Csutoros szobrász volt, 1967-68-tól a nyolcvanas évek elejéig készült munkái - faragott-csiszolt faplasztikái, későbbi műanyag tárgyai és installációi, majd fűrészgéppel formált, ugyancsak fa- és rétegeltlemez művei - jobbára ismertek, arca, figurája pedig egy korszakban, a hetvenes évek derekán szinte jelképessé vált azután, hogy magára öltötte Bódy Gábor nagy filmje, az Amerikai anzix főhősének egyenruháját. Csutoros tehát szobrász volt és figura, s talán nem lesz blaszfémia, ha azt mondom, a korszak egyik rosszfiúja, a nagy autodestruktívak egyike, vagy ahogy annak idején, talán Sarkadi Imre Oszlopos Simeon című színdarabjának ugyancsak képzőművész főszereplőjére ragasztódott: önsorsrontó, akinek öntönkretételéhez persze buzgó állami segítség is rendelődött.
Most, hogy a kiállítás révén valamelyest kirajzolódik életművének az íve, egészen tisztán látszik az igyekezet, ami pályáján vezérelte: a népművészet és az egyetemes kortárs képzőművészet, azon belül pedig az organikus és a geometrikus szemléletmód szintetizálásának igénye egy nem verbalizálható, antropomorf szürrealizmus jegyében. Másképpen fogalmazva: a franciák által biomorfizmusnak kategorizált vitális absztrakciót (talán ezt nevezte Kállai Ernő néhány évtizeddel korábban, az Európai Iskola néhány művészének munkái láttán bioromantikának) ötvözte a svájci konkrét (konstruktív hagyományokat megújító) művészet tapasztalataival, s mindezt a magyar folklór némileg "megideologizált" formavilágával vonta be. Csutoros 1964 körül csatlakozott a Molnár Sándor zuglói lakásán már évek óta zajló, szemináriumszerű összejövetelekhez, ahol - többek között Bak Imrével, Deim Pállal, Nádler Istvánnal, Attalai Gáborral, Csiky Tiborral, Hencze Tamással és Halmy Miklóssal - heti rendszerességgel, maguknak feladatokat kitűzve dolgozták fel a század művészetelméleti és történeti fejleményeit, az egyetemes avantgárd elméletét és gyakorlatát. Intenzív teoretikus munka folyt, melynek során a teória és a praxis egyenrangúvá vált. A "zuglói kör" mintegy az Európai Iskola és az Elvont Művészek Csoportja szellemi örököse volt, ilyen értelemben a magyar avantgárd harmadik nemzedéke képviselőiként tűnhettek fel. Kontinuitásra törekedtek, megszakadt szálakat igyekeztek egyesíteni, amikor egyrészt az aktivista Kassák Lajossal, másrészt Korniss Dezsővel, Veszelszky Bélával, Lossonczy Tamással, Gyarmathy Tihamérral vagy Bálint Endrével és Jakovits Józseffel kerestek és találtak kapcsolatot, mely igen termékenynek bizonyult, hiszen már a hatvanas évek közepén számos kiállításon együtt mutatták be munkáikat. Csutoros, mint Halmy Miklós is, a művészet folklorisztikus-mitikus vetületét fontosabbnak érezve a magyar avantgárd tradíciójának fenntartása, a folyamatosság megőrzése mellett vagy még inkább azon túl, identitását abban, a hazai művészetben leginkább Jakovits József által képviselt, szürrealisztikus-organikus absztrakcióban igyekezett megtalálni, mely végül is Brancusitól Hans Arpon keresztül húzódott a pop art egyfajta, végeredményben nem éppen terméketlen félreértéséig. Szobrai hol a megcsinált-talált tárgy, hol a kelet-európai totemoszlop, hol a nyitott héj, hol az önmagába fordult zárt és tökéletes test álcájában egy gesztusszerű, mélyen érzelmes vizuális gondolatot fogalmaznak meg szofisztikáltság és ideológiai készültség nélkül, ám mindig szigorú formaragaszkodással, őszintén, de nem felkavaróan.
Késői, eddig nemigen ismert szobrai, pontosabban drótplasztikái halála előtt már egy egészen más szemléletet illusztrálnak: ezekkel a szellemes és bonyolult konstrukciókkal mintegy rajzi lebegést fogalmazott meg három dimenzióban, valami olyasfajta, ritka vizuális iróniát, ami egyszerre utal - az én szememben legalábbis - Naum Gabo konstruktivizmusára és Saul Steinberg humorára.
Annak idején barátja, Szemadám György idézte Csutoros szavait nekrológjában: "Számomra bizonyosság, hogy a valóság (világegyetem) nagyon jól megvan ember és szobor nélkül, csak az embernek van szüksége a valóságra mint eszközre. Az emberré válás szövetében hiszek. Abban, hogy az ember egyedül van. Nincs világküldetése, csak feladata, önmagával és társaival szemben. Egyetlen lehetősége az élet, a béke megtalálásának lehetősége."
Még a lehetőség is illúzió maradt azonban számára. Élete végén készített rajzai, vegyes technikájú grafikái és a néhány festmény elképesztő, valóban megrendítő élményt vés a néző tekintetébe.
Abban, hogy Csutoros élete utolsó éveiben, a nyolcvanas évek közepétől haláláig, 1989-ig sokat és sokfélét rajzolt, önmagában természetesen semmi meglepő nincs, az viszont egészen döbbenetes, ahogy stilárisan a bauhausos Oskar Schlemmer jelmez- és bábterveinek, valamint grafikáinak koncentrált körökre, spirálokra alapozott kompozícióit - és teljesen mindegy, hogy szándékosan vagy anélkül - Hans Bellmer szürrealista, szado-mazochista rajzainak ugyancsak körcikkekre és gömbszeletekre épülő kegyetlen munkáinak szellemével vegyíti, s ahogy a pátosz és az önkínzó, hihetetlenül bántó erő kiárad a lapokról. Majd mindegyiken feldereng valami humor, irónia, de inkább a kínkeserv torz vigyora rajzolódik ki, mint a "béke megtalálásának" vágyott derűje.
Egy kis festményen pedig, mely nem sokkal halála előtt készülhetett, Csutoros Sándor megfestette a magyar képzőművészet alighanem legfélelmetesebb önarcképét, mely nemcsak a halál beengedésének-elfogadásának pillanatát, hanem a legféktelenebb félelem kiáradását is örökre rögzíti.
Magyar Képzőművészeti Egyetem Barcsay Terme, április 18-ig.
