Hammer Ferenc

Az egyre vadabb, egyre lazuló normákat követő digitális tartalomfolyamban a kattintás válik értékesíthető elemmé – az AI-videók belépésével pedig tényleg búcsút inthetünk annak a kultúrának, világnak, amelyben eddig éltünk. Hammer Ferenc gondolatai a jelen és a jövő médiájáról.

A mai hazai közbeszéd egyik érdekessége, hogy eltűntek a tények ismertetésének és a közös ügyek megbeszélésének olyan óklasszikus formái, mint a normális híradó, a nemzeti hírügy­nökség vagy a Magyar Nemzeti Bank közleményei, kiolvadtak viszont a szocializmus nyilvánosságának őslényei: a politikai kabaré és a politikus színház, egyesek szeszélyes új szokásai telefonhasználatkor, a közéleti beszédtémák feltűnő kerülése nagyobb társaságban, ne adj’ isten suttogó üzemmód Orbán nevének kiejtésekor.

Láttam valahol, hogy a Kowalsky meg a Vega játszik az Arénában. A popzene iránt érdeklődő laikusként arra gondoltam ekkor: furcsa, hogy egy magyar zenekar játszik az Arénában, és egy számot sem ismerek tőlük. Rámegyek a YouTube-ra, szembejön a Tizenötmillióból egy c. dal, ez a ráncmentes imázsvideó a magyar honvédségről, én meg vakarom a fejem.

"Ha valamitől megijed az ember, azt a legokosabb megmérni." Daniel Kehlmann: A világ fölmérése A nemzeti és etnikai kisebbségek összeírását az októberi népszámláláson Kállai Ernő és Jóri András ombudsmanok vetették fel úgy két éve Az etnikai adatok kezeléséről szóló vizsgálat megállapításairól című jelentésükben, mely ötlet érthető módon lobbantotta lángra a szűkebb-tágabb szakmai közvélemény képzeletét. (Lapunkban a két ombudsman elképzelését Örkény Antal és Vári István bírálták, lásd: De ki vagyok én?, Magyar Narancs, 2009. december 10.)

A romák körüli közelmúltbeli események, ügyek és folyamatok az egész ország életével kapcsolatos változások rendkívül pontos indikátorai, illetve megvalósítói. Az ezen ügyeket övező közhangulatban és közbeszédben rejlő normák sokasága és a témák által keltett szenvedélyek jóvoltából éles kontúrokkal tűnik fel, milyen elképzelések uralkodnak az országban arról, hogy mik is a bajok életünkben, ezekért ki a felelős, ki miben számíthat a többiek együttérzésére, és miben nem.

Lehet, hogy a kor teszi vagy a páratartalom, de szociológus és jogász kollégáim okvetetlenkedéseit egyre kevésbé értem: mit is szöntyögnek annyit a szociális segély megadásának feltételekhez kötése miatt?

Az otthon szülés ügyében folyó disputát sokkal kevésbé szakkérdésnek, mint inkább a modern élettel kapcsolatos hitvitának látom. Az érdekeltek különféle tudományos apparátusokat mozgósítva igyekeznek világnézeti csatabárdjukat bőrkötéses szakkérdésnek álcázni.

Az Esquire magazin 2000-ben tréfás összeállítást közölt a farmernadrág történetéről. A farmerkronológiában a hatvanas évek elejéről így írt a magazin: "A kommunista Oroszországba látogató turisták a feketepiacon adják el farmerjüket. Beatnikek bukkannak fel a moszkvai utcákon. Harminc évvel később összeomlik a kommunizmus."

Az októberi utcai összecsapások kisöpörték a médiából az olaszliszkai lincselést követő fejleményeket. Ám ettől még mindannyiunkat érint, hogy hogyan tér vagy nem tér napirendre a tragédia fölött a közbeszéd. Az eset három, alábbiakban tárgyalandó szempontja ugyanis közvetlenül összefügg a magyar demokrácia állapotával.

Amikor Karl Marx és Friedrich Engels 1848-ban közhírré tette a kommunizmus kísértetével kapcsolatos hipotézisét, és a forrongó Európa összes feszültségét osztályháborúnak nyilvánította, a taktika dolgában szemmel láthatóan tévedett, esetleg füllentett - elég csak a hazai ügyekre gondolnunk.

Láttuk-e, hogy jön? - 1990-ben ezzel a címmel rendeztek konferenciát az ELTE Bölcsészkarán; társadalomtudósok gyűltek össze a rendszerváltás örömét megbeszélni. A pszichodráma másik, kimondatlan célja a döbbenet feldolgozása volt.