Paul Valéry 1914-ben vetette papírra: "A tasizmus modern eszméi, 'harmóniák', mindent az egyidejű kontrasztokra alapozni, nem törődni az egymásutánisággal, a kibontakozásokkal, a tervvel - mindez jól egybevág az eszmék állapotával. Abból származik, hogy a kezdetek jelzésére - a születés állapotára - szorítkozunk. Ez a törekvés arra indít, hogy visszatérjünk a pszichofiziológiai események mentén, és megkíséreljük csakis a legkezdetibb mozzanatokat rögzíteni. - Azokat, amelyek még a fotografikus benyomásokat is megelőzik. Mindenekelőtt tehát érzékenységet kívánunk a művésztől. Szó sincs több ügyességről. Nem azért teszünk feléjük egy félfordulatot, hogy valami többet kapjunk tőlük, mint amennyit mindenki lát, hanem hogy valami kevesebbet." (Ford.: Somlyó György)
Az egyszerre homályosan és pontosan fogalmazó mester rezignált szavai érvényvesztés nélkül visszhangzanak máig, a tasizmus kifejezés pedig, a jelentésmódosulás - vagy mondjuk: jelentészavar - ellenére vagy éppen azzal együtt száz év múltán is különös aktualitást nyer, most éppen Nádler István festményei révén.
Mindenekelőtt: a Nádler-féle kevesebb hatalmas felületeken valósul meg (bár ez látszólag csak formai-fizikai kérdés, a dialektika érvényében mégis tartalmivá válik); érződik, hogy a festő szinte meghódítja, birtokba veszi a felületet, a széles ecsetnyomok méteres hosszúságú sávokban húzódnak, egyszerre sugározva kontrollálatlan energiát és megfontolt tervet, elképesztő rutint és friss, a véletlenre, a rögtönzésre alapozódó intuíciót. De legfőképpen örömöt, ami az elmúlt 5-6 év festményeinek az egyik legnagyobb értéke, bár tagadhatatlan, hogy több mint negyvenéves pályájának mindig is alapélménye volt valamifajta Lustprinzip, mely rezzenékeny érzékenységbe burkolózik az életmű minden szakaszában.
A kiállítás, annak ellenére, hogy a jelenre koncentrál, ha töredékesen is, de felrajzolja Nádler pályájának ívét azzal, hogy egy 1970-es, nagyon fontos festményt állít kezdőpontként, jelezve, hogy festészetének legfontosabb elemei igen hamar megfogalmazódtak.
Nádler pályája a hatvanas évek derekán a francia lírai absztrakcióval rokon, érzékeny és érzéki foltfestészettel indult. Az évtized végére - a hard edge és a szignálművészet hatására - stílusa megkeményedett, s rendkívül színes táj-reminiszcenciákat, máskor organikus, egyszersmind folklorisztikus motívumokat földolgozó festményei a magyar geometrikus absztrakció egyik legjelentősebb képviselőjévé tették. A hetvenes évek közepén munkáinak java, a monokromitáshoz közeli drámai szekvenciák, egyetlenegy sötét és súlyos átlómotívum mozgását, dinamikus ritmusváltását rögzítették. Az évtized végére a diagonális elem egyre bonyolultabbá vált: az átló a térbe fordult, s finom, áttetsző szerkezetté lett. Nádler e lebegő konstrukciókat szoborként is megformálta. A nyolcvanas évek elején kezdett zenei témákra (például Xenakiséira) kalligrafikus, izgatott ritmusú, "írásos" képeket festeni, majd ezt a sajátos kotta-lettrizmust az új festészet hatására idézetekkel teli kváziabsztrakció váltotta fel, s munkái művészettörténeti és konkrét táji élményekre reflektáltak. 1984-ben Kazimir Malevics egyik szuprematista műve revelációként hatott Nádlerre, s "megváltó" motívumként került képei centrumába. A térbe csavarodó négyszög a festő számára jellé lett, s alkalmassá vált egyrészt arra, hogy hidat teremtsen korábbi korszakaihoz, újabb és újabb kontextusokba állítva pedig a geometrikus és organikus fogalmazásmód szintézisévé válhatott. A motívum először testes emblémaként, később éteri karcként önmaga metaforája gyanánt uralta a képteret. Metamorfózisa híven követte Nádler indulatait, melyek szinte közvetlenül, spekulatív szűrő nélkül kerültek a vászonra.
A kilencvenes évek közepétől érdeklődése a távol-keleti spiritualizmus felé fordult - mondhatnánk, Malevicstől logikusan vezetett erre az út -, s a szuprematista-teozofikus, plasztikussá vált jelet a képtér egészét kitöltő, gyakran motívum nélküli, mélyen sugárzó, belső ritmustól lüktető gesztusstruktúra váltotta fel. Az olykor rejtélyesen sötét, máskor fényesen világító felületeken széles, monokróm sávokban nyilatkozott meg egy sajátos, monoton ritmus, melyet - mint pályája kezdetén, ismét - kalligráfiává szublimálódott táji élmények, valamint személyessé tett kulturális toposzok, gyakran, sőt egyre gyakrabban pedig a keleti, ceremoniális, tibeti és japán zene ritmikája által meghatározott mozdulatok törtek-szakítottak meg, vagy épp ellenkezőleg, futtattak tovább finom rajzossággal.
Az elmúlt évtizedben meghatározóvá váltak a régi-új alapszínek, a kék, a fekete és a fehér, visszahozván a hetvenes években Nádlertől már látott színszimbolikát, de új tartalmakkal is felruházták, egy megtisztult-megtisztított spiritualizmust sugallva. Legújabb képein - Malevics és a keleti meditációs technikák konzekvens hatásértelmezése folytán - a zenei és a festett, gesztuális ritmusok egy sajátos, interferencián túli síkon egyesülnek mélységes harmóniában és nyugalomban. Színei - világító narancsok, zöldek és a már-már anilinfényességet sugárzó vörösek - ismét csak visszautalnak a hetvenes évek elejére, a szirommotívum színtobzódására.
A tasizmus, a lírai absztrakció, az action painting a 21. században végeredményben ugyanazt jelenti, mint ötven évvel korábban: a festő a vásznat arénának (rosszabb esetben porondnak) tekinti, amelyben cselekedni lehet, sőt kell; a kép terében nem reprodukálás, transzformálás, analízis vagy ábrázolás folyik, hanem esemény történik.
A cselekedet Nádler esetében, még ha oly sokszor elhangzott és elhangzik is a zen meg a nyugati buddhizmus hatása festészetét illetően, nem az íj kifeszítésének és a nyílvessző ellövésének metaforájában nyilatkozik meg a meditáció és a koncentráció fegyelmében. És nem is csak abban a pillanatnyi eufóriában, mely a festő lelke-tudata ki- és beáradásának békés, harmonikus ragyogását kíséri, hanem a festés mint tett, a festés mint életforma rendületlenül és folyamatosan fenntartott gyakorlásában. A pátosztól lecsupaszítva mindez azt is jelenti, hogy Nádler képei egyrészt meditációs objektumok a kifejezés malevicsi értelmében, és a meditáció terei, sőt díszletei is, az amerikai Morris Louis és Mark Rothko festészetének tükrében - ha immár csak klasszikusokról van szó.
Ludwig Múzeum, június 1-jéig.
