Vissza a kamuba (Az őszödi beszéd némely értelmezéséről)

  • Hammer Ferenc
  • 2006. október 5.

Publicisztika

Amikor Karl Marx és Friedrich Engels 1848-ban közhírré tette a kommunizmus kísértetével kapcsolatos hipotézisét, és a forrongó Európa összes feszültségét osztályháborúnak nyilvánította, a taktika dolgában szemmel láthatóan tévedett, esetleg füllentett - elég csak a hazai ügyekre gondolnunk.
Ám a kiáltvány azt szerfölött pontosan látta, hogy a mindennapi személyes érdekek és kötődések a gazdaság, a politika és a kultúra új intézményeinek közvetítésével immár a nagybetűs történelem részévé válnak. Ám míg Marx korában a mozgalmárokat világlátásuk, esetleg érdekeik arra serkentették, hogy e helyzet értelmének és kulcselemének a munka és a tőke viszonyát tartsák, kitüntetett szereplőjének pedig a nagyipari munkásságot, a dolog mára valamelyest megváltozott.

Egyrészt azért, mert a mi hétköznapi életünket nem az befolyásolja, hogy jövőre milyen lesz a búzatermés a kubáni mezőkön, vagy hogy öt év múlva hol nyílnak rézbányák, hanem inkább az, hogy mi történt öt perce a tokiói tőzsdén.

Másodszor: a konfliktusokat nem fegyveres rendőrök és rongyos proletárok vívják meg. A harc tétje, illetve formája immár az, hogy a közfigyelem horizontján kinek a szava tudja kivívni a komolyság és a hitelesség státusát, avagy éppenséggel kinek a gondja, nyomora bizonyul majd nevetséges lamentálásnak, vagy lesz egy csúful elhibázott élet viszolyogtató bizonyítéka.

Harmadszor: a rendfenntartó immár nem Guizot szuronyos katonája vagy a német rendőrspicli, hanem a kultúrává jegecesedett félelem attól, hogy vesztesnek, finom új szóval lúzernek látsszon a késő modern halandó.

Negyedszer pedig: a kísértetet ma úgy hívják, hogy globalizáció.

*

A korábbi korok globalizációs folyamataira adott magyar válaszokat tekinthetjük tanulási-adaptációs, felzárkózási elgondolásoknak, illetve a globalizációtól ilyen vagy olyan okból elzárkózni kívánó stratégiáknak. Géza és István műve talán a magyar történelem legnagyobb adaptációs bravúrja, mint ahogy Vata és társai is normaszabók lettek a hazai modernitáskritikai hagyományban. A magyar közgondolkodásban Bibó István és Szűcs Jenő írta le a magyar állam első ötszáz évét úgy, mint a nyugat-európai hatalomtechnológiák és a kultúra nyomon követéses elsajátításának folyamatát, persze "egyszerűbb szövedékben" és "vidékies jelleggel"; erre a folyamatra a török uralom, majd a második jobbágyság tett fájdalmas pontot. Szintén Bibó mutat rá, hogy a későbbi korok globalizációs kihívásaira adott hazai válaszokat miként nehezíti meg a "haza vagy haladás" ellentétpárján alapuló gondolati, világlátási kényszerzubbony. Kölcsey ma úgy mondhatná, hogy "Jelszavaink valának: mákosguba és konvergenciaprogram".

