Tudjuk, a Leonardo-mítosz több pillérének egyike Mona Lisa mosolyából szökkent föl (elnézést...!), legendáriumának másik tartóeleme az innovatív gépimádatból épült, mely az anatómiai megfigyelések rögzítésével együtt a mestert a reneszánsz művészfigurák szimbólumává, kvintesszenciájává, valamint az első pictor doctusszá tette; s nem kevésbé játszott-játszik fontos szerepet az életére és művészetére rárakódó pára-füst-homály (sfumato), vagyis a feltevés-értelmezés-félreértés hármasságából összevegyülő különös fluidum, mely valami univerzális titokzatosság gyanánt mélyen átitatta magát az életművet, de még az európai kultúra történetét is, jó néhány évszázadon keresztül. E fluidum igazi különlegessége, hogy három alkotóelemének mindegyike duplán van jelen: Leonardo feltevései és értelmezései önmagukban legalább annyi félreértést tartalmaznak, mint amennyit kutatóinak hipotézisei és interpretációi; mintha ez ügyben nagyjából 400 éve más sem lenne megtapasztalható - a tudomány nagyobb dicsőségére -, mint a permanens, egyszersmind gazdagító félreértés tűzijátékos diadalmenete.
Természetesen sem eszünk, sem helyünk nincs itt és most, hogy megítéljük Leonardo technika és mechanika iránti elkötelezettségének minőségét és mértékét, találmányainak a jövőbe, vagyis a mába mutató-nyúló jelentőségét. És amint Mona Lisa mosolyába sem hatolhatunk (a la Freud) mélyebbre, úgy nem firtathatjuk azt sem, miért tévedett a falfestészet technikájának megújítására tett kísérletével vagy például - anatómusok és pszichiáterek szerint talán tudatosan is - a genitáliák és a nemzés lerajzolása során.
Annál is kevésbé tehetjük, mert most aktuálisan mindenekelőtt le kellene gyűrnünk ellenérzésünket azzal a vásári gesztussal szemben, mely összeállította és rikítva reklámozza ezt az utaztatott tárlatkonzervet. A kiállítás ugyanis oly agresszíven tolakszik píárilag a leendő néző elibé, hogy - tudom, nem korrekt előítéletessé lenni - nincs más választás, mint zsigerből gyanakodni a kiplakátolt és amúgy is telibe terjesztett önlelkendezés zuhanyától tönkreázva. Ez "a legteljesebb és legrészletesebb utazó tárlat, amelyet valaha Leonardo da Vinci életművéből alkottak" - olvashatjuk mindenütt, csak éppen sejtelmünk sem lehet, mit jelent a mondat. Annál is kevésbé, mert a kiállításból mindjárt és minimum kettő is van: az egyik éppen egy héttel korábban nyílt a pestinél Oregonban, egy szabadidőközpontban, ugyanabból az anyagból, mint az itteni (belépőjegy: ott 16$, itt 3600 Ft), s hallom, Rómában is helyén van ugyanaz a 65 gépmakett, mely most a Király utca amúgy valószínűleg tényleg legszebb alagsorában látható. Vagyis hát nem Leonardo műveiből, hanem három tucat konstrukcióból, az azokat kísérő leírásokból, valamint egy francia mérnök-fényképész nagyméretű, technikailag talán valóban bravúros Mona Lisa-reprodukcióiból áll össze az anyag. Ez utóbbit, vagyis Pascal Cotte munkáját (s végeredményben ezzel az egészet) azonban egy huszárvágással azonnal porig is alázza a kiállítás szerkesztője-rendezője: míg a fotográfus épp perfekcionizmusával akar bizonyítani felfedezésérvényűnek feltételezett fejleményeket (kiszínkeverte vagy színkikeverte, milyenek lehettek az eredeti kép valódi tónusai és valőrjei), a híresebb Leonardo-festmények reprodukciói, melyek kamaratárlat gyanánt követik a nagy fotókat, arra a színvonalra színesedtek le, amilyenre a hatvanas évek iskolafolyosóin napszíttasodott nyomatok bírtak egykoron.
