A Nap az Isten - szögezte le utolsó szavaival 1851. december 19-én Joseph Mallord William Turner, s hamarosan lecsukta sokat látott, 76 éves szemét. Legkitartóbb barátja és monográfusa, John Ruskin őrizte meg az akkor már évek óta alig szóló mester esszenciális mondatát, a nagy festőét, akit kortársai rejtélyes zseninek és kellemetlen embernek, követhetetlen különcnek és ragyogó tehetségnek tartottak; egy szájból fújva hideget és meleget: depresszióvá fokozva Turnernek a meg nem értettségből fakadó bánatát.
Hogy alattomos oldalpillantással térbe és időbe helyezzük a mára tökéletesen értelmetlen, sőt felfoghatatlan "megítélést", talán nem érdektelen idézni a fiatalabb kortárs, Eugéne Delacroix naplóbejegyzését 1855-ből, tehát négy évvel az angol kolléga halála után: egy látogatója "Turnerről beszélt, aki százezer fontot hagyott hátra, hogy szegény és beteg művészeknek menhelyet alapítsanak; egész életében fukarul tengődött öreg szolgálójával. Emlékszem, hogy amikor még a Voltaire rakparton laktam, egyszer feljött hozzám; meglehetősen középszerű benyomást tett rám akkor. Durva szövetből készült fekete ruhája, otromba cipője, kemény és hideg arckifejezése angol földbirtokoséra emlékeztetett." Hogy festő (is) lett volna, arról szó sem esik. Tizenöt évvel később Monet a Turner iránti csodálattal eltelve tér vissza Londonból, festményeiben megerősítést lát saját aktuális törekvéseihez, és így van ezzel kor- és pályatársainak zöme, de meg a művészettörténet-írás is. Vagy nem. 1910-ben Fülep Lajos, az évtizedekig megfellebbezhetetlen ítéletűnek tartott kritikus- és esztétaidol - Rippl-Rónait felfényezendő - egyszerűen üresnek és nagy hangú dilettánsnak bélyegezte az angolt (sem előtte, sem utána nem pocsékolt rá túl sok tintát), amivel, úgy rémlik, magyarországi "befogadását" jó időre elintézte.
A három, természetesen önkényesen kiválasztott mozzanat most mint valami szellemi háromszögelési pont jelölheti ki a Szépművészeti Múzeum kiállításának érvényét. S nemcsak azért, mert Turner korai sikereinek fényéből önkéntesen árnyékba vonulva szinte csak Londoné maradt a 19. század végéig, vagy mert életrajza majdnem máig elhallgatásokkal és dickensi titkokkal van tele (el tudnám képzelni, hogy Tim Burton zseniális filmet forgathatna sorsáról), hanem mert a pontosan és józanul válogatott anyag révén, mely jól rendezett, trükkökről szerencsére lemondó keretek között látható, egy, az általános Turner-interpretációt talán meghaladó élményt ad. A művek sora ugyanis, annak ellenére, hogy a tárlat érthető okokból tematizálva, "italianizálva" van, pontosan ábrázolja a formailag leglényegesebbet: a festő már az 1800-as évek elején megtalálta azt a technikát és módszert, melyet mindvégig, haláláig alkalmazott. Vagyis: a kezdetektől fényt (Napot) festett mindaddig, míg élt (a kiállítás zárófejezete a kezdet is lehetne, címe pedig telitalálat: A radikális öregember), legfeljebb a sugárzó fény intenzitása és a belőle fakadó tragikum mértéke változott, szinuszgörbe gyanánt és spirálisan egyszerre.
Érintőlegesen és a káprázatos koincidencia kedvéért érdemes ide idézni: "Valamely test, tárgy megjelenése a fény sugárzásának köszönhető, így hát nem rajzolok többé kontúrokat; inkább elmosom őket meleg és finom árnyalatokkal, hogy ujjaddal ne is tudj rámutatni arra a helyre, ahol a körvonalat a háttér váltja fel. Közelről minden homályosnak, elfolyónak tűnik, de ha kettőt hátralépsz, minden világossá válik, s a képnek érezhetően valamiféle levegője lesz" - tanítja a festő, de nem Turner, hanem Balzac művésze Az ismeretlen remekműben (1832!). Nincs nyoma, hogy ők ketten bármilyen módon ismerték volna egymást, épp ezért a turneri technika és látásmód érvénye még súlyosabbá válik. S tovább: Balzac mondataitól indulva a módszer meghatározása egyszerűsíthető és pontosítható, Turnert, amint korábban Goyát és később Delacroix-t, nem a téma, hanem a látvány drámája, s annak megfogalmazása izgatta (a szó szoros értelmében), a pillanat és az állandóság kettősségének forrpontját akarta ábrázolni (sikerrel), a szín felszikrázásának és felrobbanásának megtapasztalását, fájdalmát és örömét, elannyira, hogy - azt hiszem - már nem is az impresszionizmus, vagy nem csak az impresszionizmus elődjének tételezhetjük, de olybá tűnik, megsejtette az expresszionizmus lényegét is. Nem az indulatok, érzelmek kifejezésének dramatikus közvetlenségére gondolok, hanem a verbalizálhatatlan színmezők sugárzására - az univerzum vetítővászna? Malevics? -, a vészterhes harmóniákra, a majdnem monokrómban megbúvó félelemre, a természet és az ember apokaliptikus viszonyára, aminek a valódi mélységeiről aztán Turnernek igazán még fogalma sem lehetett.
Szépművészeti Múzeum, megtekinthető október 25-ig.
