DVD

Egy lecsúszott hős

A Rémálom az Elm utcában sorozat

  • Greff András
  • 2009. május 21.

Film

Habár Freddy Krueger számos egyéb horrorfilmes monstrumhoz hasonlatosan végül elpusztíthatatlannak bizonyult, semmiképp nem állítható, hogy komoly károsodás nélkül úszta volna meg mindazt, amit az 1984-es felbukkanása utáni évtizedben a filmkészítők műveltek vele. Teremtője, Wes Craven pontosan észlelte a kreatúrája státusában bekövetkezett számottevő változást; 1996-ban (amikor már hét darab Rémálom-epizódot ismerhetett a művelt nagyvilág) készült ironikus posztmodern horrorjában, a Sikolyban van egy gimnáziumi jelenet, ahol megpillantjuk a takarító személyzetet: az ápolatlan őszes haj alól feltekintő roskatag férfi a jól ismert zöld-piros sávos pulcsiban és koszlott puhakalapban görnyedezik a felmosóvödör felett - aztán valaki odaszól neki, hogy kiderüljön: Frednek hívják. Ennyire volt jó Freddy Krueger a 90-es évek közepén: van annyira közismert, hogy egy-egy vicc még elsüthető legyen a rovására, de a sármjavesztett figurára egy horrorban ekkor már legföljebb a padlóseprést bízták.

A keserű látleletet kiállító Craven lelkiismerete tiszta lehetett, hiszen ő huszonöt évvel ezelőtt rendkívül hatásos formulát dolgozott ki, ami ráadásul új ösvényt vágott a Halloween hatalmas sikere után Amerikában szakmányban készült és gyorsan sematikussá vált tinihorroroknak. Craven persze csak amolyan óvatos forradalmár volt, hiszen a Rémálomban számos olyan elem felbukkant, amelyek a (vágófegyveres támadásokról elnevezett) slasherek ezen új, tinédzserekre hangszerelt verziójában akkor már úgyszólván állandó tartozéknak számítottak. Volt benne maszkos(nak tekinthető, felismerhetetlenre égett arcú) gyilkos, volt benne final girl (a legtalpraesettebb női szereplő, aki a film végén legyőzi a gonoszt), az elbeszélést pedig a láncszerűen felfűzött, változatosan bestiális mészárlásjelenetek és a nyitott befejezés határozták meg.

Ugyanakkor az újítások is számottevők voltak. A korábbi tinihorrorok többé-kevésbé valóságosnak mondható henteseivel szemben a tinik álmait megszálló, a halálból visszatért Krueger természetfeletti figura - az élet és a halál közötti senkiföldjén kóborol, energiáját áldozataiból nyeri, és fél a kereszttől, azaz leginkább egyfajta invenciózus vámpírvariációnak tekinthető, aki a borotvapengékkel felszerelt bőrkesztyűjében Nosferatu kései, slampos leszármazottjaként kúszik az álmokba. Craven pontosan észlelhette, hogy a zsáner alapműveiben (a Halloweenben vagy a Péntek 13-ban) van valami alapvetően rémálomszerű, hiszen ezek egyetlen véres éjszaka leforgása alatt játszódtak. A rendező ezt a motívumot fejlesztette tovább: az első Rémálom meghatározó, kétségkívül egyszerű, de nagyon is jól működő trükkje, hogy a néző nem mindig észlelheti pontosan, mikor is lépnek át a szereplők az álmok vészterhes világába; vízió és valóság előbb diszkréten, majd a végén tökéletesen egybemosódik.

Az álommotívum alkalmazása persze jó ürügy volt a korabeli tinihorroroktól addig jobbára idegen szürreális jelenetek megalkotásához is, fontosabb azonban, hogy nézőit Craven könnyen allegorikus olvasatokra tudja inspirálni vele.

Mérgező szülők

A 80-as évekbeli tinihorrorokat két csoportba lehet osztani aszerint, hogy a tinédzserek milyen okból szenvedik el bennük a büntetéseket: vagy valamilyen konkrét múltbéli bűnért lakolnak (példa rá a Szalagavató), vagy pedig csupán az éberség hiánya miatt, amit olykor a szex-pia-drog hármas iránti kíváncsiságuk "súlyosbít" (lásd a Carpenter-klasszikust). A Rémálomban ez másképp van. Kruegert, a hús-vér gyerekgyilkost az Elm utca önbíráskodó felnőtt lakosai segítették át Molotov-koktéljaikkal a másvilágra, akik az esetről persze sosem beszéltek nyíltan a gyermekeik előtt. A poszttraumatikus stressz azonban, és ez a film gondolati lényege, menthetetlenül átszivárog a beszédes hallgatás falán, és könynyen elfertőződő sebeket okoz a gyermeki pszichében. Aztán ha az értelem szunnyad, felébrednek a gonosz szellemek - az egyedül hagyott gyerekeknek pedig maguknak kell megküzdeniük a szülők által a hátukra csapott teherrel.

