Hammer Ferenc

Aki nem dolgozik

A "monoki modell" távlatairól

  • Hammer Ferenc
  • 2008. július 3.

Publicisztika

Lehet, hogy a kor teszi vagy a páratartalom, de szociológus és jogász kollégáim okvetetlenkedéseit egyre kevésbé értem: mit is szöntyögnek annyit a szociális segély megadásának feltételekhez kötése miatt?

A közösség nyújtotta juttatások jogát természetes módon kell kiegészíteni a juttatás célszemélyének azon kötelességével, miszerint mindent megtesz azért, hogy minél hamarabb kikerüljön a közösségi áldozatok révén támogatott rászorultak köréből. Ezen nincs mit magyarázni, hiszen azt egy kisiskolás is megérti, hogy aki nem dolgozik, az ne is egyék. A tücskök pedig egyék meg, amit főztek maguknak. Mi több, azt javaslom, hogy ezt az elgondolást terjesszük ki az ún. ingyenélés néhány más területére is.

*

Például minden tanítónő tudja, hogy az iskolába érkező elsősök értelmi, érzelmi és szociális tudása, készségei, attitűdjei hajszálpontos lenyomatai annak a figyelemnek és törődésnek, amit szüleiktől kapnak otthon. Szögezzük tehát le: a gyermekgondozási állami juttatások, azaz a mi pénzünk leginkább ennek a munkának az elvégzését hivatottak ösztönözni. Nem pedig azt, hogy a csipsszel tömött kis gonosztevők tévéfüggő debilekké fejlődjenek hatéves korukra. Így magától értetődő, hogy a közösségi erőfeszítések erényes felhasználását igen egyszerűen ellenőrizni lehet iskolakezdéskor. Hiszen az a gyerek, aki arra, hogy csiribiri, nem vágja rá azonmód, hogy zabszalma, aki nem tud legalább egy kecskerímet Varró Dánieltől, vagy aki nem tudja röviden vázolni a Hétszűnyű Kapanyányimonyók tündöklését és bukását, tisztán bizonyítja, hogy itt bizony az ingyenebéd esete forog fenn. A közösségi tehervállalás tehát visszajár - ha pedig elfogyott a pénz, akkor inkasszót teszünk a hűtőszekrényre. Mert ne is egyék. Ugorjunk.

Ha élünk azzal a feltételezéssel, hogy a felsőoktatási rendszernek az egyik értelme, hogy segítségével tudást szerezzenek a hallgatók, akkor, tekintetbe véve a sok milliárd forintnyi állami (azaz a tőlem és az öntől érkező) közösségi tehervállalást, itt is körülnézhetnénk a kötelességek ügyében. Meg hogy ki mit ne egyen. Javaslatom: a jó (4) rendű félévi eredményt elérő hallgatók nem fizetnek, aki ennél jobbat ér el, az ösztöndíjat kap, aki meg rosszabbat, az fizesse vissza a támogatás árát. Nem igazságtalan-e, hogy a sok gürcöléssel jó eredményeket elérő diák munkáját tovább nehezítjük azzal, hogy (a tanárok és az egyetemi infrastruktúra leterhelése révén) a rendszer pátyolgatja a huszonéves ingyenélőket? Ki nem látott még olyat, hogy míg a diákok tisztességes fele dülledt szemmel magol a Széchényi Könyvtárban, addig vannak olyanok, akik felszedik a padlót az Eckermannban, és hányóversenyt rendeznek? Fujj. Aki nem fejezi be a tanulmányait, az magától értetődő módon fizesse vissza a köznek az oktatására fordított költségeket - méltányossági alapon a jegybanki kamattal terhelt összeg kamata mérsékelhető. E rendszer természetes folyománya a - paradox módon - valamelyik sztálinista rezsim kifundálta igazságossági kalkulus, mely szerint bevezethetjük, hogy az emigrálók előbb teljes oktatásuk költségeit kifizetik a pénztárnál, aztán mehetnek isten hírével, hegye shalom. Ugorjunk.

