Kiállítás - Historizmustól posztmodernig - Mítoszok földje - Gustave Moreau művészete

  • Hajdu István
  • 2009. április 2.

Zene

Az ego iránt kevésbé elkötelezett kószáló számára elképesztő kaland, de inkább példázat Gustave Moreau életműve. Festményei és rajzai a 19. századi művészettörténet nagy ellentmondásainak lenyomatai, pályája és sorsa az autonóm művész és a kívülről irányított ember egyszerre tragikus és komikus története, ám mégsem vígjátékilag leírható, ironikus tragikomédiája, inkább valamifajta intellektuális és magasztos szomorújáték, romantikus és praktikus egyszerre. Hajdu István

Az ego iránt kevésbé elkötelezett kószáló számára elképesztő kaland, de inkább példázat Gustave Moreau életműve. Festményei és rajzai a 19. századi művészettörténet nagy ellentmondásainak lenyomatai, pályája és sorsa az autonóm művész és a kívülről irányított ember egyszerre tragikus és komikus története, ám mégsem vígjátékilag leírható, ironikus tragikomédiája, inkább valamifajta intellektuális és magasztos szomorújáték, romantikus és praktikus egyszerre.

Nem csekély leegyszerűsítéssel: a 19. századi képzőművészet kettős folyamatok, akaratok és vágyak meandervonalában kúszott el a 20. század képtagadásáig, Malevics spirituális fehér vásznáig, Duchamp végzetes iróniájáig. A dualitások közül a legfontosabb talán az, amely a formateremtő akarat változásában figyelhető meg. A század első kétharmada a történetileg kanonizált stílusok újraplántálásában és gondozásában látta feladatát, a harmadik harmad pedig a históriától függetlenedő autonóm, saját forma kiküzdését célozta; mintha mi sem történt volna azóta, hogy vagy kétszázötven évvel korábban Francis Bacon a Novum Organumban leírta: "Az empirikusok egyre csak gyűjtenek, mint a hangya, és felélik, amit gyűjtöttek: a racionalisták önmagukból szőnek fonalat, akár a pók. Pedig a méh választja kettejük között a helyes utat, mert a kert és a mező virágaiból hordja össze anyagát, és saját képességeinek megfelelően alakítja át és rendezi el..." Moreau viszonylag gyorsan, még fiatalon meghaladta a historizmus kanonizált szabályait, kibújt az akadémizmus egyenruhájából, s mint Bacon szorgos méhe, alakította és rendezte a "formát" (szándéka legalábbis ez volt).

Megteremtett egy sajátos, egyrészt roppant aprólékos, technikailag látszatra a miniatúra és az ötvösművészet, a zománcfestészet elegyének is tekinthető formálást, amit - másrészt - viszonylag egyszerű, már-már sematikusnak is érezhető, hol színpadias, hol szobrászi kompozíciós rendszerre húzott rá, s mindezt bevonta a Delacroix-tól eltanult, romantikus színkezeléssel, mely annak ellenére, hogy a festmények tónusaikban gyakran szinte monokróm benyomást keltenek, mélyen drámai, sőt egyértelműen misztikus hangulatot sugall. Körülbelül ennyi lehet, lehetett az, amiben meghaladta a korszak, a 19. század középső harmadának elszürkült, elsivárosodott historizmusát, eklektikáját, akadémizmusát. És fordítva: ebben rejlik a hetvenes évektől sikertelenségének vagy legalábbis csalódottságának kitüntetésekkel sem feledtethető oka, merthogy a saját kora, már ami a művészet aktuális fejleményeit illette, elsősorban a témát és stílust tekintve, nos, ezek a lehető legkevésbé sem érdekelték, következésképpen és szomorúan ő pedig kortársait nemigen.

