A képíró álma - A varázsló kertje - Gulácsy Lajos festőművész gyűjteményes kiállítása

  • Hajdu István
  • 2008. március 27.

Zene

Régóta gondolkodom azon, hogy meg kellene írni a Gőg a magyar festészetben című tanulmányt, mely a 19. század közepétől, "nemzeti festészetünk" (ahogy Lyka Károly mondja) megszületésétől egészen napjainkig szedné büszkén virító csokorba hazánk gigászi művészei közül azokat, akik beteljesítetlen nagyra hivatottságukat, valamint nagyra hivatottságuk beteljesíthetetlenségét pusztán a külső körülmények rideg ádázságának tudták be. Például legyőzettek a kortársak kisszerűségétől, irigységétől vagy éppen másképp: szétzúzattak a vaksors csapásaitól, széttépettek a széthúzás tépéseitől, megalázta őket az arcátlan kozmopolitizmus, de meg a szűkagyú nacionalizmus is, felvérződtek az idők farkasfogától, midőn a maradiak és haladárok kettős csapásai alatt vergődtek, s nem maradt más nekik, mint a rájuk hagyományozódott "atyai" örökség. A sértettségből és a durca habarcsából megképzett Patyomkin-fal, mely mögé hazamehettek, és természetesen a metafizikaivá dagasztott gőg. Madarász Viktor, Zichy Mihály, Munkácsy Mihály, Székely Bertalan biztosan és talán Szinyei Merse Pál is szerepelne az első félidőben, hogy aztán kövesse őket Bortnyik Sándor és Bernáth Aurél - utódaik kilétét most nem fedem fel...

Régóta gondolkodom azon, hogy meg kellene írni a Gőg a magyar festészetben című tanulmányt, mely a 19. század közepétől, "nemzeti festészetünk" (ahogy Lyka Károly mondja) megszületésétől egészen napjainkig szedné büszkén virító csokorba hazánk gigászi művészei közül azokat, akik beteljesítetlen nagyra hivatottságukat, valamint nagyra hivatottságuk beteljesíthetetlenségét pusztán a külső körülmények rideg ádázságának tudták be. Például legyőzettek a kortársak kisszerűségétől, irigységétől vagy éppen másképp: szétzúzattak a vaksors csapásaitól, széttépettek a széthúzás tépéseitől, megalázta őket az arcátlan kozmopolitizmus, de meg a szűkagyú nacionalizmus is, felvérződtek az idők farkasfogától, midőn a maradiak és haladárok kettős csapásai alatt vergődtek, s nem maradt más nekik, mint a rájuk hagyományozódott "atyai" örökség. A sértettségből és a durca habarcsából megképzett Patyomkin-fal, mely mögé hazamehettek, és természetesen a metafizikaivá dagasztott gőg. Madarász Viktor, Zichy Mihály, Munkácsy Mihály, Székely Bertalan biztosan és talán Szinyei Merse Pál is szerepelne az első félidőben, hogy aztán kövesse őket Bortnyik Sándor és Bernáth Aurél - utódaik kilétét most nem fedem fel...

Gulácsy Lajosról a dolgozatban csak ellenpélda gyanánt esne szó - akárcsak Nemes-Lampérth Józsefről vagy Veszelszky Béláról is -, mert, mint az most (is), a köz- és magángyűjteményekből válogatott, körülbelül másfél száz mű bemutatása révén teljes keresztmetszetet adó kiállítás láttán nyilvánvaló, művészete egyrészt autonóm, másrészt, és ez a legkevésbé sem mond ellent az iméntieknek, tökéletesen egybevág saját idejének, a 19-20. század fordulójának elképesztően gazdag szellemiségével, ugyanakkor benne úszik, egyszersmind alakítja is az egyetemes időfolyamot a számára oly kedves Dantétól a kortalan, romantikus szimbolizmuson át az akkor éppen aktuális futurizmusig.

Az idő, a benne-lét, a képzetek áramlása és persze a véletlen meg az interpretáció gátlástalansága rezzenékeny szálakat húz a művek közé.

