Férfiak a teljes idegösszeomlás szélén - James Ellroy: Szigorúan bizalmas

  • Greff András
  • 2009. október 8.

Könyv

Írókat ábrázoló fényképeken ugyan ki ne kereste volna már az egyezést arcél, tekintet, testtartás és a művekből kihüvelyezhető karakter között? A vizsgálati művelet hol inkább, hol kevésbé eredményes, és mint szinte minden rajongói tevékenykedés, tökéletesen értelmetlen - de azért adódnak érdekes helyzetek. James Ellroynak például van egy fotósorozata a kilencvenes évekből, ami ha elém kerül, mindig úgy érzem, olyan sokat és olyan érzékletesen fecseg el az író világáról, hogy már-már fölöslegessé is teszi az olvasást. A fekete-fehér képekről mintha Dashiell Hammett sohase volt mogorva ikertestvére nézne velünk szúrós tekintettel farkasszemet (arcán az elmaradhatatlan, sőt emblematikus bajusszal), és a képek hangsúlyos tartozéka egy enyhén szólva harcra késznek tetsző, bár legalább pórázon tartott krétafehér bullterrier is. Az Ellroy-regények receptszerű összefoglalása ez: hard-boiled plusz brutalitás jól összerázva, majd (és ezért fontos a terrorkutya a képeken) már-már a parodisztikusságig hevítve.

Ezek után már talán kevésbé meglepő, hogy az író életrajza is leginkább egy Ellroy-darab szinopszisát idézi. Kész rémregény: az 1948-ban, Los Angelesben született szerző tízéves, amikor édesanyját meggyilkolják (az eset "örökre" felderítetlen marad), és onnantól számára igen sokáig nincs megkapaszkodás a lejtőn: napról napra kezelhetetlenebb lesz, s miután a középiskolából kirúgják, mert náci szlogenekkel bosszantja osztálytársait, rövidke honvédelmi kitérő után utcagyerekké züllik. Lopással, betöréssel, lányismerősei zaklatásával múlatja idejét, durván iszik és narkózik; felfedezi magának a "Fekete Dália" esetét (az Elizabeth Short nevű színésznőcskét 1947-ben brutálisan lemészárolták), és mivel a nő az anyjára emlékezteti, mániákusan kutatni kezdi az ügyet; a Benzedextől skizofréniára emlékeztető tüneteket produkál, kétszer kap tüdőgyulladást, egy betörésért börtönbe kerül. És összes percében, amikor koncentrálni képes, csak úgy falja a detektívregényeket. A börtönidő után aztán valahogy józan marad, labdaszedőként állást vállal egy golfpályán, és harmincéves korára megírja első regényét, a végül 1981-ben megjelent, még kiforratlan, de a kritikusok szerint azért ügyes Chandler-koppintásként jellemezhető Brown's Requiemet. Azóta tizenegy további regényen, valamint két, többé-kevésbé önéletrajzi köteten van túl, és csak igen kevesen vitatják, hogy a nyilvánosság előtt magát tervszerű túlzásokkal gunyoros nihilistának mutató alakban a kortárs bűnregény egyik legnagyobb amerikai figuráját csodálhatjuk.