És ők meg is küzdenek vele. Ennek a tinédzsergenerációnak (és ez a további Rémálom-filmekre is igaz) már nincs szüksége kívülről érkező hangra, ami ébredésre nógatná őket, mint a hatvanas évekbeli fiatalokat Szabó István első filmjének híres zárlatában. Maguk a gyerekek akarnak ébren maradni és elővigyázatosak lenni, ha már fásult, közömbös, értetlen és vak szüleik képtelenek rá. Beszédes és mélységesen szomorú, hogy Nancy (a hősnő) anyja az első részben inkább a vodkásüveget szorongatja, semhogy érdemben segítséget nyújtson (leginkább háborodottnak tartott) lányának. De ha a szülők tehetetlenek is, a gyerekek ezekben a filmekben megoldják életproblémáikat.

A szubtextusok kedvelőit még a méltatlanul alulértékelt második rész (Freddy bosszúja) is izgalomba hozhatja, ez az epizód ugyanis a maga alig burkolt módján egy olyan kamasz fiú gyötrelmeiről beszél megkapó erővel, aki Freddy képében valójában saját magával viaskodik, miután megsejti szexuális másságát. Figyelemre méltó új tartalmak ezután azonban már nem jelentek meg a sorozatban.

Tiszta kabaré

Az eredetit követő öt epizódot Craven már csak a távolból figyelte, leszámítva a harmadik részt, amelynek forgatókönyvírója volt. Akciódússága miatt ez az Álomharcosok viszonylag szórakoztató darab, de már ebben megkezdődött Freddy Krueger alakjának elhibázott átgyúrása, amihez a minden szempontból pocsék négyes, ötös és hatos epizódok pancser rendezői is oly lelkesen asszisztáltak később. A derék Krueger alatt két irányból is vágták a fát. Az eredetiben a szörnyeteg éppen a rejtelmessége miatt lehetett félelemébresztő, a folytatásokban viszont lendületes demisztifikáció zajlik: egészen a fogantatásig hátralapozunk Krueger mozgalmas biográfiájában, s mindeközben a figura afféle perverz, exhibicionista pojácává lényegül, aki a Mikroszkóp színpad legnyomorúságosabb élceit idéző egysorosokkal fárasztja a publikumot. A 80-as évek végére Freddy Krueger egy volt már csak a korszak bárgyú heccmesterei közül: a gyilkolászással ugyan nem hagyott fel, de valójában immár ugyanazon a terepen közlekedett, ahol Al Bundy vagy Frank Drebin hadnagy is tepert.

Becsületére legyen mondva, Craven a 90-es évek elején megkísérelte helyrebillenteni teremtménye renoméját. A rendező 8 és féljeként felfogható Freddy feltámad keretét egy készülő új Krueger-mozi adja, a filmben Craven, Heather Langenkamp és még néhányan saját magukat alakítják, valóság és álom közé egy újabb réteg, a játékfilmek fantáziavilága csúszik. Az igyekvő, önidézetekkel dúsan teleaggatott kísérletben Craven a horrorfilmek alkotóiról valami olyasmit állít, hogy ők sem úszhatják meg sértetlenül a sötét oldallal való foglalatoskodást. Ennél érdekesebb az igyekezet, amellyel a rendező Kruegert ismét komor, titokzatos alakként próbálja megrajzolni - csak a végén vall csúfos kudarcot, amikor fabulája suta Jancsi és Juliska-parafrázissá lényegül. De ma már (akárcsak bemutatásakor, 1994-ben, a Hannibal Lecter utáni korszakban) ez a megreformált Krueger is csupán groteszk mesefigurának látszik - és persze lejárt, elkopott lemeznek.

Kruegert utoljára hat évvel ezelőtt láthattuk a moziban, akkor éppen a Péntek 13-filmek főgonoszával, Jason Voorheesszel abajgatták egymást amolyan kedélyes, tortahajigálós burleszkhangulatban. De ha igazak a hírek, a kliprendezőként ismert Samuel Bayer jelenleg éppen azon serénykedik, hogy a jövőre esedékes kilencedik Freddy-filmben kirángassa a deklasszált hőst a méltatlan bohócszerepből. A kilátástalannak tetsző nekiveselkedésekben pedig mindig van valami mélyen rokonszenves és felettébb reménykeltő.

Forgalmazza a Fórum Home Entertainment

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.