A nyugati politikai, gazdasági és kulturális megszólításokra adott hazai adaptációs válaszoknak mindig fontos eleme volt a másolás és az utánzás. Ezek egyszerre adtak lehetőséget az alkotó kreativitásra és a látszatcselekvésre. Az olyan kultúrhérosz-adaptátorok, netán kulturális brókerek, mint Misztótfalusi Kis Miklós, Széchenyi István vagy Yonderboi abban közösek, hogy az euróövezet jelenlegi területén ráakadtak egy nyugati kulturális formára (minőségi könyvnyomtatás, kaszinó, easy listening), azt megfogták, betekerték egy újságpapírba, az anyósülés alatt hazahozták, majd idehaza az illető innovációt újrateremtették a saját, illetve üzletfeleik ábrázatára. A brutális, lo-tech adaptáció a teremtő kreativitás kitüntetett formája. A géniusz attól géniusz, hogy kiszúrja a szériatermékben szunnyadó killer applicationt. Gondoljunk itt A Jó, a Rossz és a Csúf fegyverbolti jelenetére, amikor Eli Wallach hat pisztolyból összerakja a hetediket - a legjobbat. Vagy még inkább azokra a magyar, bolgár, orosz programozókra, akik a kíváncsiságból és szükségből szétszedett COCOM-listás számítógépekből olyan innovációkat raktak össze, mint a Kaspersky Lab vagy a Kürt Rt. E példákból láthatjuk, hogy a tiszteletlen, sőt gátlástalan adaptáció a magunkféle félperifériák számára olykor viszonylagos előnyöket kínál a régi jó kultúrközpontok lakóival szemben.

*

Eddig tartott volna a jó hír.

A fenti tanulási, elsajátítási stratégiák ugyanis mindig megjelenítenek egy fordítási problémát.

Például.

Ha már ukmukfukk bevezették nálunk a demokráciát és a rá jellemző szóhasználatot, előbb-utóbb tisztázni kéne, vajon mit is jelentenek valójában azok a szófordulatok, hogy például "a közmédia független", "a demokratikus hatalomgyakorlás önkorlátozó", vagy hogy az állampolgár féltő gonddal figyel jogai érvényesülésére? S e ponton lesz érdemes segítségül hívni elemzésünkhöz az olyan fogalmakat, mint a mimikri, az imitáció és az utánzás. Kedvenc példám a cégközpontok elé sebtiben felhúzott vállalati lobogók esete (adaptáció Nyugatról), amiket aztán azóta sem vontak le, hogy kimossák őket (imitáció). Vagy amikor kulturáltan várunk a sorunkra a postán, egész addig, amíg ki nem nyit egy másik ablak. Amikor a magyar polgárok a jogaikról beszélnek, igazából gyakran a privilégiumaikra gondolnak. Vagy amikor olyan juttatásokért ácsingóznak, amikért a piacon sajnálnának pénzt adni. Megvesztegetni pedig azért nem lehet a választópolgárt, mert duzzogva azt gondolja, hogy a pult alatt felkínált jószág amúgy is jár neki. Amikor jog- és szabálykövetésről beszélünk, gyakran hozzátesszük magunkban, hogy "további értesítésig" vagy "amíg a helyzet nem diktálja másképp". Éltünk már túl így diktatúrát is, hősünkké emelve Svejket, a hatalomból pojácát csináló tréfamestert, miközben egyszer sem gondoltunk bele, vajon mi járhat a derék cseh hadfi fejében.

*

Csakhogy az európai integráció nem csupán a tejes-mézes támogatáscsomagokat jelenti, hanem a konszenzuális füllentés kultúrájának, ennek a törzsökös hazai tradíciónak a felmondását is. Ez ad irtózatos komolyságot annak a közismert tézisnek, miszerint a posztkommunizmus az uniós belépéssel ért véget. Gyurcsány Ferenc őszödi szavai, ha tetszik, az első politikai labdaérintésnek tekinthetők az uniós magyar történelem focimecscsén. Igen, valószínűleg csak rápattant a labda. De a botrány reflektora éles fénnyel világítja meg a hozzászólók szándékait és céljait. Vegyük már észre, hogy minden további morfondírozás az igazmondás normáiról csak visszatérési kísérlet a kamu országába. Mi más, ha nem tanult gyámoltalanság, az önvédelemből gyakorolt kiskorúság az, amikor azt hányjuk a miniszterelnök szemére, hogy nem mondott igazat, miközben senki soha azelőtt nem gondolta azt, hogy egyetlen miniszterelnök is őszintén és világosan feltárta volna, mi itt a helyzet. Horn Gyula vagy Orbán Viktor választási ígéreteit még ellenfelei sem vették komolyan. A moziban visszamegyünk a pénztárhoz a belépő áráért, ha kiderül, hogy füllentettek a happy endben? Az ellenzék méltányolható hatalmi céljain kívül mi ez, ha nem korlátolt farizeuskodás?

