Láttuk-e, hogy jön? - 1990-ben ezzel a címmel rendeztek konferenciát az ELTE Bölcsészkarán; társadalomtudósok gyűltek össze a rendszerváltás örömét megbeszélni. A pszichodráma másik, kimondatlan célja a döbbenet feldolgozása volt. Hiszen anélkül szabadultunk fel, hogy különösebben meg kellett volna erőltetni magunkat. Talán a filozófus Baudrillard rajzfilm-hasonlata ragadta meg a legpontosabban a konferenciázók (meg pár száz millió kelet-európai) hangulatát: "(A kelet-európai kommunista rendszerek) nem vereséget szenvedtek: csak meg kellett őket érinteni ahhoz, hogy kiderüljön, már nem léteznek. Mint egy rajzfilmben, amikor a mélység felett egyensúlyozó, kötélen sétáló figura észreveszi, hogy véget ért a kötél, és leesik, bármiféle átmenet nélkül átzuhanva a képzeletbeliből a valóságosba."
Amikor 2004. május 1-jén Magyarország belépett az Európai Unióba, hasonló érzések keríthettek hatalmukba minket. A megszokott élet - a zacskós tejjel, a déli harangszóval vagy a magyar futballválogatott éppen aktuális megszégyenítésével - egyszer csak terra incognitává, megismerésre váró tájjá változott. Ám a kérdés ma már így szól: miből látjuk, hogy itt van? Honnan tudjuk, hogy immár a jelző (posztkommunista) nélküli demokráciában és a jelző (Kelet-, Kelet-Közép-stb.) nélküli Európában élünk?
Nos, mindenekelőtt onnan láthatnánk, ha a hazai lakosság egésze is - és nem csupán a szociológusok, az eurokonform pályázatírók vagy a konferenciajárók alpopulációja - magától értetődőnek érezné azt, hogy dönthet a köztársaság, azaz a magyar útlevéllel bíró idegenek közössége ügyeiben. Ezért aztán a 2004. évi változások értelmére baljós árnyékot vet az a tény, hogy a lakosság igen tudatlan a közélettel kapcsolatban. Ha van valami, amit ma az emberek tiszta szívből utálnak Magyarországon, az a közös dolgok intézése. Azaz a politika.
A helyzet
A magyar közélet állapotáról zavarba ejtő, ellentmondásos képet kaphat az idelátogató idegen. A számára legbeszédesebb szempontok szerint nincs itt semmi baj. A jogállam intézményei nagyobb gondok nélkül működnek, a kormányzás stabil. Magyarország az elmúlt másfél évtizedben nem zavargások, terrorpusztítás vagy polgárháború miatt került a külföldi lapok címoldalára, hanem mert belépett az unióba. A sajtószabadság szokásos mércéi szerint az ország kielégítő teljesítményt nyújt. A gazdaság 1998 óta mintegy negyedrészével fejelte meg az 1990-es GDP-t, ami többek között a világviszonylatban is kiemelkedő tőkebeáramlásnak köszönhető.
Ám közelebbről nézve kritikusnak tűnik a helyzet. Az emberek a népfelséget megvalósító szervezetekben, azaz az Országgyűlésben, illetve a pártokban bíznak a legkevésbé. Csak akkor lehet első fordulóban érvényes választást tar-tani, ha előtte sikerül a kampány-nyal megvadítani a szavazókat. A legújabb kori magyar történelem talán legfontosabb eseményéről, az uniós csatlakozásról döntő referendumot 2004-ben meghökkentő érdektelenség övezte. A nemzetközi összehasonlítások legtöbbjében a magyarok a legelégedetlenebbek a sorsukkal, és a legpesszimistábbak a jövő kilátásait tekintve.
A közös nemzeti vagyont, a magunkba, a másokba, az intézményekbe vetett bizalmat naponta rongálják a köz- és a mindennapi élet önkényei: a hivatali korrupció, a törvény kiskapuinak cinikus kihasználása vagy az orrunk előtt becsapódó buszajtó. Az állampolgárok nem bíznak a közhatalom szolgáltatásaiban, és ha tehetik, egyéni megoldásokon törik a fejüket. Az adófizetési morál csapnivaló, cserébe az állam azokat sarcolja, akik nem tudják elrejteni a forrásaikat: a munkaadókat, a fogyasztókat és az alkalmazottakat. A korrupció miatt drágák az üzleti tranzakciók, pazarlók (és így többnyire igazságtalanok) az állami szolgáltatások. Az emberek nem bíznak a politikában, de a politika sincs nagy véleménnyel a társadalomról. A parlamenti képviselők olykor feudális előjogokat várnak el (például hogy a parkolási korlátozások vagy az ittas vezetés tilalma rájuk ne vonatkozzon). Nevezte már pártvezető rettenetesnek saját tagságát, és az is megesett, hogy egy párt vezetősége még saját frakciójában sem bízott: a titkos szavazás előtt a képviselőknek be kellett mutatniuk voksukat.
