Régművészet - Zichy Mihály, a "rajzoló fejedelem"(kiállítás)

  • Hajdu István
  • 2008. február 28.

Zene

Van-e vajon annak jelentősége ma, hogy a 19. század legnagyobb magyar festőinek többsége - sok-sok évtizede utcáknak adja nevét - élete jó részét meg nem értésben, sértettségben, keserűségben töltötte? Nem tudom, s talán nem is nagyon érdekes, az azonban mégiscsak jelenthet valamit, hogy mások mellett Madarász Viktor, Székely Bertalan, Munkácsy Mihály és Zichy Mihály is magán- és magányháborúban állt saját korával, de még az összevissza ítélő utókorral is, mely - természetesen - mindig az aktuáleszme jegyében és érvényében taszította homályba vagy emelte fénybe médium gyanánt a művészeket. Nyilván millió történeti, művészetszociológiai és "néplélektani" oka van a dolognak; Zichy például föl és alá szaladgált Európában, hogy pénzt és hírnevet találjon (Korniss Dezső mondta valaha, nyereg alatt nem lehet festészetet művelni), ám máig nincs pontos és végleges adat arra, hogy sikerült-e neki bármelyiket is meglelnie.

Van-e vajon annak jelentősége ma, hogy a 19. század legnagyobb magyar festőinek többsége - sok-sok évtizede utcáknak adja nevét - élete jó részét meg nem értésben, sértettségben, keserűségben töltötte? Nem tudom, s talán nem is nagyon érdekes, az azonban mégiscsak jelenthet valamit, hogy mások mellett Madarász Viktor, Székely Bertalan, Munkácsy Mihály és Zichy Mihály is magán- és magányháborúban állt saját korával, de még az összevissza ítélő utókorral is, mely - természetesen - mindig az aktuáleszme jegyében és érvényében taszította homályba vagy emelte fénybe médium gyanánt a művészeket. Nyilván millió történeti, művészetszociológiai és "néplélektani" oka van a dolognak; Zichy például föl és alá szaladgált Európában, hogy pénzt és hírnevet találjon (Korniss Dezső mondta valaha, nyereg alatt nem lehet festészetet művelni), ám máig nincs pontos és végleges adat arra, hogy sikerült-e neki bármelyiket is meglelnie.

Itt ez a nagy kiállítás és a reprezentatív katalógus a komoly tanulmányokkal, de ennek utána is csak az marad kérdés: mi történt a magyar festészettel és nagy alakjaival, most épp Zichyvel, mitől vesztették el fényüket a művészet aranyalbumának általuk megfestett ragyogó lapjai? Persze nagyon is érdekesek a magántörténetek, magánduzzogások, de még inkább az lenne, ha kiderülne, mi történt itt a 19. század második felében gyakorító módon, tömegesen?

A 20. századi műkritika máig talán már nem, de tegnapig mindenképpen meghatározó alakja, Fülep Lajos hevesen és kissé türelmetlenül, de végeredményben joggal feddte meg 1922-ben Madarász Viktort, hogy Delacroix-t fölcserélte Delaroche-sal és Gallait-val, az eredeti, romantikus gesztust, más szóval a jövőt elhagyta az akadémista epigonizmusért, a múltért. Kállai Ernő - aki a Bauhaus és az Európai Iskola révén még mindig aktuális - három évvel később már megbocsátóbb: Madarász és Székely Bertalan 1860-as évekbeli műveiből hallja ki először a sajátosan "magyar hangot", Fülep és Kállai a fájdalmas negációban viszont teljes egyetértésben van: Zichy Mihály nevét egyikük sem említi soha, ha jól olvasom munkáik névmutatóit. Ami már csak azért is érdekes, mert a Madarászt "felfedező" francia író és megmondó, a magyarok iránt oly lelkesült Théophil Gautier Zichyért is élt-halt, s amit Madarász élete végén, Párizsra emlékezve fölszakadó fájdalommal elmondott, hogy: "Ott becsültek engem és szerettek azok, akik a francia szellemi élet vezérei voltak: az öregebbik Dumas és az ifjabbik, meg Théophil Gautier és Victor Hugo és Baudelaire és tuttiquanti...", nos, azt akár Zichy is elsóhajthatta volna. Már ami boldog éveit illeti. Mert, s talán ebben a mozzanatban ragadható meg a magyar festészet drámája a 19. században, Zichy, csakúgy, mint néhány évvel korábban, majd később, a századfordulón Madarász, bölcselmi festészetet, eszmeművészetet próbált művelni egy olyan korban, amely épp elhagyta azt, felszabadultan és büszkén, amint levetkőzte a képzőművészet önnön alkalmazott szerepét is a fénykép hétköznapivá válásával. Zichy azonban épp ezektől nem akart megválni: így talán legnagyobb csalódását is élete legnagyobb méretű és legkomolyabban vett festményével szerezte önmagának. A rombolás Géniuszának diadala című hatalmas, 25 négyzetméteres pannója 1878-ban a párizsi világkiállításon botrányt provokált, veszekedést hozott Munkácsyval, de legfőképpen - soha be nem gyógyuló - sebet ejtett rajta, s persze meg nem emésztett tapasztalatot adott: örökre eldöntetlenné vált számára, hogy azért legyen-e sértett, mert korán jött, vagy épp ellenkezőleg, mert végzetesen elkésett. Mindenesetre a korabeli magyar kritika is csak nyűtte, s nem segítette.

