Kiállítás - Új magyar 19. század - München magyarul. Magyar művészek Münchenben 1850-1914

  • Hajdu István
  • 2009. november 12.

Zene

Tagadhatatlan: a 19. század második felének képzőművészetét szinte még in vivo néhány tollvonással, majd legépelt szavakkal, később, az 1960-as, 70-es években már egyetemi katedrákról eldörgött mondatokkal elavultnak, korszerűtlennek bélyegezték. A múltkori századfordulón Fülep Lajos már a nagybányaiak és a Nyolcak "védelmében", néhány tanítványa 50-60 évvel később még az avantgárdot óva ítélte el a historizmust és a mélyre hatolni képtelen naturalizmust, nem titkoltan "csúsztatva": miközben Benczúr Gyulát vagy Pállya Celesztint alázták, a szovjetizáló magyar szocreálra utaltak, céloztak és találtak, nem is ok nélkül, hiszen annak elvállalt gyökerei mégiscsak a 19. századi történeti és zsánerfestészetből eredtek.

Tagadhatatlan: a 19. század második felének képzőművészetét szinte még in vivo néhány tollvonással, majd legépelt szavakkal, később, az 1960-as, 70-es években már egyetemi katedrákról eldörgött mondatokkal elavultnak, korszerűtlennek bélyegezték. A múltkori századfordulón Fülep Lajos már a nagybányaiak és a Nyolcak "védelmében", néhány tanítványa 50-60 évvel később még az avantgárdot óva ítélte el a historizmust és a mélyre hatolni képtelen naturalizmust, nem titkoltan "csúsztatva": miközben Benczúr Gyulát vagy Pállya Celesztint alázták, a szovjetizáló magyar szocreálra utaltak, céloztak és találtak, nem is ok nélkül, hiszen annak elvállalt gyökerei mégiscsak a 19. századi történeti és zsánerfestészetből eredtek.

A dolog "meritumának" mértékét és természetesen szándékolatlan iróniáját talán jól jelzi az intellektuális és a politikai konzervativizmus kísérteties egybeesése: "Az impresszionisták a természetet szemmel átpletykázzák, átfecsegik" - írta a Münchenben edukálódott és tanárrá (is) lett Székely Bertalan 1894-ben; "...mi csak az impresszionizmussal való szakítást, a formalizmussal való szakítást, a tartalom nélküli és formaromboló, dekadens polgári művészettel való szakítást kívánjuk... Nagy festészet nem elsősorban a színeken, a kompozíciókon, a formai mozzanatokon múlik - persze ezeken is -, hanem elsősorban az eszmei tartalmon" - nyilatkoztatta ki Révai József, az ideológus, 1949-ben. Mellékesen megjegyezve: megható, hogy mennyire tágas és kényelmes nevező vagy platform képezhető a forma konzervativizmusából. Elidőzhet, sőt duzzadhat és duzzoghat rajta a szociáldemokrata, a kommunista, a fasiszta és a dzsentroid-sovén kultúrpszichopata egyformán, és átideologizálhatja a konzervativizmus formájává, hogy önkéntelen és sokszor öntudatlan önkudarca teljes lehessen. Ezzel együtt és ennek ellenére iskolások milliói nőttek fel falun és városon az egri nők, Dugovics Titusz vagy Hunyadi László napszítta nyomatokról is szigorral pillantó tekintetétől kísérve, hogy azonnal, már a serdülőkorban mélyen és végleg elunhassák a 19. század magyar festészetének remekeit.

De most eljött az idő, hogy átértékelődhessen a kép és a képek története. A tárlat annak az eseménysorozatnak egyik állomása, mellyel a Müncheni Képzőművészeti Akadémia 200 év előtti alapítását ünnepelték számos helyszínen. 2005-től több nemzetközi konferenciát és kiállítást rendeztek, amelyek Münchennek mint Párizs után talán a legjelentősebb egykori európai képzőművészeti oktatási központnak a szerepét vizsgálták, ám Budapesten ennél sokkal többet jelent(het): kis projekcióval akár a 19. század második felének egész magyarországi képzőművészete új fénybe kerülhet a hatalmas, reprezentatív kiállítás révén.