Ott van a lakástámogatások államilag (igen, az én pénzem és az ön pénze által) megtámogatott kamata. Miért is hiányzik a közösség felé lerótt kötelesség? Hogy ez mit jelentene? Például az Országos Kötelességbeszedő Hivatal munkatársai ellenőrizhetnék a felépült ingatlanokat, és ha kiderül a jövedelmek ellenőrzése révén, hogy a rászorultság esete nem forog fenn, akkor vissza a közösségi támogatással! Na és mi van, ha a felépült ingatlan olyan ronda, hogy évtizedekre elriasztja az ingatlanvásárlókat a környékről? Vagy ne adj' isten, az előszobában még júniusban is ott állnak halomban egy sarokban a téli bakancsok? Erre adtuk a pénzt? - kérdem én. Aki azzal a demagógiával jönne, hogy a közösségi áldozat (kamattámogatás, segély, bármi más) elköltése magánügy, felhívnánk a figyelmet arra, hogy a jogokkal kötelességek is járnak, úgy ám.

*

És így tovább, és így tovább. A nyugdíjakat például indexálni lehetne az átdolgozott évek összesített GDP-változása alapján, és ha a baljós számok azt mutatják, hogy probléma volt a végzett munkával, akkor miért is kellene a hasvakarással és alibimunkával töltött éveket rongyoskiflivel honorálniuk a később jövő nemzedékeknek? Hasonló alapon például nyugodtan társadalmiasítani lehetne a BKV-ellenőrök munkáját, azzal az incentívával megfejelve, hogy minden fülön csípett bliccelőért tíz buszjegyet kap a szemfüles utas a végállomáson. Arról nem is beszélve, hogy minden pénztárgép bekamerázásának társadalmi költsége busásan megtérülne azzal, hogy a számla nélküli tranzakciók egyszersmind be lesznek emelve a fehérgazdaságba. Tényleg, miért is kellene mindannyiunknak - nekem és önnek - tétlenül nézni, hogy a vásárló és az eladó a szemünk láttára osztozik azon a koncon, amit tőlünk vettek el? Az pedig rossz, aki a kamera miatt rosszra gondol, hisz a becsületes zömnek biztos nincs félnivalója, akinek pedig van, az rettegjen csak a néphatalom öklétől.

És a pártok székházai? Nyilvánvaló, hogy egy diplomatatáskán ücsörögve a Blaha aluljárójában nehéz kiagyalni és megszervezni a nemzet felemelkedését. És akiknek a munkáját a választásokon szavazatokkal honorálja a hálás nemzet, annak gördüljön csak a vörös szőnyeg! Kanyarodjék neki a márványlépcső! De azok a cenkek, akik a közösség forrásait és a közbizalmat hagymázas lázálmok kergetésére használták, akik a haza alázatos szolgálata helyett basáskodva sütkéreztek a közfigyelem életadó sugaraiban? Vissza a székházat, az utolsó gemkapocsig mindent vissza!

A nemzeti kötelességek új társadalmi szerződése minden területen érvényesíthető.

A lehetőségek beláthatatlanok.

*

De félre a tréfát - már amennyire vicces az a népfrontos összeborulás, amelynek jegyében minden ideológiai nüanszot félredobva zár össze az ország, hogy megfingassa a legnyomorultabbakat. Amúgy meg felhívnám valamire a figyelmet: ahogyan egy városba érkezve a graffitik hajszálpontosan mutatják, hogy milyen a politikai kultúra, mennyire legitimált a hatalomgyakorlás, és milyen polgári erények irányítják az embereket, épp úgy empirikusan feltárt jelenség, hogy minél keletebbre haladunk Európában, annál népszerűbb az az elképzelés, amely a rászorultakat hibáztatja a sorsukért. Úgyhogy népszavazást a kötelességről! És akkor papírunk is lesz arról, hogy mennyire képmutató, neurotikus és kegyetlen országban élünk.

A szerző szociológus.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.