. Ankara - üzente a beszéd - állja arccal, hogy Magyarország, Csehország és Lengyelország bekerülnek a NATO-ba, és azt is, hogy ez a három ország valószínűleg az Európai Közösségnek is előbb lesz tagja, mint Törökország, de a deftert (török adólajstrom - a szerk.) továbbra is vezeti, és előbb-utóbb be is nyújtja majd. Ami a katonai ügyeket illeti, Törökországnak ténylegesen van miért felvennie a pléharcot. Nem csak azért, mert az új tagok felvételével jelentős hadsereg-fejlesztési forrásoktól esik el. Ennél sokkal fontosabb, hogy a török közvélemény számára az ország NATO-tagsága egyértelműen szimbolikus jelentőségű volt. Azé a

nyugati elkötelezettségé,

amelynek kedvéért még Kemal Atatürk politikai végrendeletének egyik legfontosabb kitételéről, az ország örökös tömbön kívüliségéről és nem hadviselő voltáról is hajlandók voltak lemondani. Ez a nyugati elkötelezettség - az eltérő történelmi tapasztalatok következtében - tömböket és nem régiókat jelentett. Törökország számára nem létezett önálló egységként Közép-Európa. Magyarország, Csehország és Lengyelország kiemelkedése tehát váratlanul érte a török közvéleményt, amely nehezen tudja feldolgozni e három egykori ellenség kivételezett helyzetét.

A tömbszemlélet bosszulta meg magát Ankara és Közép-Európa gazdasági viszonyaiban is. A kilencvenes évek elejének indokolatlan középhatalmi eufóriájában Törökország rosszul mérte fel régiónk helyzetét: a Balkán könnyen lenyelhető északi nyúlványának tartotta. A kezdetben meghökkent magyar diplomácia azonban hamar megtalálta az ellensúlyt, és a délszláv háború kirobbanásával egyértelmű fölénybe került. A két ország közötti

áldott rossz viszony

alapelemei már a hetvenes évek folyamán kialakultak. A fő összeütközési pontot a tranzitforgalom jelentette. Amíg kezdetben főként Magyarország szorult rá a Közel-Kelet felé vezető török tranzitutakra, 1991 óta Törökország egyetlen nyugati köldökzsinórja az E5 magyarországi szakasza. Magyarország pedig nem szívbajos, jelenleg - az autópályadíjon felül - 68 dollárra szedi le az átutazni kívánó török honpolgárt. Cserébe az Úri utcai követségen beszerzett török vízumért 8500 forintot kell leperkálnunk, de a reptéren is emelt a tarifa. Magyarország álláspontja viszont az, hogy nem tehetünk arról, hogy nekünk kell állni a Törökország és az EU közötti migrációs vita, valamint a jugoszláviai tranzitútvonalak összeomlásának következményeit. Budapest persze attól is tart, hogy a könnyen osztogatott magyar vízum bevándorlásösztönzőként hat.

A két ország közötti gazdasági háború tehát nem kis részben egy harmadik szereplő, az EU előtt folytatott presztízsharc. Ebből következnek azok a látványos, nem ritkán túldimenzionált gesztusok, amelyekkel a két ország szeretné meg nem történtté tenni az egymás iránti kicsinyességből eredő sérelmeket. Demirel mostani látogatása is leginkább erről szólt. Innen érthető, hogy a háromnapos elnöki vizit programjainak zömét protokolláris rendezvények tették ki, leginkább olyanok, amelyeket a török fél szinte magának szervezett. A leglátványosabb gesztus mindezek között az volt, hogy a Gül baba türbéje felavatásának alkalmával mondott beszédében a török államfő nemcsak azt jelentette be, hogy jövőre Egerben és Budapesten folytatódik a török műemlékek helyreállítási programja, de azt is, hogy a Nagy Szülejmán emlékműért cserébe Törökország szobrot állíttat Szigetvárott Zrínyinek. Mindezek a gesztusok azonban hordoznak még egy

kódolt üzenetet

is, amely főként a török fél számára érthető. Magyarország azáltal, hogy elfogadja Törökország gesztusait, elfogadja a közös múlt török értelmezését is. Amelyben természetesen szó sincs a kereszténység és a Nyugat védőbástyájának magyar mítoszáról. Azaz arról a szerepről sem, amelynek alapján Magyarország "történelmi" jogokat formálhatna Törökország megelőzésére a nyugati integrálódási folyamatokban. Törökország ugyanakkor - éppen a közös múlt alapján - szemmel láthatólag szeretne jobb pozíciókhoz jutni Magyarországon. Bár az utóbbi időben e hangok gyengülni látszanak, a magyarokat szívesen látnák a kialakítani szándékozott új török Eurázsia-politikában is partnerként. Erre utalt az a jelképes gesztus is, hogy 1995 nyarán, a Manasz (kirgiz hőseposz) 2000. esztendős ünnepségein a közép-ázsiai államfők mellett Demirelt és Göncz Árpádot hívták meg a biskeki rendezvényekre. (Államfőnk szép levélben köszönte meg a megtiszteltetést.)

