Lemez - Szamárfüles receptkönyvből - Sonic Youth: The Eternal

  • Greff András
  • 2009. június 11.

Zene

1982 és 1990 között megjelent lemezein a Sonic Youth olyan döbbenetesen fantáziagazdag, túlzás nélkül forradalminak nevezhető gitárkísérleteket folytatott, hogy voltaképp megérthető, hogy később már különösebb újításra nem futotta a New York-i zenekar erejéből - ugyanakkor rendkívüli pályafutásának első nyolc éve miatt az is világos, hogy miért vár újra és újra mégis mindenki valami meghökkentőt az éppen aktuális SY-lemeztől. A téves elvárásokat bizonyára az is táplálja, hogy az együttes fő zeneszerzője, Thurston Moore minden egyes interjújában tébolyítóan széles (és mély) kortárs zenei műveltségről ad számot, így aztán joggal gondolhatnánk, hogy ezekből az új és új hatásokból valamit csak beépít majd zenekara világába.

1982 és 1990 között megjelent lemezein a Sonic Youth olyan döbbenetesen fantáziagazdag, túlzás nélkül forradalminak nevezhető gitárkísérleteket folytatott, hogy voltaképp megérthető, hogy később már különösebb újításra nem futotta a New York-i zenekar erejéből - ugyanakkor rendkívüli pályafutásának első nyolc éve miatt az is világos, hogy miért vár újra és újra mégis mindenki valami meghökkentőt az éppen aktuális SY-lemeztől. A téves elvárásokat bizonyára az is táplálja, hogy az együttes fő zeneszerzője, Thurston Moore minden egyes interjújában tébolyítóan széles (és mély) kortárs zenei műveltségről ad számot, így aztán joggal gondolhatnánk, hogy ezekből az új és új hatásokból valamit csak beépít majd zenekara világába. Néhány hónappal ezelőtt elsősorban a black metal ihlető erejéről beszélt lelkesen, ám a The Eternalon ebből a kamaszosan intenzív és éppen ezért rendkívül rokonszenves érdeklődésből igazából semmi sem észlelhető: ez a lemez ismét nagyjából ugyanazokat a sémákat variálja, mint amikből a zenekar utóbbi kilenc-tíz munkája is építkezett.

A relatív mozdulatlanság talán nem független attól, hogy a Sonic Youth egyedi hangzását, azonnal felismerhető, szabálytalan hangolásait nem másolták le tömegesen (igény persze lett volna rá, de ezt a hangképet sokkal bonyolultabb kontrollálni, mint például a kaliforniai Kyussét, ami a maga idejében szintén nagyon újszerűnek hangzott, azóta viszont a követők tökéletesen elkoptatták), így aztán a zenekar kívülről sincs rákényszerítve a számottevőbb módosításra. Komolyabban haragudni ezért az elkényelmesedésért mégsem olyan könnyű, mert a 2000-es NYC Ghosts & Flowers kudarca óta a zenekar mindegyik, önismétlésektől ugyan távolról sem mentes anyaga görcsmentes, korrekt és ötven közeli zenészektől teljesen váratlan módon egyúttal kifejezetten bájos rocklemez. Alapvetően ugyanez mondható el a The Eternalról is, amelyen ismét van több olyan lendületes, rövid, diszkréten zajos szerzemény (halld például a lemezt indító Sacred Trickster - Anti-Orgasm párost), ami nagyon könnyen megszerethető, és minden bizonnyal még évek múltán is erősíteni fogja majd a zenekar koncertjeit. Mélyebbre hasító dal azonban csak egyetlen van rajta.

A 2000-es évek kimagasló Sonic Youth-számai (Disconnection Notice, I Love You Golden Blue, Peace Attack, Do You Believe In Rapture?) feltűnően hasonlítottak egymásra: ezek voltak azok a tételek, amelyekben háttérbe szorult a védjegyszerű irónia, és mindenféle hatásvadász túlzástól mentes, édes keserűség szivárgott a helyébe; ahol mindenki elcsendesedett, és az üveghangokkal színező gitárok selyemfinom hangfüggönye előtt méltóságteljesen tűnődhettek az énekesek, és amelyek megható ihletettséggel írták tovább azt a fejezetet, amit negyven évvel ezelőtt szépséges, sérülékeny számaival a Velvet Underground nyitott meg a rocktörténetben. A lemezzáró, akusztikus gitárokra épülő, majd egy zajos középrésszel feszültté sűrített Burning Shame is erre a rugóra jár - sajátos fordulat, hogy a noise-rock egykor irányadó zenekara ma már akkor tud csak igazán megindítóan fogalmazni, amikor nagy levegőt vesz, és letesz arról, hogy úgynevezett energikus rockzenekar legyen.

Matador/Neon Music, 2009

Figyelmébe ajánljuk

A józanság kultúrája. Folytatódik CIVIL EXTRA szolidaritási akciónk

Folytatódik a Magyar Narancs rendhagyó kezdeményezése, amelynek célja, hogy erősítse a civil szférát, a sajtót, valamint az állampolgári szolidaritást, válaszként a sajtót és a civil szervezeteket ellehetetlenítő, megfélemlítő, a nyílt diktatúrát előkészítő kormányzati törekvésekre. Új partnerünk a függőséggel küzdők felépülését segítő Kék Pont Alapítvány.

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.