Hajdu István

Szirtes János a kiállítással - a négyszer négy közepes méretű digitális fotóval, akárcsak valamifajta vizuális tartalomjegyzékkel - az elmúlt három-négy évben bemutatott performanszait foglalja össze és dokumentálja. Maguk az események is láthatóak a háttérben, mert persze folyamatosan peregnek a vetítővásznon, az azonosításhoz, az "index" feloldásához azonban roppant idő kell: négy évszak, négy helyszín, négy különböző történet fut el a türelmes szemek előtt - a budapesti télben, a prágai tavaszban, a zágrábi nyárban és a mezőszemerei őszben lejátszódott eventSzirtes egyszereplős, dramaturgiailag hallatlan pontosan megszerkesztett akciói, melyek egyszerre adnak időt a legvégletesebb személyesség és a leghűvösebb tárgyiasság-tárgyilagosság megjelenítéséhez.

Nem tudom, Szurcsik József ismeri-e az amerikai Elihu Vedder 1863-ban festett vásznát, melyen az álláig homokba temetett Szphinx faggatja a vándort; a sivatagban csak törött oszlopok, s fehérre szikkadt koponya utal - mire? Civilizációra? Múltra? Jövőre?

Mindenekelőtt legyünk komolyak és kíváncsiak, előítéleteinket mint dolgainkat táskánkba, tegyük félre, s higgyünk a címnek: a Hit-Erotika-Politika festészeti megjelenítése okszerűen és logikusan a szublimált akaratról fog "szólni", minthogy eme fogalmak, mint azt a filozófia és a pszichológia régóta megtanította, valóban az akarat szívós megtestesülésének jelvényei.

Olvasom, hogy Luc Tuymans, a világhírű festő - tudjuk, 15 percre mindenki lehet sikeres, de a belga máler tényleg 25 éve híres - egy időben, pályája valamelyik szegletében kocsmai kidobóemberként kereste meg a festékre valót. En face láttam is a Műcsarnokban, tagadhatatlan, slanksága ellenére is vaskos jelenség. Ha nem állok vele szemtől szembe, akkor azonban, csak festményeit, sápadt, vértelen, minimál figuralizmusát vagy figurális minimalizmusát nézve, akár bele is mertem volna kötni.

Egy véletlenszerű időbeli egybeesésen és két, talán másodrendű topográfiai adaton kívül látszólag semmi nem köti össze Ámos Imre és Bukta Imre retrospektív kiállítását. A tárlatok nagyjából egy időben láthatók a debreceni MODEM-ben, és ugyan mindkét művész pályájának meghatározó helyszíne volt Szentendre, ezeken az adatokon kívül nemigen várhatná bárki is, hogy az életművekben közös pontokat, esetleg megfeleléseket találhatna.

Popper Leó, aki annak idején már vagy még "élőben" látta Henry Matisse-t, nála pedig jó néhány fauve festő munkáját, egy cinikusnak tetsző, de nagyon józan, prehermeneutikai apokrifjében azt állítja: "A művészet fejlődésének fő tényezője a félreértés."

Semmi sem indokolt, semmi sem racionális, ellenben bombasztikus és megalomán. Az ötlet, gondolat, idea, mely szétáradt a Műcsarnok terének kétharmadában, s ez testvérek között is több száz üres légköbmétert jelent, józan körülmények között megelégedhetett volna egy nagyjából hatszor nyolc méteres terem kapacitásával, s ott is inkább éppen csak párállana; másképpen nézve: a tárgyegyüttes és az apparátus, vagyis egy nemigen vadítóan gondolatgazdag szemináriumi dolgozat eszmekészletét illusztráló fekete-fehér álló- és mozgóképanyag meg a hozzárendelt kommentár egy - jól rétegzett, linkekkel okosan strukturált - weblapnyi terjedelembe is beleférhetne. Mindegy - mint általában minden a Hősök terén, és annak jobb oldalán mostanában.

Derűs tél eleji napokra kínálnak könnyű, egyszersmind gondolatébresztő perceket Katarzyna Kozyra filmjei, melyek a nagy természet egyik apró kis csodáját, az átváltozás, a be- és kibábozódás megunhatatlan és káprázatos folyamatát ábrázolják, dolgozzák fel és hozzák közel az érdeklődő nézőkhöz.

Az idő vasfogának rettentő technikusa egy pillanatra engedékennyé vált: nagyvonalúan - miért is tette volna másként - egybefont három évtizedet, visszasimított repedéseket, begyógyított sebeket; életművet rekonstruált.

Tantárlatnak, nevelő célzatú, helybe hozott művészettörténeti diaporámának képzelné az ember az eredetileg Utazás az itáliai művészetbe című válogatást, mely 100 művész 100 művén keresztül mutatja be az elmúlt 55 év olasz képzőművészetét. Hiszen túlságosan kerekek a számok, s utaztatott kiállításról lévén szó, már minimális gyakorlattal is sejthető: a csomagolás, a szállítás, a biztosítás, majd a kipakolás körülményei sokszor fontosabbak, mint maguk a tárgyak.

A kiállítás, annak ellenére, pontosabban vagy más szempontból azzal együtt, hogy a "birtokba vett" húsz év legjobb és legfontosabb munkáit mutatja be, furcsa és ambivalens érzéseket támaszt. Szilágyi Sándor 31 művész százvalahány képével, azt hiszem, egy sajátos "teoretikai alapvetést" próbál megfogalmazni. A korszakolással, ez látható, történeti-kronológiai metszetet kíván adni, a válogatás szempontjaival pedig, ugyancsak rögtön érthető, a műfajok és eljárások közötti szinkrónia-szinkronicitás, párhuzamok és áthatások érvényét és mélységét igyekszik feltárni.

Hol az ember teremti a legendát, hol a legenda az embert, aztán megy ez kis időeltolódással párhuzamosan is, a dialektika érvényében oda-vissza, szakadatlan, míg mégis vége nem szakad mindennek.