Olvasva jó?

Még egyszer a romák megszámolhatóságáról

  • Hammer Ferenc
  • 2011. szeptember 15.

Publicisztika

"Ha valamitől megijed az ember, azt a legokosabb megmérni." Daniel Kehlmann: A világ fölmérése A nemzeti és etnikai kisebbségek összeírását az októberi népszámláláson Kállai Ernő és Jóri András ombudsmanok vetették fel úgy két éve Az etnikai adatok kezeléséről szóló vizsgálat megállapításairól című jelentésükben, mely ötlet érthető módon lobbantotta lángra a szűkebb-tágabb szakmai közvélemény képzeletét. (Lapunkban a két ombudsman elképzelését Örkény Antal és Vári István bírálták, lásd: De ki vagyok én?, Magyar Narancs, 2009. december 10.)

A cigányok megszámlálását most tárgyazó érdekes és fontos vitában a kisebbségi ügyeket tárgyaló korábbi közbeszéd szokásos frontvonalai elmozdultak. Jelenleg egy oldalon áll a számoláspárti roma aktivista és a technokrata kormányzástechnikus, miközben néhány elmélyült hozzászóló végül is arra a következtetésre jut, hogy nem tud egyértelműen állást foglalni a kérdésben. (A tárgyban lásd interjúnkat Setét Jenő kampány-főkoordinátorral a Narancs múlt heti számában: "Méltósággal, félelem nélkül", 2011. szeptember 8.)

*

Talán érdemes röviden összefoglalni azon érveket, amelyek szerint nem valószínű, hogy az állami népstatisztikákat övező népszerű fenntartások jelen esetben indokoltak lennének. Mint azt minden érintett hangsúlyozza, nem a roma, német, örmény stb. lakosság név (lakcím, anyja neve, szem. szám stb.) szerinti lajstromba vétele a cél, hanem a nem kötelező válaszadás nyomán kikerekedő országos nemzetiségi-etnikai látkép létrehozása. Ennek az alapján, így a mondás, nem lehet személy szerint azonosítani (és igény szerint összegyűjteni, kitelepíteni, megölni stb.) egyik vagy másik vagy harmadik nemzeti vagy etnikai kisebbség tagjait. Akik félnek az efféle összeírásoktól, érdemes végiggondolniuk, hogy az elmúlt húsz év társadalmi-politikai csetepatéiban, melyek során a felek igazán nem válogattak az eszközökben, a népszámlálás adatai, illetve azok értelmezése nemigen került bele a politikai fegyvergyűjteménybe. És végül, a jelenlegi népszámlálás örvendetes módon nem fogadta meg a két biztos javaslatát, mely szerint a kérdezőbiztosok is kategorizálhatták volna a válaszadókat, hogy tartoznak-e valamilyen, a tanulmány szóhasználatával élve, "látható kisebbségbe".

*

Az már fogasabb kérdés, hogy mit kezdjünk a szokásos emberjogi okfejtéssel, miszerint ha már mindenképp meg kell számolni minden állampolgárt (például azért, mert a cenzus lesz az alapja valamilyen politikai képviseleti intézménynek, amiről egyébként nincsen szó), akkor legyen elég, hogy az állam megkérdezi, hányan laknak egy háztartásban és ők mikor születtek. Elvégre az összes többi adat, különösen a személyiségi jogi szempontból érzékeny, vallási vagy épp etnikai hovatartozással kapcsolatos információk szigorú magánügyek. Ezekhez senkinek semmi köze nincs; az államnak még annyi sem. (A jövedelemmel kapcsolatos adatokat pedig amúgy is kézben tartja az adóhivatal.)

Ahhoz az állításhoz képest, amely szerint a felsőbbség a népszámláláson keletkező, megbízható statisztikai adatokra kívánna szakpolitikát alkotni például az ínségben élő romák megsegítésére, az emberjogi érvelés valóban szemellenzős és dogmatikus.

De azért ilyen, mert ez a dolga. Ugyanis azt a pár száz éves dogmát igyekszik több-kevesebb sikerrel megvédeni a mindennapi ellentapasztalatok böhömnyi tömegével szemben, hogy nem lehet különbség ember és ember között, ha a méltóságról vagy az alapjogokról van szó. Meg azt az elvet, hogy annak a kinyilvánítása, kifélék-mifélék vagyunk, az egyén, a kinyilvánító egyén elidegeníthetetlen és kizárólagos joga. Hisz az identitás olyan, mint az eszcájg - ahogy ételtől függően használunk kést vagy kiskanalat, úgy mozgósítjuk önmeghatározásaink különféle formáit az életben. Ahogy bizarr lenne minden ételt villával enni, épp úgy ad félrevezető választ, ha bizonyos helyzetekben magyarnak nevezem magam, és nem németnek (a családi hagyományok okán).

