Hammer Ferenc

Mi harminc? Mi mennyi?

Milyen legyen a média 2030-ban?

  • Hammer Ferenc
  • 2025. április 2.

Publicisztika

Vagy 2035-ben?
Mi az, hogy média?

Az egyetemi médiaelméleti órákon már jó húsz éve is csak nehezen átlátható, pókhálószerű modellekkel tudtuk legalább megpróbálni leírni. E modellekben szinte semmi nem volt abból, ami ma a szinte minden. A fő problémának akkoriban az látszott, hogy az esti híradónak mint nemzetkarbantartó intézménynek csúnyán alávágott az, hogy este fél nyolckor nemcsak a nyakkendős hírolvasót lehetett nézni a fotelból, hanem egy üvöltöző prédikátort vagy alulöltözött polgárokat, amint épp motorversenyeznek egy cápákkal teli medence körül. Merthogy a kábelen éppen az ment.

Aztán jött a többi. Az ELTE-n a filmes kollégákkal azon viccelődtünk, hogy a YouTube vajon hozzájuk vagy a médiatanszékhez tartozik-e. Az egyik médiás szak alapításakor, úgy 2019 táján a tantervbe írtuk azt a képzést, amely a tartalmak Google-on keresztül való értékesítéséről szólt, ám az összegyetemi engedélyeztetési eljárásban átszóltak a Duna túlpartján működő másik karról, hogy a Google hozzájuk tartozik. És a vidám digitális felfordulás leírását még szinte el se kezdtem. Pár éve még azt sem sejtette senki, hogy komplett atomerőművek teljesítményére lesz szükség olyan médiatartalmak áramigényeihez, amelyeket a Parabola c. tévéműsor, a Ludas Matyi vicclap Tücsök és Bogár rovata és a Vidám Színpadon előadott humoreszkek műfajilag ráncmentesen lefedtek. Igen, az Instagramot, a TikTokot, a Facebookot és az X-et etető AI-videókról beszélek – ha pedig a tanácstalan olvasó nem tudja hova tenni az előzőleg említett kulturális termékeket, kérdezzen meg hajlottabb korúakat.

Kezdetét vette és a mai napig nem ért véget a konvergencia korszaka, a minden összekötése mindennel. A digitális evolúciós vérfürdőben a nyerő tartalmak legtöbbször a korábban létrehozott tartalmak újracsomagolásai lettek – azzal, hogy a csomagolás immár a tartalom szerves része. A régi világ rég eltemetett rádiós kultúrájának olyan formái, mint Szilágyi János betelefonálós rádiós műsora, a szerkesztett kulturális műsorok és a rádióműsorként szélhámoskodó rémség, a mikrofonba olvasott esszé („rádiós jegyzet”) is megtalálta helyét a diadalmas podcastvilágban. A podcast egyébként is jó példája a jövő kiszámíthatatlanságának – miközben még szakemberek is magától értetődőként fogadják el a figyelem-összpontosítás képtelenségéről szóló sopánkodásokat, addig az állítólag ettől sújtott populáció elmélyülten végighallgat félórás, órás podcasteket. A „látta a fene előre” esete volt a netes fotószájt is. Ez 15 percnyi hírnevét azzal vívta ki, hogy bármilyen digitális fényképet online átszerkesztett hupilila és jajvörös tónusú, Polaroid-kinézetű képekké; aztán rövidesen a digitális sivatagban találta magát, elhagyatottan. Egészen addig, amíg kiskamaszok fel nem fedezték, hogy a felület prímán működik social mediaként, és még kívül is esik a Facebookon tobzódó szülők felügyelő tekintetén. Néhány év múltán már nemcsak 12 éveseknek volt Instagram-fiókjuk, hanem a Pentagonnak is.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Neked ajánljuk

„Rá­adásul gonosz hőseinek drukkol”

A több mint kétezer strófás Nibelung-ének a középkori német irodalom talán legjelentősebb műve. Hogyan lehet ma aktuális egy 800 éves irodalmi mű? Miért volt szükség egy új magyar változatra? Erről beszélgettünk Márton László író-műfordítóval öt évvel ezelőtt. Idézzük fel a cikket!

Céltalan poroszkálás

A két fivér, Lee (Will Poulter) és Julius (Jacob Elordi) ígéretet tesznek egymásnak: miután leszereltek a koreai háborús szolgálatból, a veteránnyugdíjukból házat vesznek maguknak Kalifornia dinamikusan növekvő elővárosainak egyikében.

Autósmozi

  • - turcsányi -

Vannak a modern amerikai mitológiának Európából nézvést érthető és kevésbé érthető aktorai és momentumai. Mindet egyben testesíti meg a Magyarországon valamikor a nyolcvanas években futó Hazárd megye lordjai című, s az Egyesült Államokan 1979 és 1985 között 146 részt megérő televíziós „kalandsorozat”, amely ráadásul még legalább három mozifilmet is fialt a tengerentúli közönség legnagyobb örömére, s Európa kisebb furcsálkodására.

Húsban, szőrben

Mi maradt élő a Pécs 2010 Európa Kulturális Fővárosa programból? Nem túl hosszú a sor. A Tudásközpont és a Zsolnay Örökségkezelő Nkft. kulturális intézményei: a Zsolnay Negyed és a Kodály Központ, és a Zsolnay Negyedben az eleve kiállítótérnek épült m21 Galéria, amelynek mérete tekintélyes, minősége pedig európai színvonalú.

Rémek és rémültek

Konkrét évszám nem hangzik el az előadásban, annyi azonban igen, hogy negyven évvel vagyunk a háború után. A rendszerbontás, rendszerváltás szavak is a nyolcvanas éveket idézik. (Meg egyre inkább a jelent.)

Az igazságnak kín ez a kor

A családregény szó hallatán rendre vaskos kötetekre gondolunk, táblázatokra a nemzedékek fejben tartásához, eszünkbe juthat a Száz év magány utolsó utáni oldalán a kismillió Buendía szisztematikus elrendezése is.

Kultúrnemzet

„A nemzetgazdasági miniszter úr, Varga Mihály 900 millió forintot biztosított ennek az épületnek a felújítására – nyilván jó összeköttetésének köszönhetően. Lám, egy nemzeti kormányban még a pénzügyminiszter is úgy gondolja, hogy a kultúra nemcsak egy sor a magyar költségvetésben, hanem erőforrás, amelynek az ország sikereit köszönhetjük.”