De végül is nem ez a lényeg. Sokkal nagyobb baj, hogy az az ellenszenves, steril, posztneopozitivista szemlélet nyilatkozik meg a gépek és kísérőszövegek révén, mely pusztán csak arra alkalmas, hogy megfossza az embert attól, hogy megmaradhasson annál az illúziónál, miszerint a művészet éppen a kimondhatatlanban, a rekonstruálhatatlanban rejtőzik rejtélyként. A titok ugyanis megfejthetetlen, az interpretációnak csak akkor van értelme, ha maga is titkot őriz, vagyis új titkot zár magába. Sigmund Freud Leonardóról szóló nagy és hatásos tanulmányában annak idején egy elképesztő félrefordításra alapozva igyekezett megfejteni a művész személyiségének "titkait". A rejtély természetesen nem oldódott-oldódhatott meg, ám az olvasó kapott egy szép esszét, az utókor pedig használható módszert.
Pascal Cotte, a fényképész egyik "nagy" felfedezése: Giocondával elbántak a restaurátorok. Véletlenül (?) letörölték (?) szemöldökét és szempilláját. Vajon miért éppen ezeket veszítette el? Nem lehet-e, hogy - összevegyítve az elmúlt, nagyjából százötven év "leonardológiájának" kutatási eredményeit (kudarcait?) - a modell egy alopetia universalisban (teljes szőrtelenségben) szenvedő lény volt, akiben és akivel a mester angyali androgünt teremtett, s akivel híven szolgálta a ködös jövendőt, pontosabban elébe sietett-igyekezett annak a majdani (jelenkori) allegória-, szimbólum-, metafora-, emblémacsiholó vágynak, melynek révén Mona Lisa lett maga a művészet, a mindenkori festmény képe és az örök kép festménye?! A feltevés(em) épp annyira igazolható, amennyire igazolhatatlan; Mona Lisa némelyek szerint egyszerre Leonardo anyja és a festő önmaga, tehát önarckép, mások szerint fiatal fiú, vagy talán tényleg az, aki. Mindez pont annyira fontos, amennyire nem: szempillával és anélkül, bajusszal és csupasz mosollyal éppúgy embléma, mint Hamlet a sohasem volt Dániájával.
Ha a kiállítás egyik tragikomikus dramaturgiai mélypontja Gioconda szemtájékán fészkel, akkor a másik abban a tankban, amelynek megépítésében hadmérnökök és katonák jeleskedtek. Az amúgy önmagát pacifistának valló Leonardo milánói alattvalóként hatásosnak szánt fegyvereket is tervezett, többek között egy rendes emberirtásra alkalmasnak tűnő szerkezetet, mely a maga korában - akárcsak gépeinek többsége - nem készült el, ám szakférfiak néhány éve nekiláttak, s megcsinálták. A gépezet azonban, az eredeti tervek szerint, mozgásképtelen volt. Át kellett tervezni, alkatrészeket újraméretezni, fogaskerekeket, hajtókarokat felcserélni, miegyéb, s a tank végül elindult. Meg vele együtt az ideológia: eszerint Leonardo félt, hogy ötletét ellopják, s mert jogvédelem még nem létezett, direkt rosszul tervezte művét. És még tükörírással is írt... (és diszlexiás volt, de ezt már máshonnan tudjuk). Csak érintőlegesen: Vlagyimir Tatlin, Leonardo 20. századi utódainak egyike elődje nyomdokain repülőgépet tervezett 1932-ben. A letatlint később megépítették a szovjet hadmérnökök, s bár repülni sohasem tudott, a szerkezetet állítólag máig egy titkos bázison őrzik. (Körner Éva hajdani szíves közlése.) Beteljesedett az utópia, vagy hasznosíthatónak látták Tatlin repülőjét? Nem. Inkább úgy rémlik, van valami gyerekes illúzió a művészet és az élet viszonyának értelmezésében. Leonardo gyönyörű rajzai ormótlan és használhatatlan tárgyakká válnak a 21. század technikusainak kezén; megfordul, felcserélődik a fikció és a valóság viszonya: a művészet (a finom, érzéki tervek) lesz valósággá, s a realitás (a fafejjel kivitelezett pszeudogépek) válik fikcióvá. Csakhogy ebben a fikcióban a szellemnek és a kreativitásnak már szikrája sincs.
VAM Design Center, megtekinthető július 19-ig.
