Film - Sivár maszkabál - Zack Snyder: Watchmen: Az őrzők

  • Greff András
  • 2009. március 12.

Film

Jóllehet évek óta szügyig gázolunk a képregényfilmekben, kevés olyan adaptációt tudnánk elősorolni, amelynek alkotói a kiválasztott comicsból nem csupán a sztorit és tartozékait szippantották ki, hanem az alapművek markáns képi stílusától ihletvén erőteljes és újszerű látványvilágok megalkotásával is kísérleteztek volna. A közöny nem büdzséfüggő: a nagyjából egy feltörekvő ország éves GDP-jéből készült A sötét lovag beállításait éppoly kevéssé jellemezte a radikális formai kísérletezés, mint mondjuk a Nolan-filmhez képest parkolóautomatába való apróból forgatott A megtorlóéit. Két olyan filmet azonban biztosan tudunk mondani, melyek erőteljes digitális képeikkel megtörték ezt a szomorú tendenciát. A Miller-Rodriguez-duó Sin Cityjét, ezt a formai szempontból lenyűgöző "mozgó noir képregényt" bizonyára paradigmaváltó darabként listázzák majd a jövő filmtörténetei, s a nyolcvanas évek test- és erőkultuszt zengő akciófilmjeit több szempontból (például ostobaságban is) túlszárnyaló 300 látványvilágának grandiozitása is emlékezetes maradt. A háromszáz spártai vérorgiájával Zack Snyder ráadásul megváltotta a belépőjegyet az angolszász tömegképregény egyik szent tárgyának tartott Watchmen megfilmesítésére (a Moore-Gibbons-páros művéről lásd bővebben: Antihősök tere, MaNcs, 2009. január 22.). Ami már csak azért is örömteli fordulatnak tűnt, mert azok a filmek, amelyeket korábban Alan Moore és rajzolótársai köteteiből készítettek, a látványteremtés szempontjából szintén a kihagyott ziccerek sorát duzzasztották: a Hasfelmetsző-sztorit újraértelmező A pokolból korabeli rézkarcokat idéző ábrázolásaival éppúgy nem kezdtek semmit a moziban, mint a tizenkilencedik századi kalandponyvák hőseit egybeterelő A szövetség delejező kompozícióival - a Watchmentől mindenekelőtt ezen a terepen lehetett új és magas minőséget várni.

Ennyit az ábrándokról. Ami a realitást illeti, arról Snyder már filmje rövid nyitányával igen sokat sejtet. Mivel a Watchmen kényszernyugdíjazott, de a fenekükön maradni persze képtelen maszkos hősei egy olyan cselekményvilágban tevékenykednek, ami néhány szignifikáns tényt leszámítva a megszólalásig hasonlít a valóságos Amerikára, a színes héroszokat a rendező belehímezi az ország huszadik századi történelmének egyébként is tarkabarka szövetébe: az egyik figura John F. Kennedyvel jattol, a másikról Warhol készít nyomatot, és így tovább. Ez az önmagában nagyon is mulatságos jelenetsor tizenöt évvel a tök ugyanezt elővezető Forrest Gump (és vagy huszonöttel a Zelig) után egyúttal rendkívül lehangoló jóslat is. Ami a képi stílust illeti, az első percek előrejelzése maradéktalanul precíznek bizonyul, Snyder munkáját ugyanis ebből a szempontból az újító szellem tökéletes hiánya jellemzi. A képregényfilmek legásatagabb fogásaival, lassítással és gyorsítással telezsúfolt jelenetek kivitelezése bántóan lapos - kész röhej, de éppen tíz évvel a Wachowski fivérek nagy hatású dolgozata után a Watchmen a stilizációt tekintve nem bír több lenni a szegény ember Mátrixánál, ráadásul az ábrázolásmód látnivalóan heroizálja a hősöket, miközben a történet szerint éppen ennek ellenkezője a cél.

A képek hangulatfestő ereje is csekély, márpedig filmünk egyik nyilvánvaló szándéka, hogy megérzékítse a közelgő nukleáris apokalipszis gombafelhőt képező árnyékában araszoló mindennapok nyomasztó atmoszféráját - megfelelő támaszok híján mindazonáltal a végítélet közelségét szó szerint bemondásra kellene elhinni. A bántóan nem evilági tenorban fogalmazott, vészjóslóan komor szentenciákat azonban nem valódi színészek, hanem hús-vér bábok szájából kell hallgatni (nem kívánnánk komparatív elemzésbe bocsátkozni, de a filmverzió jócskán megerősíti Dave Gibbons kiváló rajztudásáról alkotott korábbi vélekedésünket - az alapképregény oldalain a figurák mimikája sokszorosan veri az élő szereplők teljesítményét). Jelmezes hősöket mozgató akciófilmen persze nem feltétlenül helyénvaló a komoly színészetet számon kérni, csakhogy a Watchmen szereplőit komplex figurákként kísérlik meg eladni, akik még a filozofálástól sem riadnak vissza, már ha annak tekinthetjük az időről és az emberi lények legbensőbb természetéről dünnyörészett fejfájdító frázisokat.

Összetett jellemeket ábrázolnia Snydernek már csak azért sem könnyű, mert a Watchmen virtigli ensemble-darab, nagyszámú egyenrangú szereplőt pedig játékfilmben a menetidő limitáltsága miatt köztudottan mindig nehéz egytől egyig tisztességesen helyzetbe hozni. Snyder, fájdalom, nem a kiemelés (azaz, másfelől nézve, a nagyvonalú elhagyás) művésze, ezért aztán a féltucatnyi karakter történetszálai között nyomatékosítás nélkül váltogatva 163 percben is csak hadarós és sekélyes jelenetekre futja neki. A szürke masszát a szerelmi szál arcpirítóan giccses percei és néhány, brutalitásával eléggé kontextusidegen erőszakjelenet színesíti - ezek legalább karakteres pillanatok.

Snyder filmjében van kék bőrű szuperlény, bajszos pszichopata, dögös kalandorlány, mutáns tigris az Antarktiszon, üvegpalota a Marson, házfalak közt suhanó magánrepülőgép, van Nixon, Kissinger és Buchanan - csak a feszültség hiányzik, de az minden kockájából. A szereposztók nagyobb dicsőségére eleve három pont hátrányból startolunk, hiszen a nyomozási szálban a tettes álnoksága az első perctől az arcára van írva.

A történet és a figurák szokatlansága miatt a celluloid Watchmen még így sem tökéletesen érdektelen, ámbár vitathatatlanul zavaros, hígeszű és unalmas kreáció - minden imitációs igyekezet ellenére tökéletes ellentéte hát az eredeti képregénynek, és mint ilyen, talán örök darab marad. Tanítandó kudarcként, adaptációs kurzusokon.

Forgalmazza a UIP-Duna Film

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.