Kling József

Kezdjük az évet valami ütőssel. Mondjuk A teremtéssel.

Legutóbbi munkája, a Testről és lélekről bezsebelt már egy csomó díjat: Arany Medvét, Arany Békát. A hétvégén az is kiderül, megkapja-e az Európai Filmdíjat. A Nemzeti Filmalapról, Andy Vajna ízléséről, következő filmjének, A feleségem történetének előkészületeiről beszélgettünk vele. Meg arról, milyen következményei lettek a Berlinalén adott híres interjújának.

Végre valami értelmes történik a hatodik kerületi volt MSZP-székházban. A Jókai utcai épületben nyílt meg idén áprilisban a Hatszín Teátrum, az ország legfiatalabb, legkisebb zsebszínháza. Amilyen kicsi, olyan fontos. Hogy miért? Elmesélem.

Ütik, paskolják, fújják, simogatják, csörgetik, csengetik, pengetik, húzzák, vonják a limlomokból eszkábált hangszereket. Olyanok, mint a gyerekek, csak talán nagyobb a hatalmuk. Az ő kezükben a játék felszabadító valósággá válik.

A skandináv jelzőt manapság főleg a krimivel társítjuk, de úgy tűnik, ott északon karizmatikus nyomozó és pszichopata tömeggyilkos nélkül is képesek valami ütőset összehozni.

Rettegés, beteg hierarchia, mindent uraló nagymama, alkoholista apa-anya. Karafiáth Orsolya új regénye, a Szirén több mint hagyományos családregény. A szerzővel mérgező szülőkről, női alkoholizmusról, a nők helyzetéről, közéletről beszélgettünk, meg arról, miért nem érvényes Marton László bocsánatkérése.

Cserna-Szabó András egy egész könyvet írt a pacalról. Nincs ebben semmi különös. Csernától megszokhattuk, hogy hol a tollát (oké, a billentyűzetét) mártja szaftba, hol fakanállal kavarja fel a történeteket. A különös inkább az, ahogy kavarja. Ahogy a különböző stílusok hangnemeivel, regisztereivel zsonglőrködik, akár egy virtuóz orgonista.

A Zeneakadémián a napokban mutatták be Mark Childress Georgia Bottoms című regényéből írt vígoperáját a saját vezényletével. A tragikomédiában a faji előítéletek és a női sors érdekelte. De beszélgettünk Trumpról, magyar politikáról, fegyverviselésről, és arról is, miért a karmesterszakmában a legkönnyebb kamuzni.

Női hentest vagy kovácsot ő is nehezen tud elképzelni, de szerinte azon már senki nem akad fenn, hogy a dobok mögött nő ül. Üstdobon, marimbán, vibrafonon játszik, kavicsokat ütöget, téglával bélelt olajos hordóba dobál üveget, vagy egy lavór vizet paskolgat, s mindezt tanítja is a Szent István Zeneművészeti Szakközépiskolában és a Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karán.

Fischer Iván rendezőként-karmesterként lebont, nem épít. Kiszabadítja a Don Giovannit az összezsúfolt interpretációk poros raktárából. Kinyit egy ajtót, amin a friss levegővel együtt bejön a mű, de mű mivoltát az előszobában hagyja. Nem egyszerre jön be, úgy be sem férne az ajtón. A figurák hozzák magukkal darabonként a hangjukkal, gesztusaikkal, személyiségