Hajdu István

Tagadhatatlan: a 19. század második felének képzőművészetét szinte még in vivo néhány tollvonással, majd legépelt szavakkal, később, az 1960-as, 70-es években már egyetemi katedrákról eldörgött mondatokkal elavultnak, korszerűtlennek bélyegezték. A múltkori századfordulón Fülep Lajos már a nagybányaiak és a Nyolcak "védelmében", néhány tanítványa 50-60 évvel később még az avantgárdot óva ítélte el a historizmust és a mélyre hatolni képtelen naturalizmust, nem titkoltan "csúsztatva": miközben Benczúr Gyulát vagy Pállya Celesztint alázták, a szovjetizáló magyar szocreálra utaltak, céloztak és találtak, nem is ok nélkül, hiszen annak elvállalt gyökerei mégiscsak a 19. századi történeti és zsánerfestészetből eredtek.

A Nap az Isten - szögezte le utolsó szavaival 1851. december 19-én Joseph Mallord William Turner, s hamarosan lecsukta sokat látott, 76 éves szemét. Legkitartóbb barátja és monográfusa, John Ruskin őrizte meg az akkor már évek óta alig szóló mester esszenciális mondatát, a nagy festőét, akit kortársai rejtélyes zseninek és kellemetlen embernek, követhetetlen különcnek és ragyogó tehetségnek tartottak; egy szájból fújva hideget és meleget: depresszióvá fokozva Turnernek a meg nem értettségből fakadó bánatát.

Biztosan nincs értelme szimbolikussá tenni topográfiai adottságokat, mégsem lehet átsiklani a - valószínűleg nem - véletlen egybeesés szülte paradoxonon: Gustav Moreau fent, Alfons Mucha lent mutatkozik meg egyidejűleg a Szépművészeti Múzeumban; Moreau mint kezdet, Mucha mint folytatás és lecsengés. A francia festő a szimbolizmus egyik előfutára, a cseh pedig a szimbolizmust követő-folytató szecesszió kivirágzásának s végső fonnyadásának protagonistája, egyszersmind annak a szomorú, de elkerülhetetlen mozdulatnak az áldozata, mellyel a stílus (és önmaga) a művészettörténet imakönyvének aranyavesztett lapjai közé préselődött le. Ahogy Moreau-t, Muchát is a hatvanas években fedezték fel, de más indokkal: a pop-grafika, mely mögött ideológiaként húzódott meg az újmódi orientalizmus és ezotéria - giccsként lett ennek emblémája a hippizmus virágmániája -, de egyáltalán, a ciklikusan emelkedő-süllyedő affinitás a korábbi korszakok iránt - nos, mindez kinyitotta Mucha elfeledett munkái előtt a teret, s hirtelen ismét nedvteli lett a mester aszalt-édes vegetációja, szárba szökkentek asszonyos-lányos virágai. Az irántuk érzett rajongás az elmúlt évtizedekre állandósult: milliószámra sokszorosított plakátjai a Montmartre-tól a Károly hídig minden múzeumshopban és papírkereskedésben kaphatók, s szögezzük le azonnal, nem véletlenül, nem hiába és nem érthetetlen módon.

Az ego iránt kevésbé elkötelezett kószáló számára elképesztő kaland, de inkább példázat Gustave Moreau életműve. Festményei és rajzai a 19. századi művészettörténet nagy ellentmondásainak lenyomatai, pályája és sorsa az autonóm művész és a kívülről irányított ember egyszerre tragikus és komikus története, ám mégsem vígjátékilag leírható, ironikus tragikomédiája, inkább valamifajta intellektuális és magasztos szomorújáték, romantikus és praktikus egyszerre. Hajdu István

Tudjuk, a Leonardo-mítosz több pillérének egyike Mona Lisa mosolyából szökkent föl (elnézést...!), legendáriumának másik tartóeleme az innovatív gépimádatból épült, mely az anatómiai megfigyelések rögzítésével együtt a mestert a reneszánsz művészfigurák szimbólumává, kvintesszenciájává, valamint az első pictor doctusszá tette; s nem kevésbé játszott-játszik fontos szerepet az életére és művészetére rárakódó pára-füst-homály (sfumato), vagyis a feltevés-értelmezés-félreértés hármasságából összevegyülő különös fluidum, mely valami univerzális titokzatosság gyanánt mélyen átitatta magát az életművet, de még az európai kultúra történetét is, jó néhány évszázadon keresztül. Hajdu István

Nyolckilós, egytized köbméternyi könyvdóm, könyvkatedrális, könyvszékesegyház - az elmúlt évtizedekből hirtelenjében csak a Leonardo vagy Helmut Newton életművét magába záró monumentumóriásokra emlékszem, melyek nagyobbra duzzadtak, mint ez -, szóval: minden más, még oly nagy album is pusztán cellulózkápolnácska ehhez mérve; zsebkönyvbe fojtott praktikum, bedekker eme pamíri méretű papírhegyhez képest, mely persze adekvát forma a géniusz formátumával, a szó legszorosabb értelmében lenyűgöző munka.