Múzeumilag festett - eredendő céljává lett, hogy műveiben a szüzsé, a történet, a közvetlen jelentés mögött valamilyen egyetemes lényeget, transzcendens eszmét tegyen jelképként, vagy még inkább: spirituális üzenet gyanánt érzékelhetővé. Moreau számára a görög-római mitológia és az Újszövetség jelenetei univerzális allegóriákká szintetizálódtak, ami önmagában nem sok újdonságot jelentett egy-két ezredév művészetét tekintve, ám abban már "korszerűnek" mutatkozott, hogy témáit szinkretikusan, a 18-19. század okkult, misztikus irányzatainak tanulságait használva dolgozta fel. Ideálénje a költészet megteremtője, Hésziodosz lett, úgy tűnik, az ő figurájában találta meg és fel az időkön átívelő, egyszersmind az időkből kimenekíthető és állandóvá tett művész(et)lényeget. Hésziodosz-festménye más szempontból is fontos: az alak olyannyira eszményített, hogy elveszíti "fizikai" nemét, s átlényegülve nemcsak szellemmé, hanem nemek feletti, angyal-szeráf-androgünné is lesz, akinek-aminek intellektuális omnipotenciája a festő váratlan, a korszellemtől nagyon is eltérő intenciói alapján, már-már a mély erotikába fordul át. Moreau kezén Jupiter és Herkules ugyan hímisten vagy félisten marad, Salome femme fatale lesz (ez viszont tökéletesen egybevág a romantika és a szimbolizmus szándékaival), valódi hősei azonban, mint Hésziodosz mellett Orpheusz, de még Oidipusz is lányos fiúk egy csodás misztériumjátékban, valahol a történelem színpadának zsinórpadlásán.

És múzeumilag is élt: emlékművét nem önarcképekkel, gőgös gesztusokkal építette; önmagától mintha megtartóztatta volna önmagát, látszólag. Ám 26 éves korától lakott műteremházát lassan múzeummá alakította, s élete utolsó éveiben már hivatalosan is saját mauzóleumában lakott és dolgozott, nem bízva pályája egyetlen dokumentumának sorsát sem a véletlenre, a történetét esetlegesen megfogalmazókra. A végül a francia államra hagyott gyűjtemény 1000 festményt és több mint 7000 grafikát foglal magába. Gesztusa olyan, mint maga a 19. század, csak éppen a személyiségre, az énre lefordítva s fókuszálva: a művész és a művészet kultusza szükségszerűen felcseréli a templom és a múzeum funkcióját, s a váltás - Moreau esetében - az ebédlőasztalnál pecsételődik meg, szigorú szerződésekkel megtámogatva.

A felső középosztályilag pompás épület gazdag kultúrtörténeti gyűjteményének egyik legfontosabb darabja a Moreau-nál ifjabb jó barát, majdnem tanítvány Degas egész alakos portréja a mesterről, melyen az őzbőrszínbe és feketébe burkolt, negyvenes éveiben járó festő arcáról és ökölbe szorított baljáról hihetetlen feszültség árad; szorongás és világosan látás, sejtelem és tudás. Kár, hogy az arckép nem szerepel most a korrekt és információban gazdag budapesti tárlaton, szikrázó ellenpontja, ugyanakkor értelmezője lehetne Moreau egyetlen megfestett önarcképének, mely a párizsi Gustave Moreau Múzeum anyagából válogatott 63 festmény és 97 rajz egyik legfontosabbika. (Vigasz viszont, hogy a Musée d'Orsay-ból elhozták az egyik főművet, az Orpheuszt.)

Moreau - mint oly sokan a korszakokat lezáró határok környékén dolgozó művészek közül - évtizedekre elfelejtődött, annak ellenére is, hogy rövid tanári pályafutása során kiváló, őrá jó emlékezettel hivatkozó tanítványai voltak, mint Matisse, Rouault vagy Marquet, mindannyian a 20. század nagyjai. Pierre Francastel, a 20. századi francia művészettörténet-írás meghatározó alakja, aki jelentősen hatott a hatvanas-hetvenes évek magyar tudományosságára is, az 1955-ben megjelent, majd számtalan kiadást megért A francia festészet története című alapvetésében nem sok szót szentel a festőnek, mígnem André Breton 1961-ben, leírva, milyen mély benyomást gyakorolt rá 16 éves korában a Moreau-múzeumban tett látogatás, fel nem fedezi, s be nem jelenti: Gustave Moreau szimbolista festőként és a vázlatain, de még a nagy festmények hátterein is, főleg festőkéssel felvitt, zaklatott, kváziabsztrakt felületeivel a szürrealizmus előfutára, az álom megrögzítésének és az automatizmusnak úttörője. S ezzel Moreau egy csapásra aktuálissá, élővé és újra mesterré lett. A hatvanas évek második felében pionírjává vált a pszichedelikus művészetnek, a hetvenes-nyolcvanas évektől pedig neve leírása nélkül nem létezhet posztmodernről szóló esszé vagy katalógusszöveg.