Most csak egyetlen példát idéznék. Madarász Viktornak, aki akár még jól meg is nézhette magának Gulácsy friss képeit, hogy dühe a dekadensek láttán felizzhassék, 1868-ban festett Dobozy című festményén a száguldó alakok, a háttér megtorpanó, megbokrosodó vagy rohanó lovai hihetetlenül finom, szinte kalligrafikus rajzzal válnak el, egyszersmind simulnak bele a vihartól terhes tájba, melynek egészen fantasztikus hangulatot ad egy soha nem látott fegyelmezettséggel megfogalmazott "ellenornamentika": Madarász a feketés indigókék eget és a mélybarna földet megrökönyítően agresszív geometrikus mustrává teszi azzal, hogy a színsávok mereven-vízszintesen párhuzamosak, s a legvilágosabb, egyben legkeskenyebb középső mezőbe "írja" bele drámai vízióját. Egyedülálló mű ez a magyar művészetben, mindaddig, míg Gulácsy meg nem festi a Bíbor és smaragd (A tenger asszonya, 1906) című képet (és hasonló látomás is csak Csontváry fejében fogan meg), melyen három vízszintes színsáv előtt, mint valami szilfid-szimbolikus kalligráfia lebben el a talajtól a figura. A Dobozy festésének idején az orosz és a skandináv tájfestészet élt hasonló eszközökkel, Gulácsy korában ez a már-már absztrakt szerkesztési mód a korszak német expresszionista festészetében volt igencsak jellemző, hogy aztán Malevicsnál teljesedjék ki a szimbolizmus és szuprematizmus ötvözete gyanánt A vörös lovasság (1918-1930) című festményen, mely a nem feledhető különbségek dacára "delikát" módon alkalmaz nagyon is hasonló eszközöket.

Gulácsy a Pauline Holseel című, regénynek mondott szövegében, mely tulajdonképpen önarckép, éppen úgy, mint szinte minden rajza és festménye, ugyanakkor a festő leggazdagabb korszakának, a tízes évek elejének kulcsa, főmotívumainak gyűjteménye; magyarázat oda-vissza, előre-hátra mozdulatokhoz, gesztusokhoz, színekhez, témákhoz; megfejtés és feloldás sejtelmekhez, sugallatokhoz, nos, ebben az írásban, melynek - mint az autoportrénak - nincsen története, vagyis csak annyi, amennyit az arc leolvasni enged magáról, azt írja: "...nincs históriája vagy témája sem ennek a műnek. Nem is lehet, amennyiben teljesen új érzések kelnek itt életre az első laptól az utolsóig. Nem akar sem javítani, sem újítani." Majd később megfogalmazza azt is, regénye, vagyis művészete miért érintetlen és érinthetetlen az időtől és a tértől - következésképpen az önmagát objektívnek, tudományosnak, elemzőnek tekintő kritikától: "...rám nem az idő, a káprázat hatott. Nem keresek összefüggést a mű és a kor között, melyben az megszületett. Elém véletlensége egy meglátás szent káprázatának sodorta, mint akáciák illatát az átázott kertben. Egyszer. Néha. Titkos, szent időben."

A rejtélyes, teremtő, ihletett pillanat rögzül tehát, mely mégiscsak szétpárállik az időben, mint teret betöltő fluidumban, s amellyel a művészetelmélet vagy, ahogy Gulácsy mondja, az aesteta nem tud mit kezdeni, mely egyedül a művészé, különösen akkor, ha önmaga megfogalmazására készül. Gulácsy önképe ezt a pillanatot, a pillanat villanását, a villanás gyümölcsét, a művészt en soi mme ragadja meg és tükrözi azonnal, méghozzá nem is síküvegen, hanem valamifajta prizmás tükörrendszeren keresztül.

Vagyis annak ellenére, hogy a festő az időből kivetettség szerepét magára vonva mintegy elébe ment annak a zavarnak, mely művei és pályája értelmezését évtizedekig, majdnem a hetvenes évek közepéig kísérte, mélyen benne élt saját, kitágult idejében, melynek éppen az volt a lényege, hogy szinte fölette, magába emésztette a történelmet.

A szó legigazibb értelmében lírai szándékról van tehát szó, hiszen a festő, mintegy permanenciában, formától szabadult folytonosságban több alakban is megjelenik ebben a tértől és konvencionális koordinátáktól messzire libbent képzetáradásban; megnyilatkozik teremtőként és teremtettként, hősként és rezonőr gyanánt, epizódszerepben és narrátor módjára, férfi- és női maszkban. A szerepekhez - tudjuk, Gulácsytól tényleg nem volt idegen az átmeneti metamorfózis, ebben számtalan elődje és ugyancsak sok utóda akad máig - egyrészt irodalmi, zenei és természetesen festői toposzok kínálnak elő- és utóképet (egyszerre pozitív és negatív utóképet, mint az egyszerű látásfiziológiai és optikai-pszichológiai észlelés-érzékelés tesztekben), másrészt az önismeret teljessége és tökéletessége által kiváltott, végül azonban paroxizmusba hajtott eufória, mely gazdagon keveredik a nagy-nagy fájdalommal. Gulácsy tudja, hogy tud és érez mindent, de ez keserves, tragikus, mert misztikussá kényszeríti és végzetesen kiválasztottá is teszi őt.

Kogart Ház, 2008. július 20-ig

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.