Az otthon szülés ügyében folyó disputát sokkal kevésbé szakkérdésnek, mint inkább a modern élettel kapcsolatos hitvitának látom. Az érdekeltek különféle tudományos apparátusokat mozgósítva igyekeznek világnézeti csatabárdjukat bőrkötéses szakkérdésnek álcázni. Nincs ebben semmi meglepő, sőt, a politikai - azaz az érdekeket és az értékeket tágyaló - vitákban ez a módszer mindennapos. Ugyanígy hitbéli kérdés az atomenergia, a tévé szerepe a gyerekek szellemi fejlődésében, a marihuánalegalizálás, a genetikailag módosított ennivaló, a pláza kontra kisbolt vita, vagy az, hogy ad-e az ember pénzt hajléktalannak. Megjósolható, hogy mit mond ezekről egy régi jobboldali és egy új baloldali, netán egy új jobboldali és egy régi baloldali; mintha a maghasadásnak vagy a THC-nek köze lenne politikai értékekhez. Éppen ezért egyszerre érdekfeszítő és hervasztó ügy az otthon szülésé. Színtiszta hitbéli-érzelmi kérdésként kiváló alkalmat nyújt arra, hogy saját szívünk szerint viszonyuljunk életünk egy mindenkit érintő, fontos momentumához. De megnyitja az ostobaságnak, a rókalelkű selypegésnek és az érdekelvű hazudozásnak oly mélységű aknáját is, amely láttán az erényes ember meghőköl.
*
A szülés az idők elejétől ugyanúgy és élettani értelemben, mondhatni, saját magától zajlik. Ám tévedés lenne ebből azt a következtetést levonni, hogy az ember lányának mindenképpen intim szférája kellős közepén, azaz a fürdőkádban vagy a konyhaasztalon kellene végrehajtania. (Sőt, szerintem ebből igazából az következik, hogy bizonyos feltételek megléte esetén bárhol lehet szülni.) Imádkozni sem csak otthon szoktak, akik szoktak, számos vallás hívei egy erre specializált intézménybe járnak e célból, jóllehet szóbeszéd és a leírtak alapján az imádkozást elég személyes dolognak képzelem. Sőt, bizonyos fontos dolgokat az életben fontosnak tartunk nem otthon, a szokásos környezetünkben csinálni, ilyen a tanulás, a munka, a nászút vagy a vakbélműtét. Számos kórházi (olykor kimondottan nyomorúságos körülmények között szerzett) tapasztalat alapján állítom: ha választanom kellett volna, hogy otthon vagy a kórházban essek át az operáción, akkor az utóbbi mellett döntök, és nem feltétlenül azért, mert nálunk nincs EKG a spájzban (az az igazság, hogy még spájzunk sincs), hanem azért, mert az operációt mint rendkívüli dolgot szívem szerint eltávolítanám a szokásos dolgok rendes helyszínétől, az otthonomtól.
Az otthon szülés hívei szerintem csúsztatnak, amikor azt mondják, hogy az otthon szülés igazából a dolgok természetes állapotába való visszatérés, mivel a 21. században a dolgok természetes állapota az, hogy valaki így, valaki meg úgy szereti csinálni a dolgokat. Három szülésnél voltam eddig jelen, amikor a két fiam született, és amikor én, de az utóbbiról nagyon halványak az emlékeim. A látottak alapján meggyőzőnek tartom azt a feltételezést, hogy pontosan a biológiai-élettani hasonlóság, a közös nevező miatt mindenki a rá jellemző módon szül. Az "otthon kontra kórház" ellentéten alapuló beállítás azért is félrevezető, mert kórházban is lehet az otthonira nagy vonalakban emlékeztető viszonyokat teremteni, és bizony sok anya számára még egy kihipózott, műtőszerű szülőágy is barátságosabb környezet lehet, mint amit a vajúdás kezdetekor otthon hagyott.
