Hammer Ferenc

Aki nem dolgozik

A "monoki modell" távlatairól

  • Hammer Ferenc
  • 2008. július 3.

Publicisztika

Lehet, hogy a kor teszi vagy a páratartalom, de szociológus és jogász kollégáim okvetetlenkedéseit egyre kevésbé értem: mit is szöntyögnek annyit a szociális segély megadásának feltételekhez kötése miatt?

A közösség nyújtotta juttatások jogát természetes módon kell kiegészíteni a juttatás célszemélyének azon kötelességével, miszerint mindent megtesz azért, hogy minél hamarabb kikerüljön a közösségi áldozatok révén támogatott rászorultak köréből. Ezen nincs mit magyarázni, hiszen azt egy kisiskolás is megérti, hogy aki nem dolgozik, az ne is egyék. A tücskök pedig egyék meg, amit főztek maguknak. Mi több, azt javaslom, hogy ezt az elgondolást terjesszük ki az ún. ingyenélés néhány más területére is.

*

Például minden tanítónő tudja, hogy az iskolába érkező elsősök értelmi, érzelmi és szociális tudása, készségei, attitűdjei hajszálpontos lenyomatai annak a figyelemnek és törődésnek, amit szüleiktől kapnak otthon. Szögezzük tehát le: a gyermekgondozási állami juttatások, azaz a mi pénzünk leginkább ennek a munkának az elvégzését hivatottak ösztönözni. Nem pedig azt, hogy a csipsszel tömött kis gonosztevők tévéfüggő debilekké fejlődjenek hatéves korukra. Így magától értetődő, hogy a közösségi erőfeszítések erényes felhasználását igen egyszerűen ellenőrizni lehet iskolakezdéskor. Hiszen az a gyerek, aki arra, hogy csiribiri, nem vágja rá azonmód, hogy zabszalma, aki nem tud legalább egy kecskerímet Varró Dánieltől, vagy aki nem tudja röviden vázolni a Hétszűnyű Kapanyányimonyók tündöklését és bukását, tisztán bizonyítja, hogy itt bizony az ingyenebéd esete forog fenn. A közösségi tehervállalás tehát visszajár - ha pedig elfogyott a pénz, akkor inkasszót teszünk a hűtőszekrényre. Mert ne is egyék. Ugorjunk.

Ha élünk azzal a feltételezéssel, hogy a felsőoktatási rendszernek az egyik értelme, hogy segítségével tudást szerezzenek a hallgatók, akkor, tekintetbe véve a sok milliárd forintnyi állami (azaz a tőlem és az öntől érkező) közösségi tehervállalást, itt is körülnézhetnénk a kötelességek ügyében. Meg hogy ki mit ne egyen. Javaslatom: a jó (4) rendű félévi eredményt elérő hallgatók nem fizetnek, aki ennél jobbat ér el, az ösztöndíjat kap, aki meg rosszabbat, az fizesse vissza a támogatás árát. Nem igazságtalan-e, hogy a sok gürcöléssel jó eredményeket elérő diák munkáját tovább nehezítjük azzal, hogy (a tanárok és az egyetemi infrastruktúra leterhelése révén) a rendszer pátyolgatja a huszonéves ingyenélőket? Ki nem látott még olyat, hogy míg a diákok tisztességes fele dülledt szemmel magol a Széchényi Könyvtárban, addig vannak olyanok, akik felszedik a padlót az Eckermannban, és hányóversenyt rendeznek? Fujj. Aki nem fejezi be a tanulmányait, az magától értetődő módon fizesse vissza a köznek az oktatására fordított költségeket - méltányossági alapon a jegybanki kamattal terhelt összeg kamata mérsékelhető. E rendszer természetes folyománya a - paradox módon - valamelyik sztálinista rezsim kifundálta igazságossági kalkulus, mely szerint bevezethetjük, hogy az emigrálók előbb teljes oktatásuk költségeit kifizetik a pénztárnál, aztán mehetnek isten hírével, hegye shalom. Ugorjunk.

