Folyamatos küzdelem a démonizált ellenségekkel: a független tény- és véleményforrások ellehetetlenítése

Delegált diktatúra, polarizálódó társadalom és online nyilvánosság

A mai hazai közbeszéd egyik érdekessége, hogy eltűntek a tények ismertetésének és a közös ügyek megbeszélésének olyan óklasszikus formái, mint a normális híradó, a nemzeti hírügy­nökség vagy a Magyar Nemzeti Bank közleményei, kiolvadtak viszont a szocializmus nyilvánosságának őslényei: a politikai kabaré és a politikus színház, egyesek szeszélyes új szokásai telefonhasználatkor, a közéleti beszédtémák feltűnő kerülése nagyobb társaságban, ne adj’ isten suttogó üzemmód Orbán nevének kiejtésekor.

Egy legenda szerint valamikor 2010 után orosz kormányzati szakemberek tartottak médiapolitikai és hatalomtechnológiai fejtágítót az új kormánynak a hatalom és a kormányzás újszerű felfogásáról, s e rövid tanfolyamon (krátkij kursz) azonosított tennivalók listája lenne a hazai politikai napirend az elmúlt nyolc és fél évben.

Jelesül: a folyamatos küzdelem démonizált ellenségekkel; a független tény- és véleményforrások ellehetetlenítése mindenekelőtt zagyvaságokkal; fake news; az ellenálló gazdasági erők megszállása (rejdersztvo) és minden hatalmat a Fidesznek. Jellemző módon egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy ez a sztori csupán James Bond-tucatepizód magyar hanggal, vagy pedig a hazai helyzet megértésének felbecsülhetetlen értékű rosettai köve.

Ez a képzet, hogy ti. Putyin atyuska tojta volna nekünk azt a rendszert, amelyben a Hírcsárda és a Híradó tetszőlegesen felcserélhető források a dolgok megbeszélésekor, bizonyára sokaknak ad gyógyírt például arra a traumára, hogy Gajdics Ottó bármi lehet a mai magyar médiában. Ám úgy tűnik, ez a gyors Moszkvánál messzebbről indult. A mostani fejlemények több évtizeddel ezelőtt megjelentek a globális kultúrában – igaz, akkor és ott teljesen más jelentést hordoztak, ártatlannak vagy épp lelkesítőnek hatottak.

Taktikai populizmus

Az előképek közül azonnal beugrik a szaxizó Clinton, a lovagló Reagan vagy a zongorázó Nixon: azok az emlékezetes momentumok, amikor politikusok és politikai kommunikátorok téglánként kezdték bontani a válaszfalat a szórakoztatás és a politika között.

A valóság hírcsárdásodása szintet lépett, amikor egy pankrátor, Jesse „The Body” Ventura a ringből kilépve egyenesen Minnesota állam kormányzói székébe ült, majd e hőstettet megismételte Schwarzenegger a Terminátor és Kalifornia vonatkozásában. Az már szerkezetileg is új fejlemény volt, amikor a Blair-kormány a 80-as években kampánytervezéskor egyszerűen sutba dobta azokat a régi munkáspárti témákat, amelyekről a közvélemény-kutatások azt mutatták ki, hogy csak veszíteni lehet rajtuk.

 

A folyamatos kampány Bill Clinton által is alkalmazott elve szerint a kormányzás nem pusztán a választási program megharcolása – kormányozni a választópolgárok folyamatos szondázásával párhuzamosan kell. Bármily furcsa, sőt kínos ezzel szembenézni, a választói kutatásokon alapuló „taktikai populizmus” és a média kézből etetésének blairi programjától nem sok lépés vezet Habony Árpád repülő cirkuszáig. Pedig az internetről épp csak harangozni kezdtek akkoriban.

És ha már a Cool Britanniánál, a New Labour popkulturális életstílus- és imázstermékénél tartunk – ehhez a fordulathoz bizony mi, szociológusok is hozzátettük a magunkét. Végül is mi kezdtük el szénné kritizálni a BBC-t mint kulturális elitmonopóliumot. Mi harcoltuk ki azt is, hogy a romantikus ponyvaregények olvasóinak profilja is lehessen kultúraelméleti doktori értekezés tárgya. És nem mi állítottuk-e, hogy a mindennapi élet banális tényei a valóság leglényegesebb elemei? Nem mi alkottuk-e meg ama idea tartópilléreit, miszerint a kultúrában és a társadalomban a „tényeket” leginkább valamiféle rafinált elnyomó gépezet hozza létre? Nem mi számoltuk-e fel a magas kultúra és a lenézett tömegkultúra közötti határokat?

