Az ego iránt kevésbé elkötelezett kószáló számára elképesztő kaland, de inkább példázat Gustave Moreau életműve. Festményei és rajzai a 19. századi művészettörténet nagy ellentmondásainak lenyomatai, pályája és sorsa az autonóm művész és a kívülről irányított ember egyszerre tragikus és komikus története, ám mégsem vígjátékilag leírható, ironikus tragikomédiája, inkább valamifajta intellektuális és magasztos szomorújáték, romantikus és praktikus egyszerre.
Nem csekély leegyszerűsítéssel: a 19. századi képzőművészet kettős folyamatok, akaratok és vágyak meandervonalában kúszott el a 20. század képtagadásáig, Malevics spirituális fehér vásznáig, Duchamp végzetes iróniájáig. A dualitások közül a legfontosabb talán az, amely a formateremtő akarat változásában figyelhető meg. A század első kétharmada a történetileg kanonizált stílusok újraplántálásában és gondozásában látta feladatát, a harmadik harmad pedig a históriától függetlenedő autonóm, saját forma kiküzdését célozta; mintha mi sem történt volna azóta, hogy vagy kétszázötven évvel korábban Francis Bacon a Novum Organumban leírta: "Az empirikusok egyre csak gyűjtenek, mint a hangya, és felélik, amit gyűjtöttek: a racionalisták önmagukból szőnek fonalat, akár a pók. Pedig a méh választja kettejük között a helyes utat, mert a kert és a mező virágaiból hordja össze anyagát, és saját képességeinek megfelelően alakítja át és rendezi el..." Moreau viszonylag gyorsan, még fiatalon meghaladta a historizmus kanonizált szabályait, kibújt az akadémizmus egyenruhájából, s mint Bacon szorgos méhe, alakította és rendezte a "formát" (szándéka legalábbis ez volt).
Megteremtett egy sajátos, egyrészt roppant aprólékos, technikailag látszatra a miniatúra és az ötvösművészet, a zománcfestészet elegyének is tekinthető formálást, amit - másrészt - viszonylag egyszerű, már-már sematikusnak is érezhető, hol színpadias, hol szobrászi kompozíciós rendszerre húzott rá, s mindezt bevonta a Delacroix-tól eltanult, romantikus színkezeléssel, mely annak ellenére, hogy a festmények tónusaikban gyakran szinte monokróm benyomást keltenek, mélyen drámai, sőt egyértelműen misztikus hangulatot sugall. Körülbelül ennyi lehet, lehetett az, amiben meghaladta a korszak, a 19. század középső harmadának elszürkült, elsivárosodott historizmusát, eklektikáját, akadémizmusát. És fordítva: ebben rejlik a hetvenes évektől sikertelenségének vagy legalábbis csalódottságának kitüntetésekkel sem feledtethető oka, merthogy a saját kora, már ami a művészet aktuális fejleményeit illette, elsősorban a témát és stílust tekintve, nos, ezek a lehető legkevésbé sem érdekelték, következésképpen és szomorúan ő pedig kortársait nemigen.
Múzeumilag festett - eredendő céljává lett, hogy műveiben a szüzsé, a történet, a közvetlen jelentés mögött valamilyen egyetemes lényeget, transzcendens eszmét tegyen jelképként, vagy még inkább: spirituális üzenet gyanánt érzékelhetővé. Moreau számára a görög-római mitológia és az Újszövetség jelenetei univerzális allegóriákká szintetizálódtak, ami önmagában nem sok újdonságot jelentett egy-két ezredév művészetét tekintve, ám abban már "korszerűnek" mutatkozott, hogy témáit szinkretikusan, a 18-19. század okkult, misztikus irányzatainak tanulságait használva dolgozta fel. Ideálénje a költészet megteremtője, Hésziodosz lett, úgy tűnik, az ő figurájában találta meg és fel az időkön átívelő, egyszersmind az időkből kimenekíthető és állandóvá tett művész(et)lényeget. Hésziodosz-festménye más szempontból is fontos: az alak olyannyira eszményített, hogy elveszíti "fizikai" nemét, s átlényegülve nemcsak szellemmé, hanem nemek feletti, angyal-szeráf-androgünné is lesz, akinek-aminek intellektuális omnipotenciája a festő váratlan, a korszellemtől nagyon is eltérő intenciói alapján, már-már a mély erotikába fordul át. Moreau kezén Jupiter és Herkules ugyan hímisten vagy félisten marad, Salome femme fatale lesz (ez viszont tökéletesen egybevág a romantika és a szimbolizmus szándékaival), valódi hősei azonban, mint Hésziodosz mellett Orpheusz, de még Oidipusz is lányos fiúk egy csodás misztériumjátékban, valahol a történelem színpadának zsinórpadlásán.