Marx idején lehetett valami ráció abban az elgondolásban, hogy a kapitalizmus elleni indulatok közös nevezője nagyrészt lefedi a nagyipari munkásságot. A globalizáció elleni indulatok képviselőinek szivárványkoalíciójában immár ott van a brixtoni diák, a delhi ökoaktivista, a burgundiai paraszt, a denveri közgazdász és a bogotai vízmérnök. Szociológusok szoktak is szomorkodni, hogy lám, Kelet-Európában milyen gyengék a posztmateriális, globalizációkritikus új társadalmi mozgalmak. Pedig dehogy. Csakhogy a Kossuth téren nem George W. Bush, a bálnavadászlobbi, a génmódosított szója vagy az IMF az ellenség, hanem a szocializmus sunnyogó kultúrájának és az önsajnáló patrióta önbecsapásnak látványosan beintő miniszterelnök. Mindenesetre valószínűleg a történész Antall József sem gondolta volna, hogy gunyoros szavai ("Tetszettek volna forradalmat csinálni!") tizenhat évvel a rendszerváltás után ilyen kifacsart szereposztásban fognak igazzá válni.

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Vezető és Megvezető

Ha valaki megnézi a korabeli filmhíradókat, azt látja, hogy Hitlerért rajongtak a németek. És nem csak a németek. A múlt század harmincas éveinek a gazdasági válságból éppen csak kilábaló Európájában (korántsem csak térségünkben) sokan szerettek volna egy erőt felmutatni képes vezetőt, aki munkát ad, megélhetést, sőt jólétet, nemzeti öntudatot, egységet, nagyságot – és megnevezi azokat, akik miatt mindez hiányzik.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.

Hallják, hogy dübörgünk?

A megfelelően lezárt múlt nem szólhat vissza – ennyit gondolnak történelmünkről azok a politikai aktorok, akik országuk kacskaringós, rejtélyekben gazdag, ám forrásokban annál szegényebb előtörténetét ideológiai támaszként szeretnék használni ahhoz, hogy legitimálják jelenkori uralmi rendszerüket, amely leg­inkább valami korrupt autokrácia.

Próbaidő

Az eredetileg 2010-es kötet az első, amelyet a szerző halála óta kézbe vehettünk, immár egy lezárt, befejezett életmű felől olvasva. A mű megjelenésével a magyar nyelvű regénysorozat csaknem teljessé vált. Címe, története, egész miliője, bár az újrakezdés, újrakapcsolódás kérdéskörét járja körül, mégis mintha csak a szerzőt, vele együtt az életet, a lehetőségeket búcsúztatná.

Fájni fog

A tengerentúlon immár hivatalos forrásból is áradnak az oltásszkeptikus sugalmazások, amelyeket egy gyanús vizsgálat hivatott alátámasztani. Az ilyesfajta nemzetközi példák itthon is felerősítik az oltáskerülők hangját.

Tudás és hatalom

Második ciklusának elején Donald Trump nekitámadt a legjelesebb amerikai egyetemeknek is. Elnöki hatalmát – amely ezen a területen erősen kérdéses, a végső szót a bíróságok mondják majd ki – immár arra is használja, hogy fél tucat elit magánegyetemet zsaroljon állami források visszatartásával és adószigorítások kilátásba helyezésével: ha nem regulázzák meg palesztinpárti tanáraikat és diákjaikat, és nem számolják fel esélyegyenlőségi programjaikat, oda a washingtoni pénz.