Hammer Ferenc

Kétszer, aki gyorsan

Az olaszliszkai gyilkosság és a nyilvánosság

  • Hammer Ferenc
  • 2006. november 9.

Publicisztika

Az októberi utcai összecsapások kisöpörték a médiából az olaszliszkai lincselést követő fejleményeket. Ám ettől még mindannyiunkat érint, hogy hogyan tér vagy nem tér napirendre a tragédia fölött a közbeszéd. Az eset három, alábbiakban tárgyalandó szempontja ugyanis közvetlenül összefügg a magyar demokrácia állapotával.

*

Először. Az elszörnyedés után szinte automatikusan azon kezdtem gondolkodni, hogy mikor vezettem utoljára Olaszliszka környékén. És hogy nincs semmi okom hinni: adott esetben ne lehettem volna én is a tiszavasvári áldozat helyében. Talán nem tévedek, ha feltételezem, hogy ez a gondolat nem csak az én fejemben villant föl. A gyilkosság esetlegessége, az áldozat "kiválasztásának" önkényessége egy pillanatra kizökkentette a közvéleményt a racionális és érthető világ (periódusos rendszer, mikrobiológia, hüjegyurcsány) komfortos és meggyőző illúziójából. Egy pillanatig megint mint közösség szűkölhettünk a vak végzet önkénye miatt. A "velem is megtörténhet" érzésének erős, kollektív fellobbanását, az ezt követő rémületet, dühkitöréseket és vitákat persze egy mégoly fineszes szociológus is csak nehézkesen tudná regisztrálni. A közhatalom képviselőinek viszont érezniük kell, hogy ebben az alapjában véve konszolidált életvitelű országban milyen érzéseket kelt, ha egy faluban a bámész tömeg gyűrűjében, gyerekei szeme láttára vernek halálra valakit. Az áldozat kiválasztásának esetlegessége és a lincselés értelmetlensége és érthetetlensége miatt ez az eset különbözik a hasonlóan nagy riadalmat és felháborodást keltő móri mészárlástól vagy Simon Tibor megölésétől. Talán mondani se kéne: az igazságszolgáltatásra ezúttal még az árnyéka sem vetülhet annak a gyanúnak, hogy nem kellő alapossággal, odafigyeléssel és eltökéltséggel teszi a dolgát. A szakértő döntéshozók feladata, hogy megszabják, a főrendőr, a főügyész, netán egy kormánybiztos miként szavatolja, hogy ezúttal egyetlen bizonyíték se tűnjön el, vagy hogy ne kelljen eljárási hibák miatt megismételni a nyomozást. Bár általában óvnék a jog kacskaringóinak bármely "sürgősségi" kiegyenesítésétől, ebben az esetben nem ismétlődhet meg az, amit az igazságszolgáltatás tesz a Simon Tibor erőszakos halála miatti perben: 2002 óta, azaz négy év után most ott tartunk, hogy a megismételt bírósági eljárást követő ítéletek (egy év négy hónaptól négy és fél évig terjedő börtön) jogerőre emelkedése a tét.

*

Másodszor. A tragédia által exponált második problémára a TV2 Mokka című reggeli műsorában Jakupcsek Gabriella műsorvezető és Ligeti György jogvédő (Kurt Lewin Alapítvány) beszélgetése világított rá. Ez pedig a politikai kategorizáció kérdése. A vitában a szerep-osztás a szokásos volt. A jogvédő absztrakció (amúgy törzsökös felvilágosodáshagyomány) képtelen szót érteni a közvéleményt megszemélyesíteni kívánó (és emiatt magát kissé lassú felfogásúnak tettető) riporterrel. Ligetinek betű szerint természetesen mindenben igaza volt. A "Cigányok lincseltek Olaszliszkán" címmel vagy evvel a tanulsággal és - akár sorok közti - magyarázattal közzétett beszámolók kimerítik a szakmai dilettantizmusnak álcázott (vagy éppen kérkedőn vállalt) rasszista uszítás fogalmát. Hiszen a nyomozati szakaszban legfeljebb gyanúsítottakról beszélhetünk. És természetesen a bűnügyi hírekben immár szabályszegésnek számít az etnikai hovatartozás feltüntetése. Az is nyilvánvaló, hogy az identitás címkéjét az individuum helyezi magára, és nem a média osztogatja. Az sem kevésbé egyértelmű, hogy a romaság körülményének megemlítése csak akkor indokolható, ha egy romát rasszista indíttatású sérelem ér. S végül általában véve pedagógiailag hasznos és politikailag kívánatos, hogy a jogvédők hetyke krakélerséggel leckéztessenek újságírókat és médiacucukat a multikulturális egyszeregyből. Abban azonban biztos vagyok, hogy az efféle emberjogi rutinmutatványnak ezúttal csak "azt azért még szeretném hozzáfűzni" státusa kellene, hogy legyen a dolgok megbeszélése során. Az első pontban vázolt kollektív borzongás mellett ugyanis egyszerűen blaszfémnak tűnnek e banális megfontolások. A népérzület számára (sejtésem szerint) jelen esetben semmiféle "jogösztöni", intellektuális vagy morális problémát nem okoz cigányrémtettként tekinteni az olaszliszkai esetre. És evvel kezdeni kell valamit - még akkor is, ha az ellentmondás feloldhatatlannak tűnik.

