John Frusciante öt évvel ezelőtti, méltán ambiciózusnak nevezhető vállalkozásának (egyetlen esztendő leforgása alatt hat darab hosszabb-rövidebb lemezt jelentetett meg) kétféle olvasata lehetséges. A jóindulatú megközelítés szerint ilyen mennyiségnél hatalmas teljesítmény, hogy a számoknak nagyjából a fele (sőt a Shadows Collide With People-on és a The Will To Death-en inkább több) nagyszerűen sikerült, hiszen nevezzünk meg még egy kortárs rockzenészt, aki legalább ezen a nívón utána tudna csinálni egy ilyen mutatványt. Kevésbé könyörületes pozícióból Frusciante önértékelésének súlyos problémáiról lehet beszélni, arról, hogy mennyire rosszat tesz a lemezeinek, hogy képtelen legalább két lépést hátrálni, és egy ilyen, némiképp semlegesebb szemszögből megvizsgálni, melyek azok a témák, amik ténylegesen megérdemlik a nyilvánosságot, és melyeket volna szükséges inkább erős szívvel letörölni a laptopról.
Legújabb szólólemeze ez utóbbi szemlélet érvényességét támasztja alá: az önbírálat és az arányérzék hiányossága, illetve zavarai jócskán megnehezítik az egyébként távolról sem értéktelen album befogadását. Először is, a The Empyrean rendkívül rosszul szerkesztett lemez: első száma, a Before The Beginning lebegős, gerjedéseket is beépítő, régi vágásúan pszichedelikus (a főtéma mellett még a gitár tónusa is a műfaj császárát, Michio Kuriharát idézi) gitárszóló minimális kísérettel, ami szépnek szép, de nem kifejezetten különleges, ráadásul túlságosan hosszú - levezető tételnek alighanem alkalmasabb lett volna. Ezt a nem túl szerencsés nyitányt aztán egy kifejezetten gyenge Tim Buckely-feldolgozás (Song To The Siren) követi.
Igencsak sajnálatos ez a félresikerült kezdés, mert utána valódi gyöngyszemekre találhatni. Finoman torzított Fenderjeivel John Frusciante kötöttségektől mentes kalandútra indul: az Unreachable bársonyos intimitásból (amihez Frusciante-nak óriási érzéke van) vált szenvedélyes, sárga fényű gitárkitörésbe, a Dark/Light éteri, zongorás felvezetés után dobgépes, pihe-puha popba kanyarodik, amit gospeldallamaival egy kórus emel el a talajtól, a csúcs pedig a Central, ahol az intenzív zúzást csilingelő gitárok tompítják, majd vonósok veszik át a főszerepet, de ezeket is elmossák a visszhangos gitárok, az egymásba hálózott szólók és a bizonytalan kontúrú, el- majd visszaúszó ének; tömény, tarka hangkollázs ez, karneváli élmény. Aztán megint egy kudarc: az igen kínos One More Of Me-ben hősünk saját hangja helyett a tőle meglehetősen idegen baritonban próbálkozik. Pedig Frusciante különben nagyon is megtanulta uralni a hangját - vessük csak össze bátran mostani teljesítményét az első két szólólemezének bizonytalan vagy éppenséggel teljesen hamis énekrészeivel, bár persze azokat az akkor még masszívan heroinfüggő zenész egészen borzalmas fizikai állapotban rögzítette (lásd erről a holland VPRO 1994-es, megrendítő dokumentumfilmjét).
A többi szám szimplán csak korrekt, s a lemezt végül középszerű szintetizátoros ballada zárja - követeljünk, barátaim, egy szigorú producert legközelebbre John Frusciante mellé!
Record Collection, 2009