A közvélekedéssel szemben a sokszínű nyilvánosság és a sajtószabadság egyáltalán nem a gazdag országok luxusa. A társadalmi problémák, a felelősségek és az igazságosság normáinak megbeszélése révén az országok jóléte annak függvénye, hogy milyen teljesítményt nyújt a nyilvánosság. Magyarországon viszont a média presztízse a közönség és a politika előtt egyaránt alacsony. Az újságírószakma kétségbeesve vagy cinikusan szemléli a presztízshierarchia eltolódását a szórakoztatás felé. Országos napilapok olykor képtelenek elválasztani a híreket a véleménytől, a tényfeltárás - tisztelet a kivételnek - a politikai feketepiacról származó dokumentumok közzétételére korlátozódik. Jórészt ismeretlen a szolidaritás, s így a szakma egésze kiszolgáltatott a politikai és gazdasági erőkkel szemben. A "komoly" sajtó részaránya zuhan, a pletykasajtóé nő. A duális médiarendszer köztévéje már az előtt alig nézett törpecsatornává változott, hogy valójában létrejött volna. A sajtó ellenőrző funkcióját rituális átkozódássá alacsonyítja a tény, hogy a nyakon csípett imposztorok jórészt a helyükön maradnak.
*
Mindez a tapasztalat azt sugallja, hogy a magyar társadalom valamely "hisztériától" vagy "önsorsrontó" kényszerképzettől vezetve képtelen a józan eszét követni, és nem alkalmas a joguralom kultúrájának bensővé tételére. Ám ne adjuk meg magunkat ilyen könnyen a pszichopatológiai magyarázatnak.
Már az is kérdéses, hogy a tankönyvek lapjain kívül létezik-e olyan hely, ahol az emberek politikai hírekkel kelnek, munka után közmeghallgatásra, este politikai vitaklubokba mennek, és addig nem alkotnak véleményt, amíg meg nem győződtek az összes érdekelt véleményének súlyáról. Ha valaki egy autógyárban felmérést készít, hogy a munkások mennyire érdeklődnek a különféle munka-fázisok meg az autó egyéb alkat-részei iránt, a várhatóan lesújtó átlageredmények tükrében nem győzne csodálkozni, hogy az üzemet működő gépjárművek hagyják el. Mint minden együttműködést megkívánó cselekvésben, a politikában is van társadalmi munkamegosztás - az pedig egyenesen politológiai közhely, hogy a polgárok egyéni tudatlansága, gondolati következetlensége kollektív bölcsességgé állhat össze.
Azon sem szabad csodálkoznunk, hogy az emberek zöme a 90-es évek elején elfordult attól a politikától, melynek legnyilvánvalóbb következményeként jövedelmének jelentős értékcsökkenését érzékelte. S nem szabad megfeledkeznünk a Kádár-kor tovább élő hagyományairól sem. Ezen évtizedek egyik legfőbb nyilvános viselkedési normája a személyes preferenciák letagadása volt, fontos megélhetési forrása pedig valamely strukturális társadalmi probléma "privatizálása" (például a hiánygazdaság adta lehetőségek kihasználása). A társadalom nem beszélhette ki azokat az éveket, amikor a magyar állam szisztematikusan pusztította vagy terrorizálta polgárait: a katarzis elmaradt. Elvárni tőle, hogy egyik napról a másikra a polgári felelősségvállalás és a közjóért való kiállás normái szerint kezdjen viselkedni, talán ugyanolyan arrogancia, mint amikor Marie Antoinette a kalácsot ajánlotta a kenyeret nélkülöző alattvalóinak.
Meglehet, mindezek fényében a demokráciánk állapotáról tett állítások pusztán homályos hiedelmek, melyek alátámasztásához mindenki ízlése szerint válogat a tényekből.
