Van-e vajon annak jelentősége ma, hogy a 19. század legnagyobb magyar festőinek többsége - sok-sok évtizede utcáknak adja nevét - élete jó részét meg nem értésben, sértettségben, keserűségben töltötte? Nem tudom, s talán nem is nagyon érdekes, az azonban mégiscsak jelenthet valamit, hogy mások mellett Madarász Viktor, Székely Bertalan, Munkácsy Mihály és Zichy Mihály is magán- és magányháborúban állt saját korával, de még az összevissza ítélő utókorral is, mely - természetesen - mindig az aktuáleszme jegyében és érvényében taszította homályba vagy emelte fénybe médium gyanánt a művészeket. Nyilván millió történeti, művészetszociológiai és "néplélektani" oka van a dolognak; Zichy például föl és alá szaladgált Európában, hogy pénzt és hírnevet találjon (Korniss Dezső mondta valaha, nyereg alatt nem lehet festészetet művelni), ám máig nincs pontos és végleges adat arra, hogy sikerült-e neki bármelyiket is meglelnie.
Itt ez a nagy kiállítás és a reprezentatív katalógus a komoly tanulmányokkal, de ennek utána is csak az marad kérdés: mi történt a magyar festészettel és nagy alakjaival, most épp Zichyvel, mitől vesztették el fényüket a művészet aranyalbumának általuk megfestett ragyogó lapjai? Persze nagyon is érdekesek a magántörténetek, magánduzzogások, de még inkább az lenne, ha kiderülne, mi történt itt a 19. század második felében gyakorító módon, tömegesen?
A 20. századi műkritika máig talán már nem, de tegnapig mindenképpen meghatározó alakja, Fülep Lajos hevesen és kissé türelmetlenül, de végeredményben joggal feddte meg 1922-ben Madarász Viktort, hogy Delacroix-t fölcserélte Delaroche-sal és Gallait-val, az eredeti, romantikus gesztust, más szóval a jövőt elhagyta az akadémista epigonizmusért, a múltért. Kállai Ernő - aki a Bauhaus és az Európai Iskola révén még mindig aktuális - három évvel később már megbocsátóbb: Madarász és Székely Bertalan 1860-as évekbeli műveiből hallja ki először a sajátosan "magyar hangot", Fülep és Kállai a fájdalmas negációban viszont teljes egyetértésben van: Zichy Mihály nevét egyikük sem említi soha, ha jól olvasom munkáik névmutatóit. Ami már csak azért is érdekes, mert a Madarászt "felfedező" francia író és megmondó, a magyarok iránt oly lelkesült Théophil Gautier Zichyért is élt-halt, s amit Madarász élete végén, Párizsra emlékezve fölszakadó fájdalommal elmondott, hogy: "Ott becsültek engem és szerettek azok, akik a francia szellemi élet vezérei voltak: az öregebbik Dumas és az ifjabbik, meg Théophil Gautier és Victor Hugo és Baudelaire és tuttiquanti...", nos, azt akár Zichy is elsóhajthatta volna. Már ami boldog éveit illeti. Mert, s talán ebben a mozzanatban ragadható meg a magyar festészet drámája a 19. században, Zichy, csakúgy, mint néhány évvel korábban, majd később, a századfordulón Madarász, bölcselmi festészetet, eszmeművészetet próbált művelni egy olyan korban, amely épp elhagyta azt, felszabadultan és büszkén, amint levetkőzte a képzőművészet önnön alkalmazott szerepét is a fénykép hétköznapivá válásával. Zichy azonban épp ezektől nem akart megválni: így talán legnagyobb csalódását is élete legnagyobb méretű és legkomolyabban vett festményével szerezte önmagának. A rombolás Géniuszának diadala című hatalmas, 25 négyzetméteres pannója 1878-ban a párizsi világkiállításon botrányt provokált, veszekedést hozott Munkácsyval, de legfőképpen - soha be nem gyógyuló - sebet ejtett rajta, s persze meg nem emésztett tapasztalatot adott: örökre eldöntetlenné vált számára, hogy azért legyen-e sértett, mert korán jött, vagy épp ellenkezőleg, mert végzetesen elkésett. Mindenesetre a korabeli magyar kritika is csak nyűtte, s nem segítette.
A fájdalom már csak azért is nagy lehetett, mert Zichy az 1870-es évek elejétől szinte minden festői energiáját annak a politikai-esztétikai toposznak a megfogalmazására fordította, amire gyakorlatilag már senki sem várt, ami, ha megképződött mégis, csak irritatív elemként működhetett. A párizsi óriásképen megfogalmazott allegória pacifista szándékkal állította egymás mellé a hetvenes évek uralkodóit, csak éppen azt nem vette számításba, hogy a párizsi kommün után az aktuálpolitika a legkevésbé sem akar festészeti álomprogramokhoz alkalmazkodni, így a kép egyre érdektelenebbé és fájdalmasan anakronisztikussá váló, messianisztikus politikai-történelmi azonosságtudat és azonosságvállalás dokumentumává savanyodott, festője pedig egzisztenciális rémlátomások kiszolgáltatottjává vált. Okkal, ok nélkül, kozmopolitának (is) bélyegezve küzdött Párizs után Magyarországon, majd anyagi gondjai elől újra kikényszerült Oroszországba, ahol ismét tudomásul kellett (volna) vennie, hogy végképp megszűnt a történelem vizuális, esztétikai értéke a klasszikus művészet- és műértelmezés keretein belül abban a tükörben, melyet a kortárs képzőművészet tartott önmaga elé. E helyett valami furcsa, de nagyon is ismerős műtörténeti fetisizmusba menekült, mely egy már-már metafizikus negativizmusba csapott. Visszarévedt a barokkizáló historizmusba, amit a 18-19. század fordulójának mákonyos romanticizmusával vegyített, s munkáinak, illusztrációinak a prófétás pátoszát tovább mélyítette haláltudományi érdeklődéssel. Még vidámabb munkáit is belepi valami bájos bánat, nemhogy történeti kompozícióit és rajzait; ezek döntő többsége rendre halottakat, halni indulókat, halottakkal társalkodókat és romlottan feltámadottakat ábrázolnak, elnyújtva a korai romantika tetemkultuszát és a nemzethalál-víziós történelemszemléletet egy olyan korig, amelynek halál- és kadaverérzékenysége már egészen más természetű, amelynek pszichologizmusa (pontosabban szimbolikája) sokkal bonyolultabb, fanyarabb, sőt perverzebb, mint hogy komolyan vehessen haldoklók vérével papírra, vászonra rótt erkölcsi-politikai üzeneteket.
A kiállítás nagy tanulsága az, hogy világossá lett az 1960-as, 70-es évek bátortalan, de valóságos Zichy-reneszánsza után, melyet az Arany- és Madách-illusztrációk, meg az erotikus rajzok reprintje keltett, hogy a "fejedelem" nem megkésett, esetleg önbátorságától megriadt művész volt, mint Munkácsy vagy Szinyei és talán Madarász vagy Székely, hanem eleve az időből kiesett, bravúros kezű, de minden szellemi élénkségtől tartózkodó mester, akinek életműve már csak önmaga illusztrációjaként szemlélhető.
Magyar Nemzeti Galéria, március 23-ig.