Magyarország a rendszerváltással és az európai integrációval kinyilvánította, hogy minden állampolgárának elidegeníthetetlen joga van a méltósághoz, hogy senki méltósága nem sérülhet veleszületett, tanult vagy választott (nemi, nemzeti, etnikai, vallási, nyelvi vagy más) identitása miatt. Ám mivel a magyar kultúrában a csokoládéban lévő földimogyoró-morzsákhoz hasonlóan csak nyomaiban található a másik, neadjisten olykor nem túl méltóságteljes polgár méltóságának absztrakt tisztelete, az állam - mi mást tehetne - aufklérista eszközökkel, sokszor a népérzülettel szemben védi (váltakozó hatékonysággal) a hátrányos helyzetű kisebbségeket a többségi kacajtól, demagógiától és nyomort eredményező megkülönböztetésektől. És ez így van jól. Másrészt viszont tankönyvi igazság, hogy hosszú távon egyetlen jogrend sem lehet tartós, amely következetesen szembemegy a törvények népérzület által is elfogadott szellemével. Persze az unalmas hétköznapokon joga és kötelessége a kormányzatnak, hogy bizonyos ügyekben, az ország polgárainak érdekében szép szóval, ijesztgetéssel, mézesmadzaggal vagy vizes kötéllel bírja jobb belátásra a lakosságot. Az igazságszolgáltatásban és a rasszista felhorgadás ráncba szedésében megnyilvánuló mindennapi rutin itt és most azonban nem elég.

Természetesen a jogvédőnek az a dolga, hogy tiltakozzon, ha cigányügyként beszélnek az olaszliszkai esetről. Az az állítás, hangozzék el akár nyílt, akár burkolt formában, miszerint a) az elkövetők romák voltak, következésképp minden roma osztozik a felelősségben, b) az elkövetők romák voltak, következésképp minden roma potenciális gyilkos, és mint ilyen, ellenség, nyilvánvaló rasszizmus. Ám amikor a romákat övező általános viszolygás és megvetés százvagonnyi muníciót kaphat a gyilkosságot követő közbeszédből, az államnak átmenetileg fel kell függesztenie azt az amúgy indokoltan doktriner felvilágosult stratégiát, amely az olaszliszkai ügy egyetlen vonatkozásában sem hajlandó tudomásul venni a faluban a gyilkosság előtt és után kialakult állapotok etnikai dimenzióját. Az igazságszolgáltatás megteheti, sőt meg is kell tennie, hogy színvakon, mindenféle etnikai tartalom nélkül mérlegelje az esetet. De Olaszliszkán a falu közössége - számos más magyar faluhoz hasonlóan - sajnos etnikai választóvonalak szerint (is) határozza meg magát és rendezi be mindennapi életét. A szó legszorosabb, fizikai értelmében is. E határ két oldalán mind erősebb a félelem, a félelem pedig agressziót szül. Vajon van-e ennek köze a gyilkossághoz? Nem tudom, de szeretném tudni. És nem mentséget keresek a gyilkosok számára, hanem magyarázatot. Semmilyen módon nem beszélni a romák életének dolgairól a közvélemény nagy része számára is tehetetlenségnek, sőt kártékony és bűnös fafejűségnek tűnhet. A kérdés csak az, hogy mit mondunk. Hogy a megszólalók tekintettel vannak-e arra, hogy megszólalásuk következményeként létrejöhet-e nyilvános vita, artikulált párbeszéd az esetről. A rasszisták érvei ugyanis tételes cáfolatra szorulnak. És ne legyen igazam, de úgy vélem, hogy a jogvédő beszéd nyomán nem mérlegelő ellenérvek születnek, hanem papucsok repülnek a tévé felé.