Ugyanis néhány nagy, nem Münchenben iskolázódott mestert - például Madarászt, Thant, Lotzot vagy Zichyt - leszámítva az 1840-es évek végétől az 1900-as évek elejéig minden jelentős művész szerepel, s mi több, felbukkannak jószerivel ismeretlenek is, akiknek munkássága ha átírni nem is, árnyalni mindenképpen alkalmas a korszakot. A kétszázötven festmény és grafika, s harminc szobor, köztük agyonreprodukált főművek és ismeretlen, lappangó, raktárban senyvedő vagy külföldön őrzött tárgyak azt sugallják, amit utoljára talán Lyka Károly munkáiból lehetett kiolvasni: ugyan a magyar képzőművészet a 19. század végéig tematikailag jobbára a "tendenzmalerei" és a szalonfestészet (jó ideig a tájbeli vagy szabad egű zsánerek is olyanok voltak, mintha falak között készültek volna), stilárisan pedig a kiszínezett akadémizmus keretein belül maradt (vajon ezt jelenti a kiállítás címe, ha szkeptikusak vagyunk?), a műtermekben, a nagy kiállításokra be nem válogatott munkák között, a félbemaradt vagy túl rövidre szabott életművekben megható meglepetések rejlenek; kísérletek és kudarcok, melyek egy új kor új értelmezésében transzformálódnak és jelentékenyekké válhatnak. Mindez persze százszámra veti fel a művészettörténeti és szociológiai kérdéseket, melyek egyik legfontosabbika: van-e és hat-e az a mű, mely nem látható? S ha egyszer felbukkan, mi történik vele és általa?

Hogy a nagy kiállítás kimondva-kimondatlanul valóban megcélozta a korszak revízióját (is), azt két eljárás alkalmazása illusztrálja. Mednyánszky - aki fiatalon csak néhány hónapot töltött Münchenben, s az akadémián látottak nem hathattak rá döntően - most súlyos jelenlétével talán azt kellene, hogy bizonyítsa: az alteráció mélyen rejlő sajátja a magyar festészetnek (ez nyilván nem igaz), vagy azt, hogy milyen messze lehet jutni az origótól (aminek viszont nincs sok értelme). A túlszerepléssel, Vaszaryé hasonló még, persze a magyar művészetről kialakult kánont lehet(ne) módosítani, csak ez így, ebben a formában nem épp feddhetetlen eszköz. A másik eljárás a párhuzamok, analógiák feltárása, valamint a hatásvizsgálat: a történelemfestő Wagner Sándor lengyel tanítványainak és a müncheni Hollósy-iskola idoljának, a realista francia Bastien Lepage-nak egy-egy műve igazolja a "kiáramlás", a hatás oda-vissza tartó erejét (főleg ide?!), meg még néhány osztrák, német és francia művész képe, számomra meglehetős szeszélyességgel válogatva. Amúgy Hollósyval nagyjából egy időben itta sörét Münchenben Kandinszkij és Javlenszkij is. Az analógiákról még egy mondat: a tárlat rendezői tematikai és stiláris egybeesések szép példáinak sorát rögzítették, sok esetben követve az 1988-as müncheni, a Galerie L. Balogh által rendezett, nagy katalógussal kísért kiállítás koncepcióját.

Tavaly ilyentájt parázsnak indult, majd hamvába holt vita alakult ki a Magyar Nemzeti Galéria múltja-jelene-jövője körül. Langyos kis adalék utólag: Vágó Pál Kijev előtt gőgösködő magyarjait Bodóczky István sárkánya csudálja a mennyezetről. A rendezők vagy elfelejtették leszedni, vagy - s ez a rokonszenvesebb - megtekerték az időspirált.

Magyar Nemzeti Galéria, megtekinthető január 10-ig

Figyelmébe ajánljuk