A mindennapi élet politikái
A kelet-európai szocializmus épp akkortájt omlott össze, amikor Nyugaton történelmi léptékű társadalmi átalakulás teljesedett ki. A hol kései kapitalizmusnak, hol második modernitásnak, hol neoliberális rendszerváltásnak nevezett folyamat a társadalom legparányibb eresztékéig ható változásokat hozott. A mai munkavállaló immár nem élethosszig tartó "menetjegyet" birtokol a munkaerőpiacon, hanem folyamatos "átszállásokkal" biztosítja a helyét. A kulturális-társadalmi változások számos, korábban "a társadalom előtti" családi kapcsolatot tettek kalkuláció és választás tárgyává. A fiatalok gyerekvállalását befolyásolják karrierlehetőségeik, vagy az, hogy milyen életmódot kívánnak maguknak. A munka-pihenés-szórakozás hármasa menthetetlenül összekuszálódott. A kései kapitalizmus a munkát szenvedélynek, életformának kívánja láttatni; az üzemi focipálya műszak utáni sörmeccseinek helyét átvette a tervszerű, számokkal mért, magányos torna a tükrös edzőtermekben. A televízióban az úgynevezett hírek és a "szórakozás" a főműsoridős infotainmentnek adta át a helyét. A politikai kampányok az emberek mindennapi kulturális, ízlésbeli igényeire építenek, ugyanakkor a választási harc a parlamenti ciklus teljes hosszában tart. A politika nem néhány jól azonosítható cél együttműködése és versengése révén jön létre; "csinálása" jóval kiismerhetetlenebb, esetlegesebb és összetettebb rendszert alkot. "É(m)inthogy az egyes résztvevők a saját >>rátermettségük logikájatézkedések sora, mint inkább koordináció, felelősségmegosztás és bizalomgazdálkodás. Az emberek az őket foglalkoztató eseményeket és üzeneteket párhuzamos, más-más értékeket követő és eltérő műfajú résznyilvánosságokban találják meg. A "nagy társadalom" egyszerű szerkezetű nyilvánossága és közélete pluralizálódott: miközben az egyértelmű, tekintélyt sugárzó közélet hívei is megkapják a kedvükre való politikai és kulturális üzeneteket, a hagyományőrzők az internetről tölthetik le az úgynevezett hun ábécét.
Ám ez korántsem a "nempolitizálás" attitűdje. Az a jól mérhető szociológiai tény, hogy a fiatalok az átlagnál is jobban idegenkednek a politikától és a közügyektől, más értelmezést kap, ha tekintetbe vesszük életmódjuk átalakulását. Számos speciális közügyben olykor szenvedélyes érdeklődés jelenik meg. A halapenz.hu weboldalon kismamák cseréltek eszmét a kórházakról, a szülészekről, a saját lehetőségeikről és a paraszolvenciáról. Ha valaki megkérdezte volna, hogy mennyire érdekli őket a politika, valószínűleg nem kapott volna az átlagnál magasabb mutatókat. Ám e fiatal nők nagy kedvvel vettek részt egy olyan - közpolitikai kérdéseket is érintő - dialógusban, amiről érezték, hogy van köze az életükhöz. A sor folytatható. Van, akit a mákos guba jövője foglalkoztat az uniós Magyarországon, másokat az élelmiszerek E-komponensei hoznak lázba, egyesek a globalizációt élik meg testközeli veszélynek, megint mások szerint a jelenkor fő kérdése a nemzeti identitás vagy az anyanyelv sorsa. 'k mind a saját életükben tesznek próbára új normákat és értékeket, s közben a mindennapi élet politikáinak alanyaiként, illetve cselekvőiként hoznak döntéseket. S ha a városi biciklizés elkötelezettjei kevés közös témát találnának is a magyar kutyafajtákért aggódókkal vagy a reformpedagógia híveivel, egy megállapítás mindegyik csoportra igaz. Egyikre sem illik a hagyományos politizálásban meghonosodott "állampolgár" fikciójának szerepe; mindegyikük mint a közélet kérdései iránt érdektelen magánember fog megjelenni a politikai kultúrát firtató kutatásokban. A mindennapi élet során megélt és megvalósított szubpolitikák kissé talán kaotikus rendszere kevésbé magasztos és kerek képet mutat, mint a demokratikus részvétel idealisztikus víziója. Ám e szubpolitikák a mindennapi tapasztalatban gyökereznek - s éppen ezért a kései modernitásnak ez a politikája a demokrácia veleje, nem pedig apolitikus elszigeteltség.
Való igaz, hogy a társadalmat nem lehet nagy, közös politikai célok mögé felsorakoztatni. A posztmodern politika versengése, a mindennapok kódjait mozgósító, korszerűen mediatizált, totális, faltól falig verseny egyre kevésbé nyeri el az emberek bizalmát.
Ez arra ösztönzi a politikát meg a politikai kommunikációt, hogy egyre találékonyabban mozgósítsa az emberek mindennapi von-zalmait, kötődéseit és félelmeit; ami viszont a köztársasághoz való absztrakt kötődést teszi egyre üresebbé. Ez az ördögi kör azonban nem megmásíthatatlan végzet. Csak politikai fantaszták kecsegtethetnek azzal, hogy a hazai politikai rendszer a politikai kultúrával együtt egy csapásra megváltoztatható lenne. Ám erre igazából nincs is szükség. A magyar demokrácia intézményei és folyamatai nem igényelnek radikális rendszerváltást. De mindegyik félnek meg kell tennie a magáét ahhoz, hogy ki tudjunk lépni e rossz körből: a kormányzati politikának, a politikai versengés intézményeinek, a médiának és természetesen a polgároknak is.
