Hammer Ferenc

Úgy megy el, hogy itt se volt?

A politikailag korrekt beszéd felszámolásának retorikájáról

  • Hammer Ferenc
  • 2009. szeptember 3.

Publicisztika

A romák körüli közelmúltbeli események, ügyek és folyamatok az egész ország életével kapcsolatos változások rendkívül pontos indikátorai, illetve megvalósítói. Az ezen ügyeket övező közhangulatban és közbeszédben rejlő normák sokasága és a témák által keltett szenvedélyek jóvoltából éles kontúrokkal tűnik fel, milyen elképzelések uralkodnak az országban arról, hogy mik is a bajok életünkben, ezekért ki a felelős, ki miben számíthat a többiek együttérzésére, és miben nem.

Ritkán fogalmazzuk meg ilyen egyszerű módon - úgy saját magunknak itt Magyarországon, mint a külvilágnak -, hogy mit tesz magyarnak lenni, és mit várhat magyar a magyartól 2009-ben. Éppen ezért ritkán annyira fontos a pontos és higgadt beszéd, mint most. Jelen dolgozatban mindössze azt mutatom meg, milyen kérdéseket vet fel az a sokaknak illogikusnak és méltatlannak tűnő eljárás, amit a köz csak úgy fogalmaz meg (sértett hangon), hogy "bűnügyekben bezzeg csak akkor beszélhetünk cigányokról, ha ők az áldozatok, de akkor nem, amikor ők az elkövetők".

*

Néhány technikai kérdést érdemes már az elején tisztázni. Először is bűncselekmény esetén az áldozat kiléte viszonylag ritkán kérdéses (ha nincs áldozat, nincs bűncselekmény, kivéve a kábítószer-fogyasztásnál), míg az elkövető személye annál inkább. Ezért van az, hogy még a kevésbé körültekintő híradásokban is tettes helyett gyanúsítottról beszélnek. Az etnikai azonosítás dilemmájáig el sem jutva már ennyiből is látható, hogy a bűnöst és az áldozatot eleve kérdéses egy kalap alá venni a megnevezés normái szempontjából. (Az olyan, inkább médiaetikai ügyekről most nem is beszélek, amikor a sajtó a "hírért" lihegve belegázol az áldozat és az elkövető személyiségi jogaiba, vagy éppen nyomozósdit játszik.)

Lássuk a gyanúsított, avagy az elkövető etnikai azonosításával kapcsolatos szabályokat. A folyamat alfájának az tekinthető, amikor például Kudlik Júlia a Szolgálunk és védünk rendőrműsor bemondójaként 1997-ben egy körözési fantomrajz kapcsán csintalan mosoly kíséretében közli: "A képen látható nő bőre nem a grafikus hibájából sötét." Ma, amikor sokan készpénznek veszik az elkövető nyilvános etnikai azonosítását tiltó jogszabály létét, akár meglepőnek is tűnhet, hogy vajon miért nem akasztanak a vétkező sajtómunkások nyakába pereket az olyan ügyek gyanúsítottjai, akikről a média elárulja, hogy romák.

Mert hát azért elárulja. Ha nagyon pedáns az újságíró, és a gyanúsítottat Somogyinak hívják és nem Kanalasnak, akkor megszólaltatja az "ügyről" a helyi kisebbségi önkormányzat képviselőjét. Nincs ebben semmi különös, ez is csak a hazai hézagos-lötyögős jogalkotási-jogalkalmazási rendet tükrözi. Az 1992-es, amúgy alapvető fontosságú adatvédelmi törvény alapján immár nem lehet központi (például bűnügyi) nyilvántartásokat készíteni (többek között) az állampolgárok etnikai hátteréről (mivel ennek az információnak a kizárólagos tulajdonosa az egyén). Ez önmagában még nyilván nem jelenti azt, hogy egy újság nem közölheti egy bűnügyi gyanúsítottról azt, hogy a cigánytelepen lakik; de azt sem jelenti, hogy közölheti. Az adatvédelmi törvény rendelkezései önmagukban nem adnak teljes eligazítást az etnikai információ közléséről a sajtó számára. Ezt onnan tudjuk, hogy 1997-ben ombudsmani állásfoglalásban erősítette meg az állam: különleges adat lévén nem megengedett az etnikai profilírozás. De képzeljük el azt, milyen arcot vágott volna a bíró mondjuk az olaszliszkai eset tárgyalásakor, ha a sajtószabadság jogi adujával szemben az egyik roma elkövető előveszi a saját keresetét, miszerint az ő személyiségi jogai sérültek, amikor egy lap megírta róla, hogy cigány.