A Szigorúan bizalmas a csupán nagyon laza szálakkal összefűzött úgynevezett L. A.-kvartett harmadik kötete (a széria első darabja, a Fekete Dália szintén olvasható magyarul; a továbbiak: The Big Nowhere, White Jazz). A regényben az ötvenes évek Los Angelesére láthatunk rá három kora harmincas rendőrember, a kínosan pedáns Ed Exley, az öklével kommunikáló Bud White és a kirívóan akaratgyenge Jack Vincennes napszemüvegén keresztül (a távolságtartó harmadik személyben elbeszélt szövegben fejezetenként ugrálunk a három plasztikusan ábrázolt férfiú nézőpontjai között). A közös vonások is szembetűnőek: ideges, kielégítetlen, halálba frusztrált férfiak csatáznak a lapokon; szemük reggel-este véres a sok hányástól, fülükben sosem hallgat el az egeket karcoló vérnyomást jelző süvítés, remeg a kezük, ég a gyomruk, és fogadásunk lenne rá, hogy ha kikerülnek is az itt bemutatott, egyre inkább rájuk záródó erőszakdzsungelből, még az ötvenedik születésnapjuk előtt végez velük egy elzáródó artéria. Mindegyiküket az taszítja a bukás felé, hogy tökéletesen képtelenek elválasztani a magánéletet a munkától: az egyik fő konfliktust például az okozza, hogy Exley és White is viszonyt folytat egy rendőri védelem alá vett áldozattal, és az is mélyen jellemző, hogy Bud White-ot a legprimitívebb személyes bosszúvágy sarkallja arra, hogy az eszét is használni kezdje végre - és így megoldja az egyik különösen rémes bűnügyet. Mert persze bűncselekményekben nincs hiány: úgy indulunk, hogy 1950-ben a gengsztervezértől lopott heroint öldöklés útján magához veszi a rendőrkapitány; aztán 51 karácsonyán a tajtrészeg (és szinte egytől egyig korrupt és rasszista) hekusok csoportba verődve pépesre vernek pár gyanúsítottat a rendőrségi fogdában, majd előkerül némi vérmázas pornó, s végül az Éjjeli Bagoly nevű bárban ismeretlen, de a rendőri észjárás szerint feltehetően (sőt remélhetően) fekete bőrű tettesek különösen kegyetlen mészárlást csapnak. És az esetek persze öszszetapadnak, akár a véres gézszalagok. Nem sok ez egy kicsit?

Az Ellroy-féle halmozásban kétségtelenül van valami mulatságos (noha, mint kiderül, ebben a regényében azért nem pörgeti túl oly mértéktelenül a fabulát, mint a Fekete Dália sápasztó utolsó száz oldalán), és ugyanez igaz az író stílusára is. A szöveget itt még nem uralja el teljesen, de már igen nagy szerepet kap a szenvtelen tőmondatok halmozása. Bud White ébredése például a következőképp fest: "A feje lüktetett. Az állkapcsa fájt. A párnáját széttépte, miközben álmodott. Átbotorkált a hatosba. Az összetört szék a padlón hevert. A falakon vérnyomok." Hogy ebben a regényben ez a stílus tudatos kísérlet az ábrázolt korszak hard-boiled krimijeinek (legfőképp Mickey Spillane megmosolyogtatóan kőkemény tenorjának) kegyetlen, mégis szeretetteli (Ellroy keserű könyvéből távolról sem hiányzik a régi vágású moralitás, a búbánatos befejezéssel pedig nyíltan Chandler előtt hajt fejet) kifigurázására, azt elsősorban az bizonyítja, hogy a szereplők közül sem hiányoznak a karikaturisztikusan elrajzolt figurák: a szerző igen csúful elbánik például a kor két híres-hírhedt alakjával, a maffiózó Mickey Cohennel és a Ray Dieterling néven szerepeltetett Walt Disneyvel.

Mint ez utóbbi név is mutatja, hőseinkre és a temérdek mellékszereplőre nem csupán földrajzilag igaz, hogy a Hollywood-tábla árnyékában tevékenykednek. A regényben lépten-nyomon a filmipar szereplőibe botlunk, akik jobbára a legnyomorúságosabb kasztból valók: a szorongva törtető félhírességek, a kevés tehetségű, szomorú sztárjelöltek és a csillagokra hasonlító prostituáltak világa ez, s e miliő felvázolása Ellroy sötéten kavargó, nagy sodrású regényének egyik jelentős tette. Aztán persze összenőtt, aminek össze volt muszáj: a könyvből 1997-ben méltán népszerű film készült, de annak ismerete senkit ne tartson vissza: Curtis Hanson adaptációja legföljebb a harmadát kanalazta ki anno a szövevényes szövegnek.

Fordította: Rindó Klára és Szabados Tamás. Cartaphilus, 2009, 594 oldal, 4500 Ft

Neked ajánljuk