A fájdalom már csak azért is nagy lehetett, mert Zichy az 1870-es évek elejétől szinte minden festői energiáját annak a politikai-esztétikai toposznak a megfogalmazására fordította, amire gyakorlatilag már senki sem várt, ami, ha megképződött mégis, csak irritatív elemként működhetett. A párizsi óriásképen megfogalmazott allegória pacifista szándékkal állította egymás mellé a hetvenes évek uralkodóit, csak éppen azt nem vette számításba, hogy a párizsi kommün után az aktuálpolitika a legkevésbé sem akar festészeti álomprogramokhoz alkalmazkodni, így a kép egyre érdektelenebbé és fájdalmasan anakronisztikussá váló, messianisztikus politikai-történelmi azonosságtudat és azonosságvállalás dokumentumává savanyodott, festője pedig egzisztenciális rémlátomások kiszolgáltatottjává vált. Okkal, ok nélkül, kozmopolitának (is) bélyegezve küzdött Párizs után Magyarországon, majd anyagi gondjai elől újra kikényszerült Oroszországba, ahol ismét tudomásul kellett (volna) vennie, hogy végképp megszűnt a történelem vizuális, esztétikai értéke a klasszikus művészet- és műértelmezés keretein belül abban a tükörben, melyet a kortárs képzőművészet tartott önmaga elé. E helyett valami furcsa, de nagyon is ismerős műtörténeti fetisizmusba menekült, mely egy már-már metafizikus negativizmusba csapott. Visszarévedt a barokkizáló historizmusba, amit a 18-19. század fordulójának mákonyos romanticizmusával vegyített, s munkáinak, illusztrációinak a prófétás pátoszát tovább mélyítette haláltudományi érdeklődéssel. Még vidámabb munkáit is belepi valami bájos bánat, nemhogy történeti kompozícióit és rajzait; ezek döntő többsége rendre halottakat, halni indulókat, halottakkal társalkodókat és romlottan feltámadottakat ábrázolnak, elnyújtva a korai romantika tetemkultuszát és a nemzethalál-víziós történelemszemléletet egy olyan korig, amelynek halál- és kadaverérzékenysége már egészen más természetű, amelynek pszichologizmusa (pontosabban szimbolikája) sokkal bonyolultabb, fanyarabb, sőt perverzebb, mint hogy komolyan vehessen haldoklók vérével papírra, vászonra rótt erkölcsi-politikai üzeneteket.

A kiállítás nagy tanulsága az, hogy világossá lett az 1960-as, 70-es évek bátortalan, de valóságos Zichy-reneszánsza után, melyet az Arany- és Madách-illusztrációk, meg az erotikus rajzok reprintje keltett, hogy a "fejedelem" nem megkésett, esetleg önbátorságától megriadt művész volt, mint Munkácsy vagy Szinyei és talán Madarász vagy Székely, hanem eleve az időből kiesett, bravúros kezű, de minden szellemi élénkségtől tartózkodó mester, akinek életműve már csak önmaga illusztrációjaként szemlélhető.

Magyar Nemzeti Galéria, március 23-ig.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

A gólem

Kicsit sok oka van Karoł Nawrocki győzelmének a lengyel elnökválasztás június 1-jei, második fordulójában ahhoz, hogy meg lehessen igazán érteni, mi történt itt. Kezdjük mindjárt azzal a tulajdonképpen technikai jellegűvel, hogy az ellenfele, Rafał Trzaskowski eléggé elfuserált, se íze, se bűze kampányt vitt.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.

„A kínai tudás”

Az európai autóipart most épp Trump vámjai fenyegetik, de a romlása nem ma kezdődött. Hanem mikor? A kínaiak miatt kong a lélekharang? Vagy az Európai Unió zöld szemüveges bürokratái a tettesek? Netán a vásárlók a hibásak, különösen az európaiak, akik nem akarnak drága pénzért benzingőzt szívni az ablakuk alatt? A globális autópiac gyakorlati szakemberét kérdeztük.