A konfliktusok, félreértések egyik oka egy mulatságos árnyékbokszolás, ami egyszersmind az osztályharc egyik formája is. Az otthon szülés barátai az autentikus élet eszméjét a gyemekszülés kvázi szakralizálásán keresztül kívánják megvalósítani. Valóságos életmódmozgalom ez. Az otthonszülés-hívők között vélhetően bőven találhatunk világzene-rajongókat, Pí-vizet ivókat, homeopátia- és Beatles-kedvelőket, míg house-osokat, Coca-Cola- vagy kokainbarátokat kevésbé, és a nyakam rá, Motörhead is legfeljebb nyomokban fedezhető fel otthonukban. Karácsonyfadíszüket az otthon szülők inkább maguk készítik, csak súlyos fenyegetés hatására használnának konnektorba dugható karácsonyfa-világítást, és így tovább. E kulturális sztereotipizálás kézenfekvő jellegéből az látszik, hogy az otthon szülés iránti odaadás mindenekelőtt ideológiai vircsaft, ezen belül a modernitáskritika egy formája. Épp olyan tiszteletre méltó értékválasztás, mint a vegetáriánus életmód, a globalizációkritika vagy a viking hagyományőrzés. Egyáltalán nem véletlen, hogy a gyerekszülés köré egy svindliegyházat lehetett kanyarítani (a "Közösség a Születés Méltóságáért nevezetű szervezetről" Dobszay János Papos szülés című munkája számol be a HVG szeptember 22-i számában), miként az sem, hogy Geréb doktornőre mint afféle prófétára tekintenek hívei; akik - és elnézést, ha sértő, amit írok - valószínűleg inkább ártanak az ügyüknek azzal, hogy egy illegális vallási mozgalom összes attribútumát felmutatják rajongásuk során. Lényegében a középosztály egy szegmensének kulturkampfjáról van szó, ami a piacról élő rétegek tradíciója szerint úgy zajlik, hogy egyik-másik passziójukat (szólásszabadság, politikai jogok, a társadalmi nem ügyei stb.) általános emberi jogként ismertetik el. (Isten bizony, pont ma kaptam egy aláírásra buzdító körlevelet, ami a "Veszélyben a szülés szabadsága" címet viselte.) E szemlélet le se tagadhatná osztályharcos természetét. A társadalom többsége számára a tradicionális orvosi gyakorlat, amely a pácienst elrontott (azaz megjavítandó), passzív gépként tekinti, még mindig a tekintély és a hatalom forrása - nyilvánvaló ellenfelet testesít meg viszont a késő modern reflexivitás élharcosai, az újkapitalista elit számára. Az otthon szülésnek mint a boldogságkeresés egy sajátos formájának a választásából mindazonáltal még nem kellene, hogy a kórházi szülés démonizálása következzen, vagy annak a sugallása, hogy eltorzult dolog, ha valaki azért érzi magát biztonságban, mert (sok) pénzt ad az orvosi ellátásért.
*
Pedig a vita kulcsa épp az lenne, hogy milyen egészségügyi kockázatokat rejt az otthoni és milyet a kórházi szülés, illetve hogy ezek hogyan kezelhetők. Természetesen szégyellheti magát a sajtó, mert nem segít pontos és érzékletes elemzéssel a közönségnek eligazodni ebben a kusza kérdésben. Jó lenne tudni például, hogy a csecsemőhalandóság zuhanásszerű csökkenésében a 20. században milyen szerepet játszott az, hogy a nők kórházban kezdtek szülni. És azt is, hogy (azonos körülmények között) az otthon és a kórházi szülés rizikófaktorai hogyan viszonyulnak egymáshoz. És mindenekelőtt azt, hogy a szakmai tapasztalat és a tudomány ismeretei szerint mennyire lehet választ kapni ezekre a kérdésekre.
Amíg a fentiekre nem kapok feleletet, addig nem vagyok hajlandó véleményt alkotni erről a kérdésről, éspedig azért nem, mert a felidézett kultúrháborúk tapasztalata alapján a sejtésem az, hogy itt egyelőre handabandázás zajlik - a tények higgadt számbavétele, megragadó értékelvű argumentumok és invitáló disputa helyett. És persze a kételyek, maflaságok és feloldhatatlan dilemmák mellett ott tornyosul a Szülészeti és Nőgyógyászati Szakmai Kollégium tervezete, mely az ősi magyar tradíció szerint fogant (ha szembejön egy közös ügy, akkor annak sorsát kizárólag az einstandolható - újmagyarul: lenyúlható - hányad részaránya fogja eldönteni). Szüljön mindenki, ahol akar - így a kollégium -, de legyen ott egy orvos, egy bába, egy mentősofőr, egy altatóorvos és egy vekkeróra. Hírek szerint lobbizik a taxisok kamarája, hogy a biztonság kedvéért három taxi is álljon a ház előtt járó motorral, kevésbé komplikált esetekben legalább egy Hajtás Pajtás.
Pedig, mert az emberi lét legalább oly fontos momentumáról van szó, mint a szakszervezeti mozgalom vagy a műemlékvédelem, legalább oly alapos szabályozói figyelmet is érdemel e kezdeményezés. Ha megnyugtatóan tisztázható, hogy bizonyos körülmények között az otthon szülés nem jelent több kockázatot, mint a kórházi, akkor nyilván semmi ok az előbbi korlátozására. Ám ez azt is jelenti, hogy ha bizonyos körülmények között kockázatos az otthon szülés, akkor az egyéni önrendelkezés sem jelentheti azt, hogy a szülők veszélyeztessék gyerekük életét.