Összességében elmondhatjuk, hogy az olyan személyiségi jogok, mint a személyes adatok védelme vagy az etnikai háttér titokban tartása a nyilvánosság zöme számára szerfölött absztraktnak tűnnek. Mint amikor a lakosság hibbant dolognak tartotta 1992-ben megszüntetni a régi személyi igazolványt: mi a baj avval, ha egy hivatalban felírják a személyi számot? Manapság az etnikai háttér közléséről szóló vitákban a leggyakoribb reakció ez: "De hát cigány volt, nem? Hát akkor meg mi van?"

A baj az, hogy akármennyire is a jog mint par exellence normatív szöveg a legnyilvánvalóbb nyelve az efféle dilemmák megbeszélésének, ha a törvény szelleme kétezer méter magasban lebeg a mindennapi ember feje fölött, akkor a vitás esetekben a joghoz és csakis a joghoz való makacs ragaszkodás önmagában gyengítheti a joguralom amúgy is rozoga építményét. Én sem gondoltam 2006-ban például, hogy annyira bejön az, amit akkor írtam ugyanerről a kérdésről ugyanebben a lapban: "...baj lesz, ha a megrettent tévénézőt jogvédők osztják ki kórusban arról, hogy valaki cigánysága csak akkor lehet beszédtéma magasabb körökben, ha az romaellenes rasszista akció indoka, és punktum. Ám a legnagyobb baj abból lesz, ha a közhatalom [...] a tetteket, a konkrét változásokat kívánó akaratot ott hagyja azok prédájának, akik a felfegyverkezést és az önbíráskodást tanácsolják Magyarország megrettent lakóinak." Sokszor a jogvédők szemére vetik, hogy ortodox módon hajtogatják az igazukat, miközben a társadalom zöme teljesen másról beszél. De hát a jogvédők már csak ilyenek (a jog önmagában bizony elég ortodox dolog). A szerepük az lenne, hogy a politikai viták forgatagában körömszakadtáig képviseljék az emberi jogok szempontjait, mely vitákban sok más szempont, érdek és érték is felbukkan. Ám nálunk nem ilyenek a közéleti viták, hanem az egymáshoz képest két legtávolabbi szempont gyepálja egymást, a belgák nyája pedig középen hallgat.

Összegezve: a köztársaság üdve nem szenvedne nagy csorbát, ha egyes gyanúsítottakról megtudnánk, hogy cigányok voltak, ám ez kizárólag abban az esetben igaz, ha a tudósítás nem csak az etnikai címke felragasztásában és a szaftos részletek közreadásában merülne ki, hanem beszélne arról is, hogy a gyanúsítottéhoz hasonló életek hogyan néznek ki ma Magyarországon, és hogy kit mi vihet arra, hogy bűnözzön.

*

De hagyjuk is a jogot, hisz a Cosma-gyilkosság után a jog már fügefalevélnek is kicsi volt az úgynevezett cigánybűnözéssel kapcsolatos csetepatékban. Ekkor a jogvédők - néhány kivétellel - nem ismerték fel, hogy a cigánybűnözésről szóló "vita" egyáltalán nem volt vita, kizárólag a szélsőjobboldal politikai propagandáját szolgálta; és minden egyes szakértői hozzászólás a bűnözés "szociális meghatározottságáról" nagyot pörgetett a Jobbik szavazatszámlálóján. Míg egy gazdag és sokoldalú disputának - sok más faktor mellett - része lehet a gyanúsított etnikai származása, bármiféle "párbeszéd" fölösleges arról, hogy van-e vagy nincs cigánybűnözés - hiszen e fogalom semmi másra nem szolgál, mint az indulatok korbácsolására. Csak egy politikai csatakiáltás. És minden ilyen "tisztázó vita" csak ingyen reklámfelület a cigánybűnözés-elgondolás hívei számára.

