Egyrészt azért, mert a mi hétköznapi életünket nem az befolyásolja, hogy jövőre milyen lesz a búzatermés a kubáni mezőkön, vagy hogy öt év múlva hol nyílnak rézbányák, hanem inkább az, hogy mi történt öt perce a tokiói tőzsdén.
Másodszor: a konfliktusokat nem fegyveres rendőrök és rongyos proletárok vívják meg. A harc tétje, illetve formája immár az, hogy a közfigyelem horizontján kinek a szava tudja kivívni a komolyság és a hitelesség státusát, avagy éppenséggel kinek a gondja, nyomora bizonyul majd nevetséges lamentálásnak, vagy lesz egy csúful elhibázott élet viszolyogtató bizonyítéka.
Harmadszor: a rendfenntartó immár nem Guizot szuronyos katonája vagy a német rendőrspicli, hanem a kultúrává jegecesedett félelem attól, hogy vesztesnek, finom új szóval lúzernek látsszon a késő modern halandó.
Negyedszer pedig: a kísértetet ma úgy hívják, hogy globalizáció.
*
A korábbi korok globalizációs folyamataira adott magyar válaszokat tekinthetjük tanulási-adaptációs, felzárkózási elgondolásoknak, illetve a globalizációtól ilyen vagy olyan okból elzárkózni kívánó stratégiáknak. Géza és István műve talán a magyar történelem legnagyobb adaptációs bravúrja, mint ahogy Vata és társai is normaszabók lettek a hazai modernitáskritikai hagyományban. A magyar közgondolkodásban Bibó István és Szűcs Jenő írta le a magyar állam első ötszáz évét úgy, mint a nyugat-európai hatalomtechnológiák és a kultúra nyomon követéses elsajátításának folyamatát, persze "egyszerűbb szövedékben" és "vidékies jelleggel"; erre a folyamatra a török uralom, majd a második jobbágyság tett fájdalmas pontot. Szintén Bibó mutat rá, hogy a későbbi korok globalizációs kihívásaira adott hazai válaszokat miként nehezíti meg a "haza vagy haladás" ellentétpárján alapuló gondolati, világlátási kényszerzubbony. Kölcsey ma úgy mondhatná, hogy "Jelszavaink valának: mákosguba és konvergenciaprogram".
A nyugati politikai, gazdasági és kulturális megszólításokra adott hazai adaptációs válaszoknak mindig fontos eleme volt a másolás és az utánzás. Ezek egyszerre adtak lehetőséget az alkotó kreativitásra és a látszatcselekvésre. Az olyan kultúrhérosz-adaptátorok, netán kulturális brókerek, mint Misztótfalusi Kis Miklós, Széchenyi István vagy Yonderboi abban közösek, hogy az euróövezet jelenlegi területén ráakadtak egy nyugati kulturális formára (minőségi könyvnyomtatás, kaszinó, easy listening), azt megfogták, betekerték egy újságpapírba, az anyósülés alatt hazahozták, majd idehaza az illető innovációt újrateremtették a saját, illetve üzletfeleik ábrázatára. A brutális, lo-tech adaptáció a teremtő kreativitás kitüntetett formája. A géniusz attól géniusz, hogy kiszúrja a szériatermékben szunnyadó killer applicationt. Gondoljunk itt A Jó, a Rossz és a Csúf fegyverbolti jelenetére, amikor Eli Wallach hat pisztolyból összerakja a hetediket - a legjobbat. Vagy még inkább azokra a magyar, bolgár, orosz programozókra, akik a kíváncsiságból és szükségből szétszedett COCOM-listás számítógépekből olyan innovációkat raktak össze, mint a Kaspersky Lab vagy a Kürt Rt. E példákból láthatjuk, hogy a tiszteletlen, sőt gátlástalan adaptáció a magunkféle félperifériák számára olykor viszonylagos előnyöket kínál a régi jó kultúrközpontok lakóival szemben.
*
Eddig tartott volna a jó hír.
A fenti tanulási, elsajátítási stratégiák ugyanis mindig megjelenítenek egy fordítási problémát.
Például.
Ha már ukmukfukk bevezették nálunk a demokráciát és a rá jellemző szóhasználatot, előbb-utóbb tisztázni kéne, vajon mit is jelentenek valójában azok a szófordulatok, hogy például "a közmédia független", "a demokratikus hatalomgyakorlás önkorlátozó", vagy hogy az állampolgár féltő gonddal figyel jogai érvényesülésére? S e ponton lesz érdemes segítségül hívni elemzésünkhöz az olyan fogalmakat, mint a mimikri, az imitáció és az utánzás. Kedvenc példám a cégközpontok elé sebtiben felhúzott vállalati lobogók esete (adaptáció Nyugatról), amiket aztán azóta sem vontak le, hogy kimossák őket (imitáció). Vagy amikor kulturáltan várunk a sorunkra a postán, egész addig, amíg ki nem nyit egy másik ablak. Amikor a magyar polgárok a jogaikról beszélnek, igazából gyakran a privilégiumaikra gondolnak. Vagy amikor olyan juttatásokért ácsingóznak, amikért a piacon sajnálnának pénzt adni. Megvesztegetni pedig azért nem lehet a választópolgárt, mert duzzogva azt gondolja, hogy a pult alatt felkínált jószág amúgy is jár neki. Amikor jog- és szabálykövetésről beszélünk, gyakran hozzátesszük magunkban, hogy "további értesítésig" vagy "amíg a helyzet nem diktálja másképp". Éltünk már túl így diktatúrát is, hősünkké emelve Svejket, a hatalomból pojácát csináló tréfamestert, miközben egyszer sem gondoltunk bele, vajon mi járhat a derék cseh hadfi fejében.
*
Csakhogy az európai integráció nem csupán a tejes-mézes támogatáscsomagokat jelenti, hanem a konszenzuális füllentés kultúrájának, ennek a törzsökös hazai tradíciónak a felmondását is. Ez ad irtózatos komolyságot annak a közismert tézisnek, miszerint a posztkommunizmus az uniós belépéssel ért véget. Gyurcsány Ferenc őszödi szavai, ha tetszik, az első politikai labdaérintésnek tekinthetők az uniós magyar történelem focimecscsén. Igen, valószínűleg csak rápattant a labda. De a botrány reflektora éles fénnyel világítja meg a hozzászólók szándékait és céljait. Vegyük már észre, hogy minden további morfondírozás az igazmondás normáiról csak visszatérési kísérlet a kamu országába. Mi más, ha nem tanult gyámoltalanság, az önvédelemből gyakorolt kiskorúság az, amikor azt hányjuk a miniszterelnök szemére, hogy nem mondott igazat, miközben senki soha azelőtt nem gondolta azt, hogy egyetlen miniszterelnök is őszintén és világosan feltárta volna, mi itt a helyzet. Horn Gyula vagy Orbán Viktor választási ígéreteit még ellenfelei sem vették komolyan. A moziban visszamegyünk a pénztárhoz a belépő áráért, ha kiderül, hogy füllentettek a happy endben? Az ellenzék méltányolható hatalmi céljain kívül mi ez, ha nem korlátolt farizeuskodás?
Marx idején lehetett valami ráció abban az elgondolásban, hogy a kapitalizmus elleni indulatok közös nevezője nagyrészt lefedi a nagyipari munkásságot. A globalizáció elleni indulatok képviselőinek szivárványkoalíciójában immár ott van a brixtoni diák, a delhi ökoaktivista, a burgundiai paraszt, a denveri közgazdász és a bogotai vízmérnök. Szociológusok szoktak is szomorkodni, hogy lám, Kelet-Európában milyen gyengék a posztmateriális, globalizációkritikus új társadalmi mozgalmak. Pedig dehogy. Csakhogy a Kossuth téren nem George W. Bush, a bálnavadászlobbi, a génmódosított szója vagy az IMF az ellenség, hanem a szocializmus sunnyogó kultúrájának és az önsajnáló patrióta önbecsapásnak látványosan beintő miniszterelnök. Mindenesetre valószínűleg a történész Antall József sem gondolta volna, hogy gunyoros szavai ("Tetszettek volna forradalmat csinálni!") tizenhat évvel a rendszerváltás után ilyen kifacsart szereposztásban fognak igazzá válni.