Tusványos és a Twitter

Csakhogy a kulturális populizmus logikája és stratégiája sajnálatos módon nem állt meg a kisebbségek érdekeit megjelenítő és védő stratégia fázisában. Mára éppenséggel a „többség” érdekei­nek és értékeinek megjelenítője és megvalósítója lett – s azt, hogy ki a többség és ki a kisebbség, zömmel a kormányzati propaganda napi érdeke mondja meg. Mi pedig, midőn a laposföld-hívők, a lakossági oltásszakértők és a bioszittyák kicsavarták a szociológusok – meg az irodalmárok, történészek – kezéből a „tények márpedig nem léteznek, csak folyamatok” harci fegyvert, csak néztünk lemondóan, és a bőrbe kötött Encyclopaedia Britannicára mutogattunk.

A kulturális populizmus kisvártatva a politikában, a médiában, az oktatásban is a szórakoztatást, a szókimondást, a tömörséget tette uralkodóvá, és mindezeken keresztül a vizualitást. Az átalakulás mind határozottabb antiintellektuális árnyalatot öltött: minden, ami szellemileg megterhelő, első látásra nem érthető, ami lassú, repetitív, az szükségképpen hibás, homályos és talán hazug is.

Míg sok szociológus kolléga azzal szórakozott az elmúlt évtizedekben, hogy az esszencializmus rettenetes stigmáját süsse rá mindazon gondolatokra, amelyek merészelték náluk kevesebb szempont szerint látni a világot, a nyilvánosság túlnyomó részében, melyben a cooldom uralkodott, a legmegsemmisítőbb ítélet bármiről vagy bárkiről ez lett: uncsi. Bo­ring. Kötelező lett viszont az izgalmasság (úgy is, mint heringsaláta, hengerfejdizájn vagy épp internetes ruhagyűjtő akció) és a felajzott beszéd, melyben minden ikonikus, netán emblematikus, amiről már hallott a szerző, és minden zseniális, amiről még nem.

A populizmus a kultúra fontos elve lett az Akadémiától a Zeneakadémiáig mindenütt, ám legszínesebb választékát a nyilvános cselekvés és beszéd területe, a politika mutatja. Az amerikai Tea Party és Occupy mozgalmakban a „maszatoló” politikával szembeszállók (a „csendes többség”, a „99 százalék” és a többi többség) szókimondása lett az újdonság, amit finomra hangolt kommunikációs eszközök segítettek.

Mindezek, s a politikai cselekvés egyéb konfrontatív formái, a single issue mozgalmak, a politikai és társadalmi tradicionalizmus új és régi közösségi formái és persze a nyugati demokratikus rendet érdekből támadó autoriter mozgalmak közösen, bár nyilván nem összefogva támadják az alkotmányos liberalizmus hegemóniáját. Az intézményeken belüli politikusok is rákaptak a parlamenti vita helyett az utcához szólásra, legyen az Tusványos vagy a Twitter.

Tusványosi életkép - a nagy beszéd hallgatósága

Fotó: Beliczay László / MTI

 

Ezen átalakulások kéz a kézben haladtak a nyilvánosság minden területét uralma alá hajtó digitális őrségváltással. Az új digitális tartalom előállítása mellett az online szöszmötölés formájában elvégzett „munka” radikálisan új mozzanata e tartalom terjesztése lett. És itt nemcsak arra gondolok, hogy a régi szabály, miszerint amit szabad Baló Györgynek, azt nem szabad az egyszeri munkás levelezőnek, már régóta nem érvényes, elvégre mindenki azt röfög a blogján, amit akar.

Ennél fontosabb, hogy a Facebook, a Google és az Amazon algoritmusai egyre pontosabban mérik azt a népszavazási folyamatot, amelynek során az online populáció minden pillanatban, figyelme minden, digitálisan követhető elmozdulásával ítéletet mond a tartalmakról, s ennek alapján e három vállalat lényegében kattin­tékonyság alapján árazza be az egész világot. Miközben egyelőre azt sem tudjuk, hogy ezek szol­gáltatások, tartalmak vagy csator­­nák-e, hogy melyik ország törvénye hogyan vonatkozik rájuk; miként arról sincs sejtésünk, hogy hogyan fog kinézni a digitális munka hasznának megosztása, ha véget ér a jelenlegi digitális oligopólium nyilván csak átmenetinek tekinthető korszaka.

A politika és a digitális közösségi kultúra

A Twittert, a Facebookot vagy az Instagramot mintha eleve politikai kampányeszköznek alkották volna. Cass Sunstein amerikai kutató – aki két könyvet is szentelt eme összefüggéseknek – arra figyelmeztet, hogy a gettósodó, egymással semmilyen viszonyban nem álló online világok egymás mellett élése törvényszerűen termeli ki a türelmetlenséget, a paranoiát és az idegenséget. Jó 25 éve James Curran a demokratikus médiarendszert kördiagramon jelenítette meg, az ábra közepében a közmédia állt, ezt vették körül négy negyedkör formájú sávban a média más szektorai.