És ha már az állam rákérdez ezekre a dolgokra: a legkevesebb, hogy alaposan megindokolja, pontosan miért is van szüksége a személyiségi jogilag érzékeny adatokra. De kérdezem: felállt és elmondta-e már valaki, hogy a statisztikusok szakmai kíváncsiságán kívül miért mérik fel a felekezeti hovatartozást? És túl azon, hogy az állam biztos, ami biztos alapon begyűjtene mindenféle információt, jelentkezzen, aki találkozott már meggyőző tervekkel arra nézve, mire fogják az országos nemzetiségi-etnikai adatokat használni, és mire nem.

A közpolitikában ilyenképp valóban az emberjogi érv a csökönyös, szemellenzős szamár - de ez a szamár nyomban mehetne is szaláminak, ha nem lenne szemellenzős. Mint ahogy a hatalmi egyensúlyra oly kényes joguralmi rendszer is szükségképpen dogmatikus, sőt paranoid - példának okáért nem azért tartja helytelen dolognak, ha egy miniszterelnök beleszól egy bírósági eljárásba, mert az illető vezető momentán gonosz, ostoba vagy büdös a szája, hanem mert csak. Így, szemellenzősen, dogmatikusan.

*

Az alkotmányosság számára az időfaktor az egyik legfogasabb kérdés: hogyan lehet olyan szabályokat hozni, amelyek ellenállnak az időnek és a forgandó politika változásainak, mégis visszacsinálhatók, ha rossznak bizonyulnak. A népszámlálásról morfondírozva is azonosíthatók az előre nem látható, távoli jövő adta komplikációk. Ki tudná megmondani, hogy a multikulturalista politikák cikcakkjai melyik irányba fognak kilengeni a húsz év múlva Európájában? És ki láthatja előre, vajon gyermekeink generációja milyen politikai célokra kívánná használni mondjuk a cigány lakosság részarányát rögzítő regionális adatokat? És a jelenlegi politikai rendszer és szereplői vajon hogyan tudnák szavatolni, hogy öt, tíz, húsz év múlva, ha úgy hozná a sors, hogy egy rasszista párt vezetésével alakulna kormány, az ne használná nemtelen célokra az efféle információkat?

A romák megszámolása ugyanakkor néhány gyakorlatiasabb kérdést is felvet. A társadalomtudományi kutatások információkezelési rutinja szerint a kérdezőbiztos egy konkrét személyhez száll ki - különben aligha lenne szavatolható a minta pontossága -, ám a kapott válaszok csak egy névtelenített kód alatt azonosíthatók az adatbázisban. Ezen az elven zajlik majd a jelen népszámlálás is. Ugyanakkor a Központi Statisztikai Hivatal minden hozzáértése és tisztessége is kevés, hogy elhessegesse azt a nyomasztó érzést, amely mindannyiunkat elfogja, ha a kormány és Jóri András adatvédelmi biztos éles konfliktusára gondol: amikor is a biztos a "szociális konzultáció" nevű, propagandába ojtott adatbázis-építés ellen kelt ki. És bár logikusnak tűnik, mégis féloldalas a számolás híveinek azon érve, hogy az így szavatolt egzakt információtömeg híján délibábkergetés a vágyott cél, azaz a mérhető eredményeket ígérő romapolitika. Biztos nem lenne fölösleges egy megbízható, finoman rétegzett képet adó leírás arról, miként élnek cigányok és nem cigányok ebben az országban - ám a hatásos társadalompolitika inkább politikai szándék kérdése szokott lenni, mint valamely, mégoly megbízható adatbázisé. Azt állítani pedig, hogy miután a pontos felmérés igazolja majd azt az amúgy közismert tényt, miszerint nem a romák az állami újraelosztás fő kedvezményezettjei, hanem a középrétegek, és így homlokára csap majd az élősködő cigány képét elméjében dédelgető honpolgár, és csökken a romákat övező utálat - nos, ezt állítani mérhetetlen naivitás lenne; ha nem éppen vérfagylaló cinizmus. Rengeteg konfliktus és ármány gyökere lehet az is, ha - miután megkeletkezik valamiféle (pontos vagy pontatlan, mindegy is) kép a romák szociokulturális helyzetéről - a mindenkori ellenzék néhány hatásosan kiválasztott és immár a népszámlálás által szentesített részadat segítségével választási témává avathatja a cigányokkal szembeni esetleges úgymond kivételezést; a mindenkori kormány pedig, ha újra akarja magát választatni, csak úgy reagálhat erre, hogy vagy mellőzi a romapolitikát, vagy - jó esetben - igyekszik kivonni a megszámlálhatóság érvénye alól.