Új felelősségmegosztás
Az információs társadalom a politikától és a társadalomtól egy-aránt új szerepet követel. Az új viszony kulcseleme a felelősségmegosztás - a társadalom, a szolgáltató állam, a civil és az üzleti szféra között. Ennek viszont csak akkor van értelme, ha mindegyik fél meggyőződhet a többiek ki-számítható teljesítményéről. Az új rendben az emberek nem élethosszig tartó szakmák és karrierek boldog tulajdonosaiként várják a nyugdíjat, hanem tudásuk és készségeik karbantartása révén juthatnak előre. Az állam viszont csak akkor kívánhatja meg az emberektől az információs társadalom terheinek és feszültségeinek elvise-lését, ha tevékenysége átlátható, kiszámítható, felhasználóbarát és etikus. A szolgáltató állam ezen ideális tulajdonságairól tévét nézve vagy újságot olvasva nem, csak a használaton keresztül lehet megbizonyosodni. Az információs társadalom államának immáron nem a templomra emlékeztető, zord kormányzati épület a jelképe, hanem a felhasználóbarát, sokszínű, interaktív online felület. A szolgáltató állam többet kíván a társadalom-tól a juttatások és szolgáltatások passzív elfogadásánál. Ezt azonban csak akkor teheti meg, ha az állampolgárokat segíti döntéseik meghozatalában. Támogatnia és ösztönöznie kell őket abban, hogy megőrizzék egészségüket, s ne legyenek betegek. Önkormányzati portáloknak kell az embereket segíteniük abban, hogy tehessenek valamit lakókörnyezetük megóvásáért, szépítéséért. A tehetséges gyerekek szülei hozzáférhető állami tehetséggondozást várnak; támogatást és segítséget a nevelési problémákkal küzdő szülők és így tovább.
*
A politikai verseny szereplőitől józan ésszel csak olyan változtatás, azaz önkorlátozás remélhető, amely nem veszélyezteti a szavazatmaximáláshoz fűződő érdekeiket. Valószínűtlen, hogy visszatérjenek a "tartalmi", szakkérdésekről szóló nyilvános politizáláshoz, és lemondjanak legfőbb fegyverükről, az ellenfél szavahihetőségének kikezdéséről. A közjóért vállvetve dolgozó kormány és ellenzék víziója sem több gyenge, populista ötletnél. Ugyanakkor a politika sokat tud tenni azért, hogy visszaszerezzen valamit az emberek bizalmából. Kormány és ellenzék közös érdeke, hogy megállítsák a politikai osztály kontraszelekcióját, és hogy ne engedjenek maguk közé olyanokat, akik előjogokat várnak el a társadalomtól azért, mert döntéseket hozhatnak a választók nevében. A politikai küzdelemben olykor megengedettek olyan lépések, amelyekért a mindennapokban megvetés járna. De a választott tisztviselőknek be kell tartaniuk azt a szabályt, hogy magánszemélyként nem mehetnek el odáig, ameddig a hétköznapi emberek még éppen igen. Sosem tehetnek úgy, mintha a hatalomgyakorlás kényszer vagy teher lenne, mert sosem gondolhatják azt, hogy ne lenne tíz másik ember, aki a helyükre tudna lépni.
Ahhoz, hogy a méltóság, a felelősség, a szolidaritás és a tulajdon értékei és választásai szerint rajzolódjon ki a hazai politikai kultúra fundamentuma, a társadalomnak is tennie kell. Elvégre a szubpolitika nem azt jelenti, hogy a kormányzati munka kis szatócsboltokká válik, ahol hol így, hol úgy szolgálják ki a választókat. A szubpolitika leglényege az érintettség, az emberek felelősségvállalása. Valóban, kevés dolgot kedvel kevésbé a magyar társadalom annál, mint ha valaki kioktatja arról, hogy mit tesz helytelenül vagy lustán. Ám az új magyar demokrácia egyik legnagyobb hiányossága épp az, hogy a politika - a társadalom kiskorúsága miatt érzett aggodalmában - eddig kerülte a tiszta beszédet a felelősségek tisztességes megosztásáról. De ha a szolgáltató állam képes helyzetbe hozni a társadalmat ahhoz, hogy tegyen magáért, ha a politikai versengés érdekfeszítő és szórakoztató módon igyekszik megnyerni az embereknek a rokonszenvét, valamint ha mindezek révén megnyílik a lehetőség arra, hogy az ember ne csak abban bízzon, akin meg tudja torolni az álnokságot, akkor a társadalomnak nyilván nem kell majd sokat magyaráznia, hogy mit tegyen a saját boldogulásáért.
Az írás rövidített változata a szerző Miért utálják a politikát Magyarországon? című tanulmányának, amit a Demos Alapítvány (www.demos.hu) jelentet meg rövidesen.