Törökország egyébként

felfokozott diplomáciai aktivitással

készül arra, hogy az iszlámista kabinet által kizökkentett külpolitikai kurzusát helyreállítsa. Miközben Günes Taner, a gazdasági ügyekért felelős államminiszter a héten Németországban igyekezett meggyőzni az ottani üzleti köröket arról, hogy Törökország immár Európa szerves részének tekinti magát, és ekképp igyekezett a német és a németországi török befektetőket a Boszporusz partjára csábítani, Ismail Cem külügyminiszter és Ahat Andican államminiszter Bakut kereste fel. A bakui látogatás tétje nem volt kevés. Törökország ugyanis szeretne minél többet leszakítani az azerbajdzsáni olajüzletből. Ennek előfeltétele viszont az, hogy a Baku és a törökországi Ceyhan közötti olajvezeték mihamarabb felépüljön. Ez nemcsak annak fényében fontos, hogy így Oroszország (és a Csecsenföld) helyett a könnyebben elérhető földközi-tengeri vidékre jut az azeri olaj, de Törökország energiaellátása számára is létfontosságú, hogy enyhítse az iraki embargó következtében egyre nyomasztóbb orosz függést. Az orosz kapcsolat azért is egyre forróbb, mivel az egyre szorosabbra fonódó Moszkva-Jereván-Teherán-tengely mellett Oroszország elszántan ragaszkodik ahhoz, hogy teljesítse dél-ciprusi rakétaszállításait. Ettől legfeljebb a sziget teljes demilitarizálása esetén lenne hajlandó elállni. Ekképpen viszont a török szövetség megerősítése Baku számára is alapvető érdek.

Még ki sem hűlt a Bakuban tárgyaló török küldöttség széke, máris újabb küldöttség ment - ezúttal Kazahsztánba. Az Almatiban tárgyaló Mesut Yilmaz miniszterelnök kíséretében ismét ott láthattuk Ahat Andicant, és a téma megint csak az energia volt. A szeptember 9-11. közötti tárgyalásokkal szinte párhuzamosan Cem külügyminiszter Bonnban erősítette meg, hogy Törökország számára nem kérdéses a nyugati elkötelezettség.

Mindezek jó hátterét adja az a török sajtóhír, amelyet senki sem erősített meg, de mégsem hagyható figyelmen kívül:

Franciaország

és Olaszország

állítólagos javaslatáról lenne ugyanis szó, amely két ország a várható kelet-európai német befolyási övezet ellensúlyozására éppen Törökország bevonásával szeretné erősíteni az EU déli szárnyát. Ha e terv megvalósulására kevés is az esély, bizonyos mozgásokat jól szemléltet, akár Magyarország számára is. Legfőképpen azt, hogy a német nyomással szemben kialakulhat ez a puhább, mediterrán régió. Franciaország legfeljebb csak a befolyását féltheti, de Olaszország méltán érzi úgy, hogy az ismételt német támadások kereszttüzében az életéért játszik. És Olaszország - Magyarország mellett - nemcsak Törökország legfontosabb tranzitútvonala (Isztambulból komppal Otrantóig), de Törökország statégiai partnere is a Balkánon.

Mindezek ellenére Törökország uniós tagságára még várni kell, valószínűleg sokat. De egy fellendülőben lévő török piac alaposan megváltoztathatja a nyugat-európai tőke mozgását. Ez pedig számunkra is kulcsfontosságú lehet. Különösen hogy a két ország gazdasága több ponton is kapcsolódhat egymáshoz. Az energiaszektorban Magyarország villamos erőművek projektjében vesz részt Zonguldakban, és a járműgyártásban is történelmi kompromisszum várható: a török gyárak - amelyek főként távolsági autóbuszokra specializálódtak - valószínűleg lemondanak a városi buszpiacról az Ikarus javára. Legalábbis erre utal, hogy a magyar cég összeszerelő üzemet épít Törökországban. Az igazi nagy falat azonban nem is ez, hanem a közép-ázsiai köztársaságok lassanként teljesen elavuló buszparkjának a felújítása, amelyre valószínűleg mind a két ország rástartol majd.

De mit mond

a belpolitika,

amely az Erbakan-Ciller-koalíció bukása után is fordulatos eseményeket ígér Törökhonban? A kurd mellett fellángolt a másfél évtizede tetszhalott baloldali terrorizmus is. A török rádióállomások naponta kétszer játsszák be azt a főként szívekre ható állami felhívást, amely a gerillaharcra fogott fiatalokat fegyvereik letételére igyekszik rávenni, mondván, végső soron csak eszközei azon hatalmaknak, amelyek nemzetközi összefogása Törökországot igyekszik előnytelen helyzetbe hozni. Ez az összeesküvés-elmélet egyébként sem idegen a török politikai közhangulattól.

Még fontosabb, hogy az iszlámista koalíció vértelen bukása, amelyet a hadsereggel szemben fenntartásokkal élő Demirel a "fegyvertelen erők győzelmeként" emlegetett, nem látszik kielégíteni a hadsereg vezetőit, akik szeptember 11-én újabb jegyzéket intéztek - ezúttal Yilmazhoz - a "reakció gyökeres kiirtása" érdekében. A kormányfő a jegyzéket a belpolitikai helyzet feszültségeire való hivatkozással elutasította, de kérdéses, meddig lesz képes az Ismaih Hakki Karadayi vezérkari főnökből, Cevik Bir hadseregtábornokból és Teoman Koman csendőr főparancsnokból álló trojkának ellenállni. Ha ugyanis a hadsereg tényleg rászánná magát a beavatkozásra, annak beláthatatlan következményei lennének. Immáron a mi számunkra is.

Dobrovits Mihály

szerző
Dobrovits Mihály
publikálva
1997/39. (09. 25.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

Kis-Magyarország

még több Kis-Magyarország...

best of Narancs

Vélemény

még több Vélemény...