Így támad fel a világ dicsősége...

Szépművészeti Múzeum, megtekinthető május 3-ig.

Neked ajánljuk

Kártyaszámolás

A film felér egy szerencsejáték-mesterkurzussal, amennyiben nemcsak egy black jack- vagy egy pókerparti lefolyásának logikáját mutatja be és érteti meg már-már tudományos alapossággal, de a nagy tétekben folyó és nagy közönséget vonzó bajnokságok álságos világába is hasonlóan leleplező attitűddel avat be. Viszont a film nem erről szól.

Prága romokban

Lehet szó bármilyen titokban kiszivárgó kódról, nemzetközi összeesküvésről vagy világot fenyegető veszélyről, ha a főhőst nem James Bondnak hívják, a büdzsé aligha érheti el a több száz millió dollárt. 

Halandó érzékiség

A galériák nyári kiállításai sokszor az úgynevezett „könnyed” témákra fókuszálnak – a fő sláger a növényvilág. Az idén három ilyen kiállítással is találkozhattunk, de mind különböző módon közelítette meg a tárgyát.

Bartóki billentés

  • Csabai Máté

Ha volna időgépem, biztos visszamennék, hogy halljam Bach orgonajátékát, Beethovent és Lisztet a zongoránál, na meg Bartók Bélát. Utóbbi – ha nem is élőben való – meghallgatásához elég egy egyszerűbb masina is: a nevezetes „barna lemezeken” ugyanis bárki megismerkedhet azzal, hogyan billentett a mester: az 1982-ben megjelent tizenhárom korongon Scarlattitól Beethovenen át Kodályig és persze a saját műveiig végigzongorázza a zenetörténet tetemes részét.

Hajókórház a járványszigetnél

Szőcs Petra csaknem tíz éve megjelent első verseskötetét annak szürreális, groteszk, fantasztikumba hajló stílusa tette emlékezetessé. A Kétvízközben bármi megtörténhetett, különösebbnél különösebb családtagok bukkantak föl, és a beszélő, ha úgy tartotta kedve, kiugrott a harmadik emeletről a szemetes­zsákkal. 

Kint is, bent is

Hogyan egyeztethető össze a szépség- és divatipar túlszexualizált világa a feminista, kapitalizmuskritikus megnyilvánulásokkal? Mennyiben mutathat fel hiteles elbeszélői pozíciókat annak a szerzőnek az első kötete, akinek írói tevékenysége eddig legfeljebb Instagram-posztokban nyilvánult meg? 

Palackposta a porból

Izgalmasan telt a múlt hét: a magyar közélet jobbára az ország miniszterelnökének nagy pillanatával volt elfoglalva. E nagy pillanat pedig Dallas egén ragyogott fel, amikor is Orbán beszédet mondhatott a republikánosok idei nagy összeröffenésén. Fél Amerika hegyezte a fülét, hogy mit akarhat ez a furcsa idegen! A Hungarian cowboy! Vagy nem hegyezte, mármint nem a fél Amerika hegyezte, csak néhány ebédidőben arra lófráló bámész alak, akinek tényleg nem volt dolga.

Caligula lova

Lázár János miniszter korábbi sofőrje, a vasárnap megválasztott mártélyi polgármester, Ambrus István dolgozni is akar. „El kell kezdeni dolgozni. Van mit csinálni Mártélyon” – idézte az időközi választás győztesét a Promenad24 nevű kormánypárti híroldal.

A didergő király

A létező orbánizmusban embernek, állatnak sem egyszerű az élete, de most a fák is rá fognak baszni. Meg mindenki más. Mondjuk fának sosem volt jó lenni a hazában, de most, hogy Orbán Viktor pánikba esett a fenyegető energiakrízis miatt, vagy legalábbis úgy tett, mintha abba esett volna, tényleg elkezdhetnek rettegni.

Demagógiára demagógia

Belátom, a politikusoknak nehezebb hallgatniuk, mint az egyszerű halandónak, mivel tőlük folyamatos reakciót vár el a választóközönségük. Különösen akkor, ha „helyzet” adódik, például amikor a kormány kellemetlen intézkedésekkel traktálja a népét. Még akkor is, ha hatalomra kerülve maguk is hasonló lépé­sek­re kényszerültek volna, pedig ilyenkor talán bölcsebb volna hallgatni.