De tegyük föl, valaki mindezeket a jogi és morális flikkflakkokat követve eljut a következtetéshez: pokolba a címkézéssel, beszéljünk állampolgárokról. Ekkor elképedve azt látja, hogy méteres súlyosbító tényező egy erőszakos bűncselekményben, ha kimutatható, hogy az elkövetőt az áldozat etnikai háttere motiválta. És megint felteheti a kérdést: ha az előbb nem volt fontos, hogy cigány az elkövető, akkor most miért fontos, hogy az áldozat az?

Először is fontos pontosítást kell tenni. Önmagában az a tény, hogy egy roma ember lett bűncselekmény áldozata, jottányit sem változtat az illető tényálláson. Ez akkor válik fontos kérdéssé, ha bizonyítást nyer, hogy kizárólag azért lett áldozat, mert cigány. És hacsak a támadó nem küld egy táviratot az áldozatnak, miszerint "meghalsz, cigány gazember", az etnikai motiváció gyakran nehezen bizonyítható a bűnügyi eljárások során. Ez a látszólagos párhuzam vezette a kommentelőt egy blogon arra, hogy azon méltatlankodjon, miért kéne bármelyik megölt cigányember temetésére elmennie Sólyom Lászlónak, ha az Olaszliszkán megölt tanár temetésére sem ment el. Csak azért, mert nem cigány? - írhatta volna a kommentelő. Ez sem egy egyszerű képlet. Bár nem helyénvaló az efféle méricskélés, a két temetésen nem ugyanazt jelentette volna a köztársasági elnök részvétele. És ha valaki józanul, az összes megölt ember iránti tiszteletből legalább magában tisztázza, hogy mik a hasonlóságok és mik a különbözőségek ezekben a rettenetekben, akkor már előrébb vagyunk egy kicsit.

*

Ha valakinek lehetne éppenséggel sokrétű és gazdag tudása az etnikai kisebbségi lét meghatározottságairól, rossz dilemmáiról és csapdáiról, akkor azok mi, magyarok vagyunk. Hogy ez nem így van, abban sokan ludasak vagyunk. Ám azzal együtt, hogy a kettős norma az elektromos gitár és a szélmalom mellett a nyugati kultúra egyik legeredetibb fejlesztése, ma Magyarországon kezd egy kicsit sok lenni a jóból. A helyzet kísértetiesen emlékeztet számtalan más esetre, amikor egy nyugatról származó elgondolás Hegyeshalomnál alig észrevehető jelentésváltozáson megy keresztül, csak épp a lényege vész el. Ahogy a közbeszerzés örve alatt korrupció folyik, és nem spórolás, ahogy a médiakuratóriumi rendszer hatalommegosztás helyett osztozkodást jelent, éppúgy a citoyen, azaz az öntudatos polgár elképzelése sem áll ma másból, mint hogy az ember most már korlátozás nélkül nézhet le és gyűlölhet bárkit.

A mai magyar közbeszédben a romák kisebbségi, azaz "szerkezetileg hátrányos" helyzetére való bármilyen hivatkozást dörrenő röhögés fogad. Lehet így is, persze. Lehet bölcselkedni, meg kárörvendeni: lám, megbukott a politikai korrektség. Mintha valaha egy kapavágás is történt volna ez ügyben nálunk! És félve kérdezem: akkor most a nőknek is sipirc vissza a konyhába? A mozgáskorlátozottaknak meg az intézetbe? Oké, győzzön a teljesítmény, győzzön az erény, a kitartás és az erő. De mit tegyek egyetemi oktatóként azzal az amúgy jó képességű kisvárosi hallgatóval, akit életében nem bátorítottak még saját gondolatai megfogalmazására? Akkor is győzzön a jobbik? És amikor a fél ország ilyen-olyan, nem teljesítményen alapuló juttatáson él a nagy közösből? Akkor is győzzön a teljesítmény? Ha már a legnyomorultabbul élőknek sem jár semmi együttérzés és részvét, mire számítsanak a többiek?

Neked ajánljuk