És múzeumilag is élt: emlékművét nem önarcképekkel, gőgös gesztusokkal építette; önmagától mintha megtartóztatta volna önmagát, látszólag. Ám 26 éves korától lakott műteremházát lassan múzeummá alakította, s élete utolsó éveiben már hivatalosan is saját mauzóleumában lakott és dolgozott, nem bízva pályája egyetlen dokumentumának sorsát sem a véletlenre, a történetét esetlegesen megfogalmazókra. A végül a francia államra hagyott gyűjtemény 1000 festményt és több mint 7000 grafikát foglal magába. Gesztusa olyan, mint maga a 19. század, csak éppen a személyiségre, az énre lefordítva s fókuszálva: a művész és a művészet kultusza szükségszerűen felcseréli a templom és a múzeum funkcióját, s a váltás - Moreau esetében - az ebédlőasztalnál pecsételődik meg, szigorú szerződésekkel megtámogatva.
A felső középosztályilag pompás épület gazdag kultúrtörténeti gyűjteményének egyik legfontosabb darabja a Moreau-nál ifjabb jó barát, majdnem tanítvány Degas egész alakos portréja a mesterről, melyen az őzbőrszínbe és feketébe burkolt, negyvenes éveiben járó festő arcáról és ökölbe szorított baljáról hihetetlen feszültség árad; szorongás és világosan látás, sejtelem és tudás. Kár, hogy az arckép nem szerepel most a korrekt és információban gazdag budapesti tárlaton, szikrázó ellenpontja, ugyanakkor értelmezője lehetne Moreau egyetlen megfestett önarcképének, mely a párizsi Gustave Moreau Múzeum anyagából válogatott 63 festmény és 97 rajz egyik legfontosabbika. (Vigasz viszont, hogy a Musée d'Orsay-ból elhozták az egyik főművet, az Orpheuszt.)
Moreau - mint oly sokan a korszakokat lezáró határok környékén dolgozó művészek közül - évtizedekre elfelejtődött, annak ellenére is, hogy rövid tanári pályafutása során kiváló, őrá jó emlékezettel hivatkozó tanítványai voltak, mint Matisse, Rouault vagy Marquet, mindannyian a 20. század nagyjai. Pierre Francastel, a 20. századi francia művészettörténet-írás meghatározó alakja, aki jelentősen hatott a hatvanas-hetvenes évek magyar tudományosságára is, az 1955-ben megjelent, majd számtalan kiadást megért A francia festészet története című alapvetésében nem sok szót szentel a festőnek, mígnem André Breton 1961-ben, leírva, milyen mély benyomást gyakorolt rá 16 éves korában a Moreau-múzeumban tett látogatás, fel nem fedezi, s be nem jelenti: Gustave Moreau szimbolista festőként és a vázlatain, de még a nagy festmények hátterein is, főleg festőkéssel felvitt, zaklatott, kváziabsztrakt felületeivel a szürrealizmus előfutára, az álom megrögzítésének és az automatizmusnak úttörője. S ezzel Moreau egy csapásra aktuálissá, élővé és újra mesterré lett. A hatvanas évek második felében pionírjává vált a pszichedelikus művészetnek, a hetvenes-nyolcvanas évektől pedig neve leírása nélkül nem létezhet posztmodernről szóló esszé vagy katalógusszöveg.
Így támad fel a világ dicsősége...
Szépművészeti Múzeum, megtekinthető május 3-ig.
