Hammer Ferenc

Mi harminc? Mi mennyi?

Milyen legyen a média 2030-ban?

  • Hammer Ferenc
  • 2025. április 2.

Publicisztika

Vagy 2035-ben?
Mi az, hogy média?

Az egyetemi médiaelméleti órákon már jó húsz éve is csak nehezen átlátható, pókhálószerű modellekkel tudtuk legalább megpróbálni leírni. E modellekben szinte semmi nem volt abból, ami ma a szinte minden. A fő problémának akkoriban az látszott, hogy az esti híradónak mint nemzetkarbantartó intézménynek csúnyán alávágott az, hogy este fél nyolckor nemcsak a nyakkendős hírolvasót lehetett nézni a fotelból, hanem egy üvöltöző prédikátort vagy alulöltözött polgárokat, amint épp motorversenyeznek egy cápákkal teli medence körül. Merthogy a kábelen éppen az ment.

Aztán jött a többi. Az ELTE-n a filmes kollégákkal azon viccelődtünk, hogy a YouTube vajon hozzájuk vagy a médiatanszékhez tartozik-e. Az egyik médiás szak alapításakor, úgy 2019 táján a tantervbe írtuk azt a képzést, amely a tartalmak Google-on keresztül való értékesítéséről szólt, ám az összegyetemi engedélyeztetési eljárásban átszóltak a Duna túlpartján működő másik karról, hogy a Google hozzájuk tartozik. És a vidám digitális felfordulás leírását még szinte el se kezdtem. Pár éve még azt sem sejtette senki, hogy komplett atomerőművek teljesítményére lesz szükség olyan médiatartalmak áramigényeihez, amelyeket a Parabola c. tévéműsor, a Ludas Matyi vicclap Tücsök és Bogár rovata és a Vidám Színpadon előadott humoreszkek műfajilag ráncmentesen lefedtek. Igen, az Instagramot, a TikTokot, a Facebookot és az X-et etető AI-videókról beszélek – ha pedig a tanácstalan olvasó nem tudja hova tenni az előzőleg említett kulturális termékeket, kérdezzen meg hajlottabb korúakat.

Kezdetét vette és a mai napig nem ért véget a konvergencia korszaka, a minden összekötése mindennel. A digitális evolúciós vérfürdőben a nyerő tartalmak legtöbbször a korábban létrehozott tartalmak újracsomagolásai lettek – azzal, hogy a csomagolás immár a tartalom szerves része. A régi világ rég eltemetett rádiós kultúrájának olyan formái, mint Szilágyi János betelefonálós rádiós műsora, a szerkesztett kulturális műsorok és a rádióműsorként szélhámoskodó rémség, a mikrofonba olvasott esszé („rádiós jegyzet”) is megtalálta helyét a diadalmas podcastvilágban. A podcast egyébként is jó példája a jövő kiszámíthatatlanságának – miközben még szakemberek is magától értetődőként fogadják el a figyelem-összpontosítás képtelenségéről szóló sopánkodásokat, addig az állítólag ettől sújtott populáció elmélyülten végighallgat félórás, órás podcasteket. A „látta a fene előre” esete volt a netes fotószájt is. Ez 15 percnyi hírnevét azzal vívta ki, hogy bármilyen digitális fényképet online átszerkesztett hupilila és jajvörös tónusú, Polaroid-kinézetű képekké; aztán rövidesen a digitális sivatagban találta magát, elhagyatottan. Egészen addig, amíg kiskamaszok fel nem fedezték, hogy a felület prímán működik social mediaként, és még kívül is esik a Facebookon tobzódó szülők felügyelő tekintetén. Néhány év múltán már nemcsak 12 éveseknek volt Instagram-fiókjuk, hanem a Pentagonnak is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

Mi nem akartuk!

A szerző első regénye a II. világháború front­élményeinek és háborús, illetve ostromnaplóinak inverzét mutatja meg: a hátországról, egészen konkrétan egy Németváros nevű, a Körös folyó közelében fekvő kisváros háború alatti életéről beszél.

Mit csinálsz? Vendéglátózom

Kívülről sok szakma tűnik romantikusnak. Vagy legalábbis jó megoldásnak. Egy érzékeny fotográfus meg tudja mutatni egy-egy szakma árnyékos oldalát, és ezen belül azt is, milyen azt nőként megélni. Agostini, az érzékeny, pontos és mély empátiával alkotó fiatal fotóművész az édesanyjáról készített sorozatot, aki a családi éttermükben dolgozik évtizedek óta.

Baljós fellegek

A múlt pénteki Trump–Putyin csúcs után kicsit fellélegeztek azok, akik a szabad, független, európai, és területi épségét visszanyerő Ukrajnának szorítanak.

A bűvös hármas

Az elmúlt évtizedekben három komoly lakáshitelválság sújtotta Magyarországot. Az első 1990-ben ütött be, amikor tarthatatlanná váltak a 80-as években mesterségesen alacsonyan, 3 százalékon tartott kamatok. A 2000-es évek elejének támogatott lakáshiteleit a 2004 utáni költségvetések sínylették meg, majd 2008 után százezrek egzisztenciáját tették tönkre a devizahitelek. Most megint a 3 százalékos fix kamatnál tartunk. Ebből sem sül ki semmi jó, és a lakhatási válság is velünk marad.