John R. Cash először 1975-ben, negyvenhárom évesen bocsátotta sajtó alá autobiográfiáját Man In Black címmel. Túl volt élete legmozgalmasabb és kereskedelmileg legsikeresebb évein: örök érvényű slágerek (I Walk The Line, Ring Of Fire, Jackson), két rocktörténeti jelentőségű börtönalbum (At Folsom Prison, At San Quentin), egy csúf házasság, válás, majd egy a művészetét is megemelő új kapcsolat (June Carterrel), valamint nagyjából tízévnyi masszív amfetamin-, alkohol- és fájdalomcsillapító-függőség és ennek hozadékai (letartóztatások, kórházak, elvonók) álltak a háta mögött. Előtte meg a békés pusztaság: a divatból kiment countrysztárok eseményekben szegényes alkonyévei.
Húsz évvel később azonban kiderült, hogy korántsem volt túl mindenen: a 90-es évek elején Rick Rubin producer (egyebek mellett a Red Hot Chili Peppers, a Beastie Boys vagy a Slayer lemezeinek mérnöke) a saját kiadójához csábította, s az ott elkészített American Recordings hirtelen újra megkerülhetetlen figurát csinált Cashből - ám ekkor már nem elsősorban a pitesütő farmercsaládok és a reményvesztett déli fegyházlakók, sokkal inkább az alternatív rock fiatal rajongóinak szemében. Johnny Cash, az önpusztító rock 'n' rollerek mindent túlélő ősatyja, a lélek sötét mélységeivel szembenézni nem rest dalszerzőpápa (ahogyan ekkor már mindenki tekintett rá) újfent hivatkozási pont lett, de a legfontosabb az, hogy a Rubinnal elkészített, a saját dalok mellett kortárs előadók szerzeményeinek átdolgozásait is tartalmazó lemezek (a posztumusz kiadványokkal együtt jelenleg összesen hét darab van forgalomban) Cash öt évtizedet átfogó előadói pályafutásának művészeti csúcspontjait jelentik; öregségről, elmúlásról, szerelemről és az elkárhozott lelkekről olyan sokat tudott elmondani ezeken, mint a könnyűzenében előtte (és azóta) talán senki sem.
A 90-es évek közepén Johnny Cash már egy új közönségnek zenélt, és 1997-ben feltehetően főleg ennek okán mesélte újra kalandos életútját e magyarul most megjelent, az eredetiben nemes egyszerűséggel Cash címre keresztelt kötetben. Megírásakor a szerző betöltötte a hatvanötöt, és ennek bizony a szövegre nézvést számos következménye akadt. Először is ott van a tónus: könyvében Cash a tetteivel és sorsával rég megbékélt idős férfi elképesztően higgadt, érzelemmentes, távolságtartó tónusában beszél minden élettényről, legyen szó akár bátyja szörnyű korai haláláról, családja kirablásáról Jamaicán vagy arról, amikor autóbalesetben széttört orrát érzéstelenítés nélkül ropogtatták a helyére. Már a kötet legelején ezzel a tömörséggel összegez: "A fájdalomcsillapító tabletták rabja lettem, a Betty Ford klinikán kezeltek, meggyógyultam, azután ismét függővé váltam, és ismét meggyógyultam. Majdnem meghaltam, egy bypass műtét mentette meg az életemet, azután nem sokkal ismét majdnem elpusztultam." És így tovább, közel háromszáz oldalon keresztül - márpedig ez a tenor nagy vívmány, hiszen ez segíti a nem mellékesen mélyen hívő (hithű keresztény) szerzőt abban, hogy rémes éveinek leírásakor szerencsésen tartózkodjon a szentimentális és/vagy feleslegesen moralizáló passzusoktól.
Cash azonban nem csupán higgadtan, hanem egyúttal egy, a naivitásig jóhiszemű nagypapa modorában is ír: a felbukkanó, más forrásokból érdekesnek tudott figurákat (Sam Philipstől, a Sun Records vezetőjétől Elvisen át mondjuk Nixon elnökig) egytől egyig alapvetően jó, kedves és figyelmes emberi lényekként mutatja be. Ez a differenciálatlan szemlélet, a portréfestési képesség ilyen mértékű hiánya (egyedül az alkoholista, érzelmi nyomorék apát érezhetjük valóságos, háromdimenziós alaknak) a legfőbb akadálya annak, hogy ez a kronológiai sorrend betartásához nem ragaszkodó, inkább rokonszenvesen csapongó önéletírás több lehessen anekdoták mérsékelten izgalmas gyűjteményénél. Az adomák élét tompítja, hogy Cash számos, a nyilvánosság előtt megannyiszor előadott történetét nemes egyszerűséggel már unja, és ezért inkább nem pazarolja rájuk az oldalakat, holott például annak részletekben dús elbeszélése, hogy ezt a súlyosan függő embert végül is hogyan, milyen módszerekkel sikerült talpra állítani (ez nem derült ki James Mangold három évvel ezelőtti életrajzi játékfilmjéből, A nyughatatlanból sem), messze izgalmasabb lett volna a Bibliához fűződő viszonyát érintő, kínosan hosszadalmas és önismétlő fejtegetéseknél. Így hát, aki Johnny Cashről valami lényegit akarna megtudni, továbbra is inkább a kései lemezekhez forduljon: a Solitary Man, a The Man Comes Around vagy az A Hundred Highways dalaiban, a már kopni kezdett, de még mindig kivételesen kifejező baritonban ott van egy egész élet - sokkal többet olvashatunk ki belőlük, mint ezekből a papírlapokból.
Fordította Szántai Zsolt. Cartaphilus, 2008, 303 oldal, 3990 Ft