Ám a közmédia nálunk például a partikuláris véleménypolitizálás egyik csatornájává vált: Curran ábrájának a közepén már nincs semmi. Ennek a lyukas fánk formájú médiarendszernek – amelyet éppúgy gondolhatunk a médiaszerkezet tektonikai változásának, mint orosz globális médiafinanszírozási stratégiának – egyebek mellett az a következménye, hogy a szaktudás, a tudomány és végső soron a dolgok közös megbeszélhetőségének az ideája egyfajta véleménnyé vált, melynek értékét mindig az fogja meghatározni, hogy éppen ki mondja, és ő hogyan kódolható be politikailag. Ebből az agyrémből vezethető le, hogy 2005-ben a balos szavazók elhitték, hogy be kell oltatniuk magukat madárinfluenza ellen, a jobbosok pedig úgy ítélték, hogy az oltás csak ármány, és őket amúgy sem fogja a métely.

 

A dolgokra való valós idejű digitális reflexió formáját hasonlítják madárraj viselkedéséhez, méhek röptéhez vagy éppen rohanó préritűzhöz. Ez a gyakran spontán, olykor nem is tudatos reakciókból összeálló cselekvés jól szolgálja a populizmus logikáját. A 19. században a nyomtatott sajtó révén állt össze az elképzelt közösség, a nemzetállam, mely egyrészt a hazafias odaadásra alapozódott, másrészt a más nyelvű, más etnikumú, más szokású és vallású többi honfitárs, a hozzád hasonló idegen létének az elfogadására.

A reggeli kávé melletti újságolvasás nyomába lépő internetes szörfölésben viszont összekeveredik a magán- és a közszféra, az ismerős és az idegen – csak egy a biztos, hogy a kattintgatással létrejött statisztikai és elképzelt többséghez kell tartozni. A társadalom hagyományosan értelmezhető nagy csoportjai megszűnnek, a helyükbe átmeneti tartalmú, bizonytalan határvonalú élethelyzetek, életstílusok lépnek, az pedig bizonytalanság és alku tárgya, hogy e csoportok, alkalmi közösségek közül melyek számlálnak több és melyek kevesebb tagot, követőt és lájkot. A többség és a kisebbség tartalma és viszonya cseppfolyóssá válik, s e helyzetre természetes reakció, hogy mindenki valamilyen többséghez tartozónak szeretné tekinteni magát.

Meglehet, végső soron minden hatalmi politikai játszmának az a tétje, hogy ki szerez eggyel több szavazatot az ellenfelénél – ám a populizmus először, másodszor és harmadszor is kizárólag arról szól, hogy ki alkotja a többséget, hogy mit akar, és milyen ez a többség, és hogy mi legyen azokkal, akik nem értendők bele. A többség megalkotásának legegyszerűbb eszköze pedig valamely lenézett kisebbség létrehozása, azonosítása. A tagsági vizsga is leegyszerűsödik: csak meg kell vetni valakiket, akik alkalmasak e szerepre. Ilyen a piréz, a cigány, a migráns, az egyetemi ember, a szegény, a zsidó – és ha ezek netán mind elfogynának, még mindig kéznél vannak a nők. Talán ez a jelenség segíthet megérteni azt, hogy miért divat ma gecinek lenni. Úton, útfélen repked a „kurva anyád!”, a balesetet szenvedőtől elszedik pénzét, és zümmög az új népi refrén: így jártál, minek mentél oda.

Ahogy a hagyományos állampolgári szerep szabadságjogokkal, politikai és szociális jogokkal megtámogatott konstrukciója tovább düledezik – hazánkban sajnálatos módon jelentős kormányzati fejszecsapások hatására is –, úgy lesz a lakossági cselekvés fő motiválója a különféle identitásokra és közösségekre leselkedő veszélyek és kockázatok folyamatos szemlézése és a reakció rájuk. Az egymás mellett élés szabadelvű normáját a „dögöljön meg a szomszéd tehene is!” stratégiája váltja fel – ám ezt már nem az elvakult rosszindulat vezérli. Abban az identitáskonstrukcióban, amelyben a mi jólétünk és a veszélyes idegen jóléte zéró összegű játszmát alkot, ez mutatkozik ugyanis józan, racionális magatartásnak. Eltűnik a polgári szabadságjogok mint a közjó fundamentumának értelme, és a helyét valamilyen átmeneti taktikai erőszakközösség imperativusa veszi át. Tisztára, mint a Mad Maxben.

Míg a demokratikus világban kétségkívül maradt még némi tekintélye a részvételi demokrácia eszméjének, amikor is néhány polgár összehajol, és cselekvésre szánja el magát a közjó érdekében, a hasonló szerkezetű, ám előjelében ellenkező átalakulás horderejét nem lehet nem észrevenni. A részvételi demokráciával szemben a delegált diktatúrában nem kell rendőr minden sarokra, mert az önjelölt rendfenntartók, többször online, mint nem, és többször név nélkül, mint névvel, túlnyomórészt szorgalmi feladatként, olykor fizetség ellenében elvégzik a rendfenntartást. Ez nagyrészt kimerül a mások elhallgattatásában, s a célja szinte mindig az, hogy csökkenjen a hatalom elszámoltathatósága.

Legfőképpen euróban.

A szerző szociológus.