Ott van a lakástámogatások államilag (igen, az én pénzem és az ön pénze által) megtámogatott kamata. Miért is hiányzik a közösség felé lerótt kötelesség? Hogy ez mit jelentene? Például az Országos Kötelességbeszedő Hivatal munkatársai ellenőrizhetnék a felépült ingatlanokat, és ha kiderül a jövedelmek ellenőrzése révén, hogy a rászorultság esete nem forog fenn, akkor vissza a közösségi támogatással! Na és mi van, ha a felépült ingatlan olyan ronda, hogy évtizedekre elriasztja az ingatlanvásárlókat a környékről? Vagy ne adj' isten, az előszobában még júniusban is ott állnak halomban egy sarokban a téli bakancsok? Erre adtuk a pénzt? - kérdem én. Aki azzal a demagógiával jönne, hogy a közösségi áldozat (kamattámogatás, segély, bármi más) elköltése magánügy, felhívnánk a figyelmet arra, hogy a jogokkal kötelességek is járnak, úgy ám.

*

És így tovább, és így tovább. A nyugdíjakat például indexálni lehetne az átdolgozott évek összesített GDP-változása alapján, és ha a baljós számok azt mutatják, hogy probléma volt a végzett munkával, akkor miért is kellene a hasvakarással és alibimunkával töltött éveket rongyoskiflivel honorálniuk a később jövő nemzedékeknek? Hasonló alapon például nyugodtan társadalmiasítani lehetne a BKV-ellenőrök munkáját, azzal az incentívával megfejelve, hogy minden fülön csípett bliccelőért tíz buszjegyet kap a szemfüles utas a végállomáson. Arról nem is beszélve, hogy minden pénztárgép bekamerázásának társadalmi költsége busásan megtérülne azzal, hogy a számla nélküli tranzakciók egyszersmind be lesznek emelve a fehérgazdaságba. Tényleg, miért is kellene mindannyiunknak - nekem és önnek - tétlenül nézni, hogy a vásárló és az eladó a szemünk láttára osztozik azon a koncon, amit tőlünk vettek el? Az pedig rossz, aki a kamera miatt rosszra gondol, hisz a becsületes zömnek biztos nincs félnivalója, akinek pedig van, az rettegjen csak a néphatalom öklétől.

És a pártok székházai? Nyilvánvaló, hogy egy diplomatatáskán ücsörögve a Blaha aluljárójában nehéz kiagyalni és megszervezni a nemzet felemelkedését. És akiknek a munkáját a választásokon szavazatokkal honorálja a hálás nemzet, annak gördüljön csak a vörös szőnyeg! Kanyarodjék neki a márványlépcső! De azok a cenkek, akik a közösség forrásait és a közbizalmat hagymázas lázálmok kergetésére használták, akik a haza alázatos szolgálata helyett basáskodva sütkéreztek a közfigyelem életadó sugaraiban? Vissza a székházat, az utolsó gemkapocsig mindent vissza!

A nemzeti kötelességek új társadalmi szerződése minden területen érvényesíthető.

A lehetőségek beláthatatlanok.

*

De félre a tréfát - már amennyire vicces az a népfrontos összeborulás, amelynek jegyében minden ideológiai nüanszot félredobva zár össze az ország, hogy megfingassa a legnyomorultabbakat. Amúgy meg felhívnám valamire a figyelmet: ahogyan egy városba érkezve a graffitik hajszálpontosan mutatják, hogy milyen a politikai kultúra, mennyire legitimált a hatalomgyakorlás, és milyen polgári erények irányítják az embereket, épp úgy empirikusan feltárt jelenség, hogy minél keletebbre haladunk Európában, annál népszerűbb az az elképzelés, amely a rászorultakat hibáztatja a sorsukért. Úgyhogy népszavazást a kötelességről! És akkor papírunk is lesz arról, hogy mennyire képmutató, neurotikus és kegyetlen országban élünk.

A szerző szociológus.

Neked ajánljuk