Biztosan nincs értelme szimbolikussá tenni topográfiai adottságokat, mégsem lehet átsiklani a - valószínűleg nem - véletlen egybeesés szülte paradoxonon: Gustav Moreau fent, Alfons Mucha lent mutatkozik meg egyidejűleg a Szépművészeti Múzeumban; Moreau mint kezdet, Mucha mint folytatás és lecsengés. A francia festő a szimbolizmus egyik előfutára, a cseh pedig a szimbolizmust követő-folytató szecesszió kivirágzásának s végső fonnyadásának protagonistája, egyszersmind annak a szomorú, de elkerülhetetlen mozdulatnak az áldozata, mellyel a stílus (és önmaga) a művészettörténet imakönyvének aranyavesztett lapjai közé préselődött le. Ahogy Moreau-t, Muchát is a hatvanas években fedezték fel, de más indokkal: a pop-grafika, mely mögött ideológiaként húzódott meg az újmódi orientalizmus és ezotéria - giccsként lett ennek emblémája a hippizmus virágmániája -, de egyáltalán, a ciklikusan emelkedő-süllyedő affinitás a korábbi korszakok iránt - nos, mindez kinyitotta Mucha elfeledett munkái előtt a teret, s hirtelen ismét nedvteli lett a mester aszalt-édes vegetációja, szárba szökkentek asszonyos-lányos virágai. Az irántuk érzett rajongás az elmúlt évtizedekre állandósult: milliószámra sokszorosított plakátjai a Montmartre-tól a Károly hídig minden múzeumshopban és papírkereskedésben kaphatók, s szögezzük le azonnal, nem véletlenül, nem hiába és nem érthetetlen módon.
Alfons Mucha nyomatai ugyanis a megbékélt, érdektelen, egyetemes, kititrált szépet, vagy legyünk szárazak, a szép placebóját adják a nézőnek, ellenjavallat, mellékhatás nélkül.
A brnói Moravska Galerie anyagából válogatott kiállítás is - nyilván nem ok nélkül - ezt a benyomást erősíti. Mert bár Muchának az 1890-es években készített néhány olajképe, de még inkább pasztelljei világosan jelzik, hogy a festő az expresszív, drámai szimbolizmus legjobb képviselői közé is tartozhatott volna, ha - ki tudja, talán a megfelelés kényszere, egzisztenciális körülmények folytán - nem váltja le önmagában a kor valódi kifejezésének igényét a szép allegorizálásának szándékával, s így a vágy, hogy időszerű művész lehessen, néhány év után felcserélődött a sikeres, all round mester ideájával. A kiállítás gazdag katalógusa idézi szavait: arra törekedett, hogy közel kerüljön a "néphez", munkáit arra szánta, hogy mindenki megvásárolhassa. S persze itt a jól beépített ellentmondás. Plakátjai, illusztrációi jórészt luxustermékeket hirdettek, a fogyasztás apológiájának és a művészet demokratizálásának nagyobb dicsőségére. Ez utóbbi amúgy a szecesszió (és az art nouveau és a jugendstil) ideológiájának egyik talpköve volt.
Semmi értelme nem lenne a kiállítás alapján Mucha pályáját öszszevetni kortársaiéval; sehova sem vezetne megidézni a századforduló évtizedeinek művészeti fejleményeit, vagyis forradalmait, hiszen a mestert mindez nem érintette. Negyvenéves korára levehetetlen lepelbe burkolózott, mely számára csak egy módon nyílhatott meg. A millenniumot követően írta: "...az utóbbi öt évben munkám főleg a hétköznapi élet szükségleteit elégítette ki, de az energia, amit erre pazaroltam, nem állt arányban az eredménnyel. A díszítő elemtől az asztali étkészletig, az ékszertől egészen a különböző dekoratív figurális pannókig - mindent másoknak osztogattam szét, miközben saját nemzetem igényei a háttérbe szorultak. Ezért most, az új század küszöbén, keményen töprengtem, hogyan tudnék a magam szerény módján saját népem hasznára lenni." A cél hamarosan kitűzte önmagát, s Mucha majd két évtizeden át fundálta és festette a Szláv eposz pannósorozatát, s rajzolta hozzá a litográfiákat, metszette a metszeteket, melyek pénzjegy, hazafias hirdetmény, illusztráció formában szaporán és praktikusan meg is jelentek.
Nem valószínű, hogy Mucha tudomást vett volna honfitársáról, a nálánál amúgy is negyven évvel fiatalabb Vít“zslav Nezvalról, a cseh szürrealizmus egyik legfontosabb költőjéről, aki 1926-ban némi malíciával, de halálos pontossággal írta le: "E korban a lehetséges lehetetlenné válik / ma nem lehet harminc évig írni a verset / percet perc után kell kitalálni / megmenteni a menthetőt s egy pillanat nyugalom sincs..." (Költészettan, részlet, Eörsi István fordítása)
Nem, Alfons Mucha majd ötven évig megragadva a szecesszió historizáló, tehát már önmagában anakronisztikus modorában dolgozott a nagy álmon, mely aztán - megvalósulva - egy morva kastély termeibe zárva dicsőíti a szlávságot, opálos nacionáloptimizmust árasztva.
Szépművészeti Múzeum, megtekinthető június 7-ig
