Vissza a kamuba (Az őszödi beszéd némely értelmezéséről)

  • Hammer Ferenc
  • 2006. október 5.

Publicisztika

Amikor Karl Marx és Friedrich Engels 1848-ban közhírré tette a kommunizmus kísértetével kapcsolatos hipotézisét, és a forrongó Európa összes feszültségét osztályháborúnak nyilvánította, a taktika dolgában szemmel láthatóan tévedett, esetleg füllentett - elég csak a hazai ügyekre gondolnunk.
Ám a kiáltvány azt szerfölött pontosan látta, hogy a mindennapi személyes érdekek és kötődések a gazdaság, a politika és a kultúra új intézményeinek közvetítésével immár a nagybetűs történelem részévé válnak. Ám míg Marx korában a mozgalmárokat világlátásuk, esetleg érdekeik arra serkentették, hogy e helyzet értelmének és kulcselemének a munka és a tőke viszonyát tartsák, kitüntetett szereplőjének pedig a nagyipari munkásságot, a dolog mára valamelyest megváltozott.

Egyrészt azért, mert a mi hétköznapi életünket nem az befolyásolja, hogy jövőre milyen lesz a búzatermés a kubáni mezőkön, vagy hogy öt év múlva hol nyílnak rézbányák, hanem inkább az, hogy mi történt öt perce a tokiói tőzsdén.

Másodszor: a konfliktusokat nem fegyveres rendőrök és rongyos proletárok vívják meg. A harc tétje, illetve formája immár az, hogy a közfigyelem horizontján kinek a szava tudja kivívni a komolyság és a hitelesség státusát, avagy éppenséggel kinek a gondja, nyomora bizonyul majd nevetséges lamentálásnak, vagy lesz egy csúful elhibázott élet viszolyogtató bizonyítéka.

Harmadszor: a rendfenntartó immár nem Guizot szuronyos katonája vagy a német rendőrspicli, hanem a kultúrává jegecesedett félelem attól, hogy vesztesnek, finom új szóval lúzernek látsszon a késő modern halandó.

Negyedszer pedig: a kísértetet ma úgy hívják, hogy globalizáció.

*

A korábbi korok globalizációs folyamataira adott magyar válaszokat tekinthetjük tanulási-adaptációs, felzárkózási elgondolásoknak, illetve a globalizációtól ilyen vagy olyan okból elzárkózni kívánó stratégiáknak. Géza és István műve talán a magyar történelem legnagyobb adaptációs bravúrja, mint ahogy Vata és társai is normaszabók lettek a hazai modernitáskritikai hagyományban. A magyar közgondolkodásban Bibó István és Szűcs Jenő írta le a magyar állam első ötszáz évét úgy, mint a nyugat-európai hatalomtechnológiák és a kultúra nyomon követéses elsajátításának folyamatát, persze "egyszerűbb szövedékben" és "vidékies jelleggel"; erre a folyamatra a török uralom, majd a második jobbágyság tett fájdalmas pontot. Szintén Bibó mutat rá, hogy a későbbi korok globalizációs kihívásaira adott hazai válaszokat miként nehezíti meg a "haza vagy haladás" ellentétpárján alapuló gondolati, világlátási kényszerzubbony. Kölcsey ma úgy mondhatná, hogy "Jelszavaink valának: mákosguba és konvergenciaprogram".

A nyugati politikai, gazdasági és kulturális megszólításokra adott hazai adaptációs válaszoknak mindig fontos eleme volt a másolás és az utánzás. Ezek egyszerre adtak lehetőséget az alkotó kreativitásra és a látszatcselekvésre. Az olyan kultúrhérosz-adaptátorok, netán kulturális brókerek, mint Misztótfalusi Kis Miklós, Széchenyi István vagy Yonderboi abban közösek, hogy az euróövezet jelenlegi területén ráakadtak egy nyugati kulturális formára (minőségi könyvnyomtatás, kaszinó, easy listening), azt megfogták, betekerték egy újságpapírba, az anyósülés alatt hazahozták, majd idehaza az illető innovációt újrateremtették a saját, illetve üzletfeleik ábrázatára. A brutális, lo-tech adaptáció a teremtő kreativitás kitüntetett formája. A géniusz attól géniusz, hogy kiszúrja a szériatermékben szunnyadó killer applicationt. Gondoljunk itt A Jó, a Rossz és a Csúf fegyverbolti jelenetére, amikor Eli Wallach hat pisztolyból összerakja a hetediket - a legjobbat. Vagy még inkább azokra a magyar, bolgár, orosz programozókra, akik a kíváncsiságból és szükségből szétszedett COCOM-listás számítógépekből olyan innovációkat raktak össze, mint a Kaspersky Lab vagy a Kürt Rt. E példákból láthatjuk, hogy a tiszteletlen, sőt gátlástalan adaptáció a magunkféle félperifériák számára olykor viszonylagos előnyöket kínál a régi jó kultúrközpontok lakóival szemben.