Paul Valéry 1914-ben vetette papírra: "A tasizmus modern eszméi, 'harmóniák', mindent az egyidejű kontrasztokra alapozni, nem törődni az egymásutánisággal, a kibontakozásokkal, a tervvel - mindez jól egybevág az eszmék állapotával. Abból származik, hogy a kezdetek jelzésére - a születés állapotára - szorítkozunk. Ez a törekvés arra indít, hogy visszatérjünk a pszichofiziológiai események mentén, és megkíséreljük csakis a legkezdetibb mozzanatokat rögzíteni. - Azokat, amelyek még a fotografikus benyomásokat is megelőzik. Mindenekelőtt tehát érzékenységet kívánunk a művésztől. Szó sincs több ügyességről. Nem azért teszünk feléjük egy félfordulatot, hogy valami többet kapjunk tőlük, mint amennyit mindenki lát, hanem hogy valami kevesebbet." (Ford.: Somlyó György)

Szerintem teljes, és persze nem oly nagyon végzetes, de mindenesetre mulatságosan kínos félreértés művészetszociológiai vagy netán kultúrpolitikai vágyképektől vezéreltetve nézni a lipcsei jelenséget, még akkor is, ha erre csábítana a lényeg meglátásának és megragadásának szívet sajtoló óhaja. Csapda, mert érvénytelen, hamis premiszszákból kellene következtetéseket levonni, egymástól tompaszögben széttartó egyeneseket, irányokat kéne párhuzamként vizionálni. Mindez azért fontos, mert számtalan jel - a műcsarnoki sajtóanyag, s annak nyomán vagy attól függetlenül kritikák, ismertetések, lelkesült beszámolók dokumentálják, hogy a kiállítás kommentátorai szinte szívesen esnek bele ama verembe, amelyet azzal állítottak önmaguknak, hogy a németországi helyzetet követhető ideálmintaként állítják a magyarországi elé.

A megrendültség nem esztétikai kategória, tudom, de Csutoros Sándor (1942-1989) kiállításának igazi érvényt mégiscsak az az érzés ad, amit a ritkán vagy soha nem látott grafikái és festményei keltenek.

Régóta gondolkodom azon, hogy meg kellene írni a Gőg a magyar festészetben című tanulmányt, mely a 19. század közepétől, "nemzeti festészetünk" (ahogy Lyka Károly mondja) megszületésétől egészen napjainkig szedné büszkén virító csokorba hazánk gigászi művészei közül azokat, akik beteljesítetlen nagyra hivatottságukat, valamint nagyra hivatottságuk beteljesíthetetlenségét pusztán a külső körülmények rideg ádázságának tudták be. Például legyőzettek a kortársak kisszerűségétől, irigységétől vagy éppen másképp: szétzúzattak a vaksors csapásaitól, széttépettek a széthúzás tépéseitől, megalázta őket az arcátlan kozmopolitizmus, de meg a szűkagyú nacionalizmus is, felvérződtek az idők farkasfogától, midőn a maradiak és haladárok kettős csapásai alatt vergődtek, s nem maradt más nekik, mint a rájuk hagyományozódott "atyai" örökség. A sértettségből és a durca habarcsából megképzett Patyomkin-fal, mely mögé hazamehettek, és természetesen a metafizikaivá dagasztott gőg. Madarász Viktor, Zichy Mihály, Munkácsy Mihály, Székely Bertalan biztosan és talán Szinyei Merse Pál is szerepelne az első félidőben, hogy aztán kövesse őket Bortnyik Sándor és Bernáth Aurél - utódaik kilétét most nem fedem fel...

A végtelen számú évtizedforduló között az egyik legkedvesebb és legtartalmasabb az 1960-70 közötti váltás; a köz- és személyes történelem felhabzásának ritka erős ideje volt.

Van-e vajon annak jelentősége ma, hogy a 19. század legnagyobb magyar festőinek többsége - sok-sok évtizede utcáknak adja nevét - élete jó részét meg nem értésben, sértettségben, keserűségben töltötte? Nem tudom, s talán nem is nagyon érdekes, az azonban mégiscsak jelenthet valamit, hogy mások mellett Madarász Viktor, Székely Bertalan, Munkácsy Mihály és Zichy Mihály is magán- és magányháborúban állt saját korával, de még az összevissza ítélő utókorral is, mely - természetesen - mindig az aktuáleszme jegyében és érvényében taszította homályba vagy emelte fénybe médium gyanánt a művészeket. Nyilván millió történeti, művészetszociológiai és "néplélektani" oka van a dolognak; Zichy például föl és alá szaladgált Európában, hogy pénzt és hírnevet találjon (Korniss Dezső mondta valaha, nyereg alatt nem lehet festészetet művelni), ám máig nincs pontos és végleges adat arra, hogy sikerült-e neki bármelyiket is meglelnie.