A beszédnek pedig az lenne a funkciója, hogy megalapozza a cselekvést. A teendő ugyanis az antirasszista napirend fenntartása mellett az olaszliszkai esetre hivatkozó konkrét romapolitikai tettek kezdeményezése. Azoknak a politikáknak az eltökélt, hitelesen kérlelhetetlen megvalósítása, amelyekkel az állam különben is adós. Való igaz, emberjogi értelemben az olaszliszkai esetnek semmi köze nincs a roma gyerekek iskolai helyzetéhez. Mégis, az előző pontban említett rendkívüli közhatalmi überfőnök, miután kimerítő vizsgálata végén választ adott a fent firtatott kérdésekre, legjobban tenné, ha vinné a sátorfáját a következő állomáshelyére. Egyenest az oktatási minisztériumba. A maroknyi bionácit nem számítva abban valószínűleg teljes a nemzeti konszenzus, hogy a romák problémáit hosszú távon az iskolázottság oldhatja meg. Az államnak tehát konkrét lépésekben, azokat jól megjeleníthetően kell a roma kisiskolásokat megvédeni az iskolai szegregációval, az esetenként ellenséges környezettel, az esélyegyenlőtlenség jól és rosszul mérhető hátrányaival, sőt akár saját szüleikkel szemben is. A roma kisiskolások helyzete nemigen javult, sőt fontos vonatkozásokban rosszabbodott az elmúlt években, a mégoly liberális oktatáspolitikának tehát így is meg úgy is kötelessége lenne beavatkozni ott, ahol kell. De ezen kívül még egy fontos hozadéka lenne egy ilyen lépésnek. A közhatalom megmutatja, hogy a helyén van, és konkrét, megfogható választ tud adni az országot megdöbbentő rémtettre. És ilyen válaszra nem csak az oktatásban van szükség.

*

Harmadszor. A közhatalom e két lépése egy további szempontból is lényegbevágó fejleménnyel járhat a magyar demokráciára nézve. Általuk meg lehetne törni azt az ördögi kört, amelyben a mindennapi élet válságjelenségei kapcsán a jobboldal monopolizálni tudja a konkrét, a józan ész számára megragadható, a családi biztonságra és az egyéni felelősségre összpontosító világértelmezéseket. A baloldal, illetve a liberálisok ilyenkor hosszú távú, a közösségi felelősségre összpontosító megfontolásokkal operálnak, és ezek sosem tudnak megszabadulni az álnok magyarázkodás és a felelősség elsikálásának gyanújától. E kommunikációs hagyomány (melyet jól ismerhetünk az amerikai republikánusok és demokraták vitáinak szerkezetéből) kiegészül az identitáspolitizálás (különösen annak utángyártott butikváltozatainak) gyári hibájával. Azzal tudniillik, hogy elmulasztja a csendesen érdektelen többség számára is átélhetően megmutatni, hogy európai muszlimnak, pakisztáninak, romának, melegnek stb. lenni mennyiben tesz többet némely viselkedésbeli egzotikumnál, s hogy az illető identitás hordozói számtalan fontos módon kötődnek a többiek életéhez.

Itt kell megemlíteni, hogy az olaszliszkai eset fontos vonatkozási háttere a Moszkva téri szamurájkardos támadás. A közvélekedés szerint ekkor lyukra futottak és nevetségessé váltak a rasszizmust sejtő jogvédők. Azonban bármennyire is oktalan volt farkast kiáltani, fontos tudnunk, hogy az efféle "balesetek" szükségszerű velejárói a játszmának. A külföldi magyarverések miatt is olykor nevetségessé váltak azok, akik etnikai motivációt sejtettek másfajta csetepaték okaként. Csakhogy a sérelem természete ilyenkor megkívánja a gyors és egyértelmű választ a nyilvánosságban. Kétszer mond, aki gyorsan mond. És bármennyire különbözik is a két eset, a Moszkva téri ügy baljós árnya megnehezíti a világos beszédet az olaszliszkai esetről: ott ugyanis megrendült az efféle konfliktusokat megbeszélni kívánó szokások és viták hitele. Ha most a rasszista uszítással szemben a szokásos jogvédő álláspont lesz az egyetlen állítás, és nincs mellé néhány jól látható tett, akkor az antirasszista jogvédelem, bármennyire előre is viszi a dolgok megbeszélését azzal, hogy rámutat helytelen vagy bűnös értelmezésekre, éppúgy meg is nehezíti azt. A megrettent, egyszeri tévénéző csak annyit ért majd meg, hogy a lincselésre értelmetlen jogi csűrés-csavarás a válasz, amivel "a cigányokat védik". És akkor baj lesz. Baj lesz, ha az olaszliszkai ügy vitájában az uszítók ámokfutásával szemben az érveket kizárólag bülbülszavú szociológusok szállítják majd (különös tekintettel a káros médiasztereotípiákra). Abból is baj lesz, ha a megrendült tévénézőt jogvédők kórusa osztja ki arról, hogy valaki roma mivolta csak akkor lehet beszédtéma magasabb körökben, ha az rasszista akció indoka, és punktum. Ám a legnagyobb baj abból lesz, ha a közhatalom a szokásos cammogós, adminisztratív patópálizmussal viszonyul e bűntényhez, és a tetteket, a konkrét változásokat kívánó akaratot azok prédájának hagyja, akik a felfegyverkezést és az önbíráskodást tanácsolják Magyarország megrettent lakóinak.

Neked ajánljuk