*

Látható tehát: ésszerűnek tűnik az óvatos köztes álláspont e szövevényes vitában. Hiszen igen erős a számoláspártiak fő érve, miszerint szemmértékre és mendemondákra alapozva nem lehet országos szociálpolitikába kezdeni. Azonban ne feledjük, a jelenlegi domináns forradalmi politikai kultúra mily nagy élelmességgel - és olykor mily elsöprő népi rokonszenvtől övezve - fordít ki rövid távú célokért eredeti értelmükból az adatvédelmi dogmáknál is alapvetőbb alkotmányos intézményeket és szabályokat. Így fűződjön bármennyi és bármily jogos érv is a romák megszámolásának kockázatos vállalkozásához, az ország jelenlegi politikai vezetése nem elég megbízható annak lebonyolítására. Talán jó lenne, ha lenne. De nem így, és főleg nem most.

A szerző szociológus.

Figyelmébe ajánljuk

Miénk itt a vér

  • - turcsányi -

A papa mozija ez. Nem pont a formula hagyományos értelmében, sokkal inkább szó szerint. A hatvanas évek közepén az olasz anyakönyvi hivatal kigyűjtötte a Sergio keresztnevű polgárokat, s mindegyiket hatóságilag kötelezték arra, hogy spagettiwesterneket készítsenek.

Megszemélyesített dokumentumok  

„Boldog magyar jövőt!” – olvassuk a feliratot Chilf Mária kollázsán, ahol egy felvonuláson Lenin, Rákosi és Sztálin fényképét viszik a munkások és az úttörők, nyomukban a ledöntött Sztálin-szobor feje gurul egy tankkal a háttérben.

Építő játék

  • Kiss Annamária

Horváth Csaba rendező-koreográfusnak, a Forte Társulat művészeti vezetőjének színházában legalább annyira fontos a mozgás, mint a szöveg, nem csoda, hogy ezen az estén, a mozgásszínházas tempóhoz kevéssé szokott kőszínházas társulati tagoknak melegük van.

„Megeszi a kígyót”

Alighanem a magyar kultúrára korábban is jellemző, az utóbbi időben pedig mintha még erőteljesebben megjelenő befelé fordulás miatt lehet, hogy egy olyan jelentős életmű, amilyen Ladik Kataliné, egyszerűen nem találja meg benne a helyét – holott minden adott lenne hozzá.

Halk, mély morgás

Szentesen két bulltípusú kutya kijutott az utcára, halálra mart egy férfit és örök életére megnyomorított egy nőt. Az ügyészség letöltendő börtönbüntetést kért a gazdára, akinek fogalma sem volt arról, mire képesek a házőrzői, és milyen nevelésre lett volna szükségük.

 

Hídpénz

„Az önkormányzat egy olyan fejlesztést kíván megvalósítani, hogy a Szárhegyet és a Vár­hegyet összekötnénk egy függőhíddal."

Az arany csillogása

Emlékszik még bárki is arra, hogy mikor volt az a „vizes” világbajnokság Budapesten, amikor a toronyugráshoz a Dunába húztak fel egy ménkű nagy tornyot, hogy az majd milyen jól fog mutatni a világmindenség összes televíziós készülékén?

Csak a szégyen

Egy héttel ezelőtt az ENSZ Közgyűlése elfogadta azt a határozatot, amely július 11-ét a srebrenicai népirtás emléknapjává nyilvánítja.

Feltétlenül, de nem mindenképpen

A németek sohasem fogják megbocsátani a zsidóknak Auschwitzot – hangzik egy ismert, vitatott eredetű bon mot. Mint sok más általánosításban, ebben is lehetett igazság, amíg maguk a tettesek és a nácikkal együttműködők értelmezték úgy bűneiket, hogy a végén valahogy mégis a zsidók legyenek a hibásak. Gyermekeik és unokáik azonban már elfojtás vagy kivetítés nélkül tekinthettek a népirtásra, és vonhatták kérdőre felmenőiket.

Szerelem és politika

„Ötvenegy éves korában tragikus hirtelenséggel elhunyt Tánczos Gábor, az Országos Pedagógiai Intézet munkatársa, a Győrffy kollégium volt tagja, ismert publicista. A pedagógián kívül behatóan foglalkozott a NÉKOSZ történetével és a romániai magyar kultúrával.”

 

Előrehozott 2026

Olyan intenzitással történnek az események a magyar belpolitikában, hogy immár felvethető: Orbán rendszerét akár a 2026-os választások előtt is le lehet váltani. Ideje hát gondolkodni ilyen forgatókönyveken is.