Greff András

Kory Clarke-nak a 90-es években minden esélye megvolt rá, hogy a legnagyobb rocksztárok közé emelkedhessen: eredeti hangzású zenekara, az egyszerre lebegős és erőszakosan lüktető acid punkot játszó Warrior Soul kellően pszichedelikus volt ahhoz, hogy magasra sodorhassa a grunge-hullám, és eléggé nyers és lendületes, hogy ne lógjon ki a pár évvel későbbi neopunktrendből sem. Mégsem jött össze a dolog, pedig jó ideig a korszak tán legbefolyásosabb multijánál, a Geffennél (mások mellett a Guns N' Roses és a Nirvana otthona) adták ki lemezeiket. Clarke a 90-es évek végén hosszú évekre eltűnt a szemünk elől, pár éve azonban visszatért: azóta újra van Warrior Soul, tavaly óta pedig a nagy hatású chicagói doom metal zenekart, az undergroundban immár harminc éve robotoló Trouble-t is ő vezeti. A Trouble múlt heti budapesti koncertje előtt beszélgettünk.

Az 1996-ban alakult amerikai zenekar pályafutása során nemcsak jó lemezeket készített, hanem két kimagaslót is: a 2003-as Feast Of Wire-on és a tavalyi Carried To Duston a mariachi zenekarok jellegzetes megszólalása tökéletesen kiegészíti a fülledt, alternatív countryba hajló rockzenét. A Calexico első magyarországi koncertjére múlt szerdán a Sziget Világzenei Nagyszínpadán került sor, a koncert előtt tíz percen át faggathattuk Joey Burns énekes-gitárost, a zenekar fő dalszerzőjét.

A Turbonegro, Norvégia büszkesége Jello Biafra szerint 98-ban "minden idők legfontosabb európai lemezét" készítette el, és ha az efféle állításokat némiképp túlzónak vélhetjük is, vitathatatlan, hogy kevés szórakoztatóbb társaságot adott a világnak a vén kontinens. Az elmúlt húsz év során a zenéjében a klasszikus rock- és punkzenék jellemzőit a legtökéletesebben vegyítő zenekar kiváló számokat írt többek között matrózokról (Sailor Man), neohippikről (Hobbit Motherfuckers), a billentyűsük pizzasütödéjéről (The Age Of Pamparius), a kövérség (Everybody Loves A Chubby Dude) és az anális szex (Rendezvous With Anus) örömeiről. A zenekar szövegíró vezére, a basszusgitáros Thomas "Happy-Tom" Seltzer (fotónkon fehér matrózruhában) korábban befektetési tanácsadóként és kabarészerzőként is dolgozott, jelenleg tévéműsort vezet. A jeles zenész, akit Oslóban értünk el telefonon, a hőségben hajlamos kiesni kicsit a szerepéből: míg általában a badarságait is a legteljesebb komolysággal adja elő, ezúttal nemegyszer belenevetgélt a kagylóba.

1982 és 1990 között megjelent lemezein a Sonic Youth olyan döbbenetesen fantáziagazdag, túlzás nélkül forradalminak nevezhető gitárkísérleteket folytatott, hogy voltaképp megérthető, hogy később már különösebb újításra nem futotta a New York-i zenekar erejéből - ugyanakkor rendkívüli pályafutásának első nyolc éve miatt az is világos, hogy miért vár újra és újra mégis mindenki valami meghökkentőt az éppen aktuális SY-lemeztől. A téves elvárásokat bizonyára az is táplálja, hogy az együttes fő zeneszerzője, Thurston Moore minden egyes interjújában tébolyítóan széles (és mély) kortárs zenei műveltségről ad számot, így aztán joggal gondolhatnánk, hogy ezekből az új és új hatásokból valamit csak beépít majd zenekara világába.

Az énekes/gitáros/billentyűs Stef Kamil Carlens (képünkön fehér gitárral) a nálunk is jól ismert, vezető belga alternatív rockzenekar, a dEUS alapító tagja volt, 1996-ban azonban kiszállt a bandából, hogy a pár évvel korábban beindított, eklektikusabb (popot, rockot, bluest, funkot és soult egybegyúró) zenekarára koncentráljon. Ezt a társaságot Zita Swoonnak hívják, legalábbis egy ideje. A zenekar a 90-es években ugyanis kétszer is nevet cserélt - először erről kérdeztük Carlenst, amikor Antwerpenben utolértük telefonon.

John Frusciante öt évvel ezelőtti, méltán ambiciózusnak nevezhető vállalkozásának (egyetlen esztendő leforgása alatt hat darab hosszabb-rövidebb lemezt jelentetett meg) kétféle olvasata lehetséges. A jóindulatú megközelítés szerint ilyen mennyiségnél hatalmas teljesítmény, hogy a számoknak nagyjából a fele (sőt a Shadows Collide With People-on és a The Will To Death-en inkább több) nagyszerűen sikerült, hiszen nevezzünk meg még egy kortárs rockzenészt, aki legalább ezen a nívón utána tudna csinálni egy ilyen mutatványt. Kevésbé könyörületes pozícióból Frusciante önértékelésének súlyos problémáiról lehet beszélni, arról, hogy mennyire rosszat tesz a lemezeinek, hogy képtelen legalább két lépést hátrálni, és egy ilyen, némiképp semlegesebb szemszögből megvizsgálni, melyek azok a témák, amik ténylegesen megérdemlik a nyilvánosságot, és melyeket volna szükséges inkább erős szívvel letörölni a laptopról. Greff András