Fából vaskarikát kapunk, ha megpróbáljuk leírni a szemünk előtt épülő rendszert: totalitárius demokrácia, szabad és tisztességtelen választások, szélsőközép, szimulált demokrácia, vezérdemokrácia, illiberális demokrácia. Van azonban valami, aminek nem tulajdonítunk kellő jelentőséget: a homálynak, ami a rendszer éltető erejét adja.
Nemrég arról diskuráltak a Tilos Rádióban a Honthy és Hanna műsorvezetői, hogy vajon indokolt volt-e döntésük, miszerint korábbi terveikkel szemben mégse hívták meg Gyurcsány Ferencet a műsorukba. Azért határoztak így, mert meghajoltak a rádió munkatársainak szava előtt, akik zöme idegenkedett Gyurcsány szerepeltetésétől. Bakács Tibor Settenkedő kerek perec ki is mondta: azért kényszerültek az öncenzúrára, mert a rádiót akarták védeni. A médiaelméleti érdekességek iránt érdeklődő olvasó örömmel kiálthat fel, hiszen ezúttal nem mást, mint a "dermesztő hatás", a chilling effect nevű mumust sikerült természetes körülmények között megfigyelni. A chilling effect a pontatlan, nem kiszámítható, nem demokratikus médiaszabályozás áttételes kártétele, amikor is a beszélők, az újságírók úgy igyekeznek valamely normának jól-rosszul megfelelni, hogy nincsenek teljesen tisztában magával a normával. A kényszerű konformizmust a sötét számos árnyalata választja el a megfelelésvágytól hajtott önkéntes rendfenntartó viselkedésig, amit a KFT együttes ékesszóló nyilvánosságelméleti megfigyelése így summáz: "...azt sem tudják, miről van szó, de ugatnak a kutyák. Vau... (...) túlzásba vitt kötelességből ugatnak a kutyák."
És téved, aki úgy gondolja, hogy az öncenzúra a médiahatóság kénye-kedvétől függő közösségi rádiók magánparanoiája. Mong Attila fél éve az ÉS-ben újságcikket szentelt e témának, s kutatása során így nyilatkozott neki egy újságíró: "Nem világosak a média tulajdonviszonyai, sokszor átláthatatlan érdekeket képviselnek a tulajdonosok, keveredik a politika- és a médiafinanszírozás, a politikai-gazdasági befolyást az állami és magánhirdetéseken keresztül érvényesítik, és ennek sokkal nagyobb a hatása az újságírói öncenzúrában, mint a törvénynek." Mindebből most nem a hatalmi befolyás motívumát tartom fontosnak, hanem egy látszólag lényegtelenebb körülményt. Azt, hogy a kormányzati médiaegzecíroztatásban és általában a hatalmi nyomulásban központi szerepet játszik a szabályok cseppfolyósítása, a kétértelműség és az előre megfontoltan előállított homály.
Darabonként kettőért
De téved az is, aki úgy gondolja, hogy az egyszeri újságíró sebezhetősége, megfélemlítettsége, beszarisága elegendő az öncenzúra kultúrájának fennmaradásához. Polyák Gábor és Nagy Krisztina a www.mertek.eu tanulmánygyűjteményében világít rá a Médiatanács azon gyakorlatára, miszerint (az üzleti titok fügefalevelét használva) nem hozza nyilvánosságra a médiafrekvenciák szétosztása során született döntések indoklását, ahogy nem nyilvánosak és így nem is összemérhetők a pályázati anyagok - legyen szó egy helyi Lánchíd Rádió-pályázatról vagy az RTL Klub és a Tv2 országos szerződéséről. És a Médiatanáccsal nem tanácsos dacolni, különösen azoknak, akik hosszabb távon, az adott frekvenciahasználati szerződés határidején túl is szeretnének a placcon maradni. A konzekvenciák végiggondolásához nem kell nagy fantázia. Még ha a legjobb pályázó is nyer, sosem tud megszabadulni a sumákság árnyékától. Ha a következő verseny esetén véletlenül nem kapna frekvenciát, nem tud a nyilvános adatokra alapozva érvelni igaza mellett - adott esetben a bíróságon. És azt a viccet ismerik, hogy az egyszeri rádió megnyeri a pert a hatósággal szemben? A poént kérdezzék a Klubrádiótól.
A homály nem csak a frekvenciák szétosztásakor szolgál a részrehajló ítélet segédjeként. A kétértelmű vagy semmilyen értelemmel nem bíró normák miatt, melyektől hemzseg a hatályos médiaszabályozás, a hatóság jóindulatán vagy nemtörődömségén múlik, hogy kinek milyen szabályt kell betartania. (Az egyszerűség kedvéért az efféle döntéshozatalt nevezzük önkénynek.) A médiatörvény jó ismerői arról a benyomásukról számolnak be, hogy a terjengős, a részletekben minduntalan elvesző, ám fontos kérdésekben meghökkentően pongyola szöveg szerzői mintha azt tűzték volna célul, hogy mindenkinek elvegyék a kedvét a dokumentum tanulmányozásától. Egy valamivel egzaktabb olvasói impresszió, az Európa Tanács (ET) 2012. május 11-i keltezésű szakértői véleménye a 2010-es két médiatörvényen számos ponton az egyértelműséget kéri számon. A dokumentum szerint már az sem világos, hogy milyen megnyilatkozásokra vonatkozik a sajtószabadság és az információszabadság szabályait rögzítő CIV. törvény hatálya. Az ET ugyancsak az egyértelműséget kéri számon, amikor azt kifogásolja, hogy a törvény egy sor szubjektíven értelmezhető normát szab a tájékoztatás számára: "A kommunikáció szabadságát szabályozó normáknak világosnak kell lenniük, mind anyagi jogi értelemben, mind pedig az esetleges jogsértések következményeinek megállapítása terén." Megmagyarázhatatlan például, hogy bizonyos botrányos tévéműsorokért miért kap az RTL Klub (Mónika Show) nagyságrenddel nagyobb büntetést, mint hasonló vétségekért a Tv2 (Joshi Barat Show).
A médiaszabályozás betűjének és gyakorlatának ezen előre megfontolt szándékkal létrehozott kuszasága az önkényes, ugyanakkor mégiscsak a törvény (valamelyik) betűjén alapuló döntések számára ágyaz meg. Az így megteremtett dermedtség, strukturális óvatosság, taktikai beszariság nem az egyetlen problémája a mai médiának - mindez kéz a kézben jár más, de szintén a láthatósághoz és a sokszínűséghez kapcsolódó bajokkal. Újságírók panaszolják például, hogy a médiától tartó politikusok jószerivel alig kaphatók nyilatkozatra (eltekintve a baráti média álkérdésektől terhelt, avagy egyszerűen csak mennybe menesztő ceremóniáitól): az érdeklődő hírlapírót a kommunikációs központba irányítják, ahonnan, ha szerencsés, napokkal később, írásban kap választ valamely aznapi fontosságú, gyorsan romlandó eseményt firtató kérdésére - a valós idejű, on line újságírás legnagyobb dicsőségére. Más újságírók a pártatlan és kiegyensúlyozott hírszolgáltatatást idejétmúlt szemfényvesztésnek tartják, és vallják, hogy a jó újságíró kiszolgálja az olvasóit. Marad tehát a hagyományos hírértékek szerint mért bődületes unalom, továbbá a politikai szórakoztatás, beleértve a kormánypropaganda harsogó kampányait az elszámoltatásokról: az inszinuációk megalapozatlanságát jól dokumentálják a kormánypárti lapok bukott helyreigazítási perei. Mintha őket sem foglalkoztatná, hogy igaz-e vagy sem, amit mondanak.
Az ingyenes sajtóból és a push médiából tájékozódó közönség zöme így jószerivel nem találkozik a kormányra nézve kínos tényekkel, miközben az is egyre kétségesebb, hogy a politikai igazhívők, illetve a sajátos médiafogyasztása révén foglyul ejtett közönség számára számít-e egyáltalán, hogy mit lát vagy hall a sajtóban. A jelen politikacsinálóinak evidencia, hogy a harc az ellenféllel egyszersmind kommunikációs manőver is (és megfordítva: minden kommunikáció, nyilvános közlés a politikai harc egy-egy hadmozdulata), tehát a média a politikának sosem volt olyan fontos, mint ma. Ám a végeredmény mégis mást mutat. A 2011-12-es három "konzultáció" (több mint kétmilliárdért) a közvetlen kapcsolatot ígérte, ám a hatás nincs arányban a befektetéssel. Mintha az igazság "odaát" lenne, és nem a médiában. "...a / nemcsak a titkon / félig nyílt ajtón / ijedten / besuttogott hírekben, / a száj elé kapott ujj / "pszt"-jében, / hogy ne mozdulj" - ahogy Illyés Gyula mondja politikai antropológiai dolgozatában.
Összedől
A közélet valódi dimenzióinak láthatatlansága meg az ebből profitáló önkény - és ami végeredmény mindebből kijön: a korlátlan hatalom fékeveszett hübrisze, így paradox módon a saját kiszolgáltatottsága által megvédett egyszerű ember nem csak a mai magyar nyilvánosságot jellemző képlet. A tervszerű kuszaság, az előre megfontoltan előállított homály, a stratégiai célú kétértelműség a kormányzati munka alapmintázata. Félreértés ne essék, nem az őszinteséget kérem számon a politikától, hanem azt, ami már réges-rég túl van az álnokság elfogadható szintjén. A tíz évvel ezelőtti bonmot szerint nem az a baj a Széchenyi Tervvel, hogy költségvetésből csinál kormánypropagandát, hanem az, hogy nem lehetünk biztosak benne, létezik-e egyáltalán. Farkas Zoltán újságíró szavain a ráció kétségbeesése süt át, amikor ezt írja a Széll Kálmán Tervről: "A tételes elszámolás szinte lehetetlen és hovatovább értelmetlen. A kormányzati szám- és adatözön nem több a befektetőknek, elemzőknek szánt szómágiánál." (HVG, 2012. március 3.) A politikai fikció mint (a mának szóló) rögvalóság felfogását tükrözi a kormány magatartása mindennel, ami külföldi. Ha nem hathat rá, hát elzárkózik előle, elidegeníti magától undokságával, kétarcúságával: az EU-t és intézményeit, az IMF-et, a külföldi lapokat, a külföldi vállalatokat. A gazdaság és a társadalom függővé tétele, settenkedő bekerítése itthon viszont ígéretesebbnek tűnhet. A Simicska-Nyerges-vállalatcsoport felrajzolása a londoni metrótérképhez hasonlatos grafikai bravúrt kíván, s az olyan rutinos tényfeltúró újságírók, mint Rádi Antónia és Vitéz F. Ibolya által is "átláthatatlanul bonyolult céghálónak" nevezett konglomerátum a kormányzati és az üzleti szféra közötti határvonalat teszi kétségessé (HVG, 2012. július 7.). A fideszes udvari szállítók és az állam kapcsolatában a közbeszerzési eljárások által megmutatott ügyek csak a jéghegy csúcsai. Az állami intézmények, vállalatok, az állam által ellátott közfunkciók magáncélú kisajátítása, a state capture valódi értelmezési tartománya akkor tárul fel, ha az infokommunikációs, energetikai, pénzügyi és egészségügyi szolgáltatások területén is szemügyre vesszük a nyomulást. Mintha minden ezt szolgálná: a kőbe vésettnek tekintendő szabályok, azaz a bíráskodás, a jogbiztonság vagy az alkotmánybíráskodás éppoly átmenetinek számít, mint bármi más, ami az érdekek útjában állhat.
S hogy ez mind miért történik? Mellár Tamás közgazdász így érvel: "Orbán ekkor (2002-ben - H. F.) döbbent rá, hogy semmi értelme a gazdaságot rendbe tenni, egy önálló egzisztenciával rendelkező vállalkozó ugyanis oda szavaz, ahová akar, a tömegeket viszont könnyebb befolyásolni. A nagytőkét kell megfogni, az majd 'meggyőzi' a tőle függő kisembert." (HVG, 2012. augusztus 4.)
Mellárnak igaza lehet akkor, amikor a vállalkozás logikáját firtatja. De a végeredményt illetően talán téved. Nem lehet tartós az a politikai berendezkedés, amit csak az átmeneti sikerek és az átmeneti hasznok legitimálnak. Ha a kommunikált álomvilág és a mindennapi valóság között egyedül a Hírcsárda az összekötő kapocs, akkor egyszer éppúgy nem lesz érthető, mitől dől össze az egész olyan simán, mint amilyen hihetetlennek tűnik a létrejötte most.