*

Eddig tartott volna a jó hír.

A fenti tanulási, elsajátítási stratégiák ugyanis mindig megjelenítenek egy fordítási problémát.

Például.

Ha már ukmukfukk bevezették nálunk a demokráciát és a rá jellemző szóhasználatot, előbb-utóbb tisztázni kéne, vajon mit is jelentenek valójában azok a szófordulatok, hogy például "a közmédia független", "a demokratikus hatalomgyakorlás önkorlátozó", vagy hogy az állampolgár féltő gonddal figyel jogai érvényesülésére? S e ponton lesz érdemes segítségül hívni elemzésünkhöz az olyan fogalmakat, mint a mimikri, az imitáció és az utánzás. Kedvenc példám a cégközpontok elé sebtiben felhúzott vállalati lobogók esete (adaptáció Nyugatról), amiket aztán azóta sem vontak le, hogy kimossák őket (imitáció). Vagy amikor kulturáltan várunk a sorunkra a postán, egész addig, amíg ki nem nyit egy másik ablak. Amikor a magyar polgárok a jogaikról beszélnek, igazából gyakran a privilégiumaikra gondolnak. Vagy amikor olyan juttatásokért ácsingóznak, amikért a piacon sajnálnának pénzt adni. Megvesztegetni pedig azért nem lehet a választópolgárt, mert duzzogva azt gondolja, hogy a pult alatt felkínált jószág amúgy is jár neki. Amikor jog- és szabálykövetésről beszélünk, gyakran hozzátesszük magunkban, hogy "további értesítésig" vagy "amíg a helyzet nem diktálja másképp". Éltünk már túl így diktatúrát is, hősünkké emelve Svejket, a hatalomból pojácát csináló tréfamestert, miközben egyszer sem gondoltunk bele, vajon mi járhat a derék cseh hadfi fejében.

*

Csakhogy az európai integráció nem csupán a tejes-mézes támogatáscsomagokat jelenti, hanem a konszenzuális füllentés kultúrájának, ennek a törzsökös hazai tradíciónak a felmondását is. Ez ad irtózatos komolyságot annak a közismert tézisnek, miszerint a posztkommunizmus az uniós belépéssel ért véget. Gyurcsány Ferenc őszödi szavai, ha tetszik, az első politikai labdaérintésnek tekinthetők az uniós magyar történelem focimecscsén. Igen, valószínűleg csak rápattant a labda. De a botrány reflektora éles fénnyel világítja meg a hozzászólók szándékait és céljait. Vegyük már észre, hogy minden további morfondírozás az igazmondás normáiról csak visszatérési kísérlet a kamu országába. Mi más, ha nem tanult gyámoltalanság, az önvédelemből gyakorolt kiskorúság az, amikor azt hányjuk a miniszterelnök szemére, hogy nem mondott igazat, miközben senki soha azelőtt nem gondolta azt, hogy egyetlen miniszterelnök is őszintén és világosan feltárta volna, mi itt a helyzet. Horn Gyula vagy Orbán Viktor választási ígéreteit még ellenfelei sem vették komolyan. A moziban visszamegyünk a pénztárhoz a belépő áráért, ha kiderül, hogy füllentettek a happy endben? Az ellenzék méltányolható hatalmi céljain kívül mi ez, ha nem korlátolt farizeuskodás?

Marx idején lehetett valami ráció abban az elgondolásban, hogy a kapitalizmus elleni indulatok közös nevezője nagyrészt lefedi a nagyipari munkásságot. A globalizáció elleni indulatok képviselőinek szivárványkoalíciójában immár ott van a brixtoni diák, a delhi ökoaktivista, a burgundiai paraszt, a denveri közgazdász és a bogotai vízmérnök. Szociológusok szoktak is szomorkodni, hogy lám, Kelet-Európában milyen gyengék a posztmateriális, globalizációkritikus új társadalmi mozgalmak. Pedig dehogy. Csakhogy a Kossuth téren nem George W. Bush, a bálnavadászlobbi, a génmódosított szója vagy az IMF az ellenség, hanem a szocializmus sunnyogó kultúrájának és az önsajnáló patrióta önbecsapásnak látványosan beintő miniszterelnök. Mindenesetre valószínűleg a történész Antall József sem gondolta volna, hogy gunyoros szavai ("Tetszettek volna forradalmat csinálni!") tizenhat évvel a rendszerváltás után ilyen kifacsart szereposztásban fognak igazzá válni.

Figyelmébe ajánljuk

Miénk itt a vér

  • - turcsányi -

A papa mozija ez. Nem pont a formula hagyományos értelmében, sokkal inkább szó szerint. A hatvanas évek közepén az olasz anyakönyvi hivatal kigyűjtötte a Sergio keresztnevű polgárokat, s mindegyiket hatóságilag kötelezték arra, hogy spagettiwesterneket készítsenek.

Megszemélyesített dokumentumok  

„Boldog magyar jövőt!” – olvassuk a feliratot Chilf Mária kollázsán, ahol egy felvonuláson Lenin, Rákosi és Sztálin fényképét viszik a munkások és az úttörők, nyomukban a ledöntött Sztálin-szobor feje gurul egy tankkal a háttérben.

Építő játék

  • Kiss Annamária

Horváth Csaba rendező-koreográfusnak, a Forte Társulat művészeti vezetőjének színházában legalább annyira fontos a mozgás, mint a szöveg, nem csoda, hogy ezen az estén, a mozgásszínházas tempóhoz kevéssé szokott kőszínházas társulati tagoknak melegük van.

„Megeszi a kígyót”

Alighanem a magyar kultúrára korábban is jellemző, az utóbbi időben pedig mintha még erőteljesebben megjelenő befelé fordulás miatt lehet, hogy egy olyan jelentős életmű, amilyen Ladik Kataliné, egyszerűen nem találja meg benne a helyét – holott minden adott lenne hozzá.

Halk, mély morgás

Szentesen két bulltípusú kutya kijutott az utcára, halálra mart egy férfit és örök életére megnyomorított egy nőt. Az ügyészség letöltendő börtönbüntetést kért a gazdára, akinek fogalma sem volt arról, mire képesek a házőrzői, és milyen nevelésre lett volna szükségük.

 

Hídpénz

„Az önkormányzat egy olyan fejlesztést kíván megvalósítani, hogy a Szárhegyet és a Vár­hegyet összekötnénk egy függőhíddal."

Az arany csillogása

Emlékszik még bárki is arra, hogy mikor volt az a „vizes” világbajnokság Budapesten, amikor a toronyugráshoz a Dunába húztak fel egy ménkű nagy tornyot, hogy az majd milyen jól fog mutatni a világmindenség összes televíziós készülékén?

Csak a szégyen

Egy héttel ezelőtt az ENSZ Közgyűlése elfogadta azt a határozatot, amely július 11-ét a srebrenicai népirtás emléknapjává nyilvánítja.

Feltétlenül, de nem mindenképpen

A németek sohasem fogják megbocsátani a zsidóknak Auschwitzot – hangzik egy ismert, vitatott eredetű bon mot. Mint sok más általánosításban, ebben is lehetett igazság, amíg maguk a tettesek és a nácikkal együttműködők értelmezték úgy bűneiket, hogy a végén valahogy mégis a zsidók legyenek a hibásak. Gyermekeik és unokáik azonban már elfojtás vagy kivetítés nélkül tekinthettek a népirtásra, és vonhatták kérdőre felmenőiket.

Szerelem és politika

„Ötvenegy éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt Tánczos Gábor, az Országos Pedagógiai Intézet munkatársa, a Győrffy kollégium volt tagja, ismert publicista. A pedagógián kívül behatóan foglalkozott a NÉKOSZ történetével és a romániai magyar kultúrával.”

 

Előrehozott 2026

Olyan intenzitással történnek az események a magyar belpolitikában az utóbbi hónapokban, hogy immár komolyan felvethető: Orbán rendszerét akár a 2026-os általános választások előtt is le lehet váltani. Ideje hát gondolkodni ilyen forgatókönyveken is.