Az egyetemi médiaelméleti órákon már jó húsz éve is csak nehezen átlátható, pókhálószerű modellekkel tudtuk legalább megpróbálni leírni. E modellekben szinte semmi nem volt abból, ami ma a szinte minden. A fő problémának akkoriban az látszott, hogy az esti híradónak mint nemzetkarbantartó intézménynek csúnyán alávágott az, hogy este fél nyolckor nemcsak a nyakkendős hírolvasót lehetett nézni a fotelból, hanem egy üvöltöző prédikátort vagy alulöltözött polgárokat, amint épp motorversenyeznek egy cápákkal teli medence körül. Merthogy a kábelen éppen az ment.
Aztán jött a többi. Az ELTE-n a filmes kollégákkal azon viccelődtünk, hogy a YouTube vajon hozzájuk vagy a médiatanszékhez tartozik-e. Az egyik médiás szak alapításakor, úgy 2019 táján a tantervbe írtuk azt a képzést, amely a tartalmak Google-on keresztül való értékesítéséről szólt, ám az összegyetemi engedélyeztetési eljárásban átszóltak a Duna túlpartján működő másik karról, hogy a Google hozzájuk tartozik. És a vidám digitális felfordulás leírását még szinte el se kezdtem. Pár éve még azt sem sejtette senki, hogy komplett atomerőművek teljesítményére lesz szükség olyan médiatartalmak áramigényeihez, amelyeket a Parabola c. tévéműsor, a Ludas Matyi vicclap Tücsök és Bogár rovata és a Vidám Színpadon előadott humoreszkek műfajilag ráncmentesen lefedtek. Igen, az Instagramot, a TikTokot, a Facebookot és az X-et etető AI-videókról beszélek – ha pedig a tanácstalan olvasó nem tudja hova tenni az előzőleg említett kulturális termékeket, kérdezzen meg hajlottabb korúakat.
Kezdetét vette és a mai napig nem ért véget a konvergencia korszaka, a minden összekötése mindennel. A digitális evolúciós vérfürdőben a nyerő tartalmak legtöbbször a korábban létrehozott tartalmak újracsomagolásai lettek – azzal, hogy a csomagolás immár a tartalom szerves része. A régi világ rég eltemetett rádiós kultúrájának olyan formái, mint Szilágyi János betelefonálós rádiós műsora, a szerkesztett kulturális műsorok és a rádióműsorként szélhámoskodó rémség, a mikrofonba olvasott esszé („rádiós jegyzet”) is megtalálta helyét a diadalmas podcastvilágban. A podcast egyébként is jó példája a jövő kiszámíthatatlanságának – miközben még szakemberek is magától értetődőként fogadják el a figyelem-összpontosítás képtelenségéről szóló sopánkodásokat, addig az állítólag ettől sújtott populáció elmélyülten végighallgat félórás, órás podcasteket. A „látta a fene előre” esete volt a netes fotószájt is. Ez 15 percnyi hírnevét azzal vívta ki, hogy bármilyen digitális fényképet online átszerkesztett hupilila és jajvörös tónusú, Polaroid-kinézetű képekké; aztán rövidesen a digitális sivatagban találta magát, elhagyatottan. Egészen addig, amíg kiskamaszok fel nem fedezték, hogy a felület prímán működik social mediaként, és még kívül is esik a Facebookon tobzódó szülők felügyelő tekintetén. Néhány év múltán már nemcsak 12 éveseknek volt Instagram-fiókjuk, hanem a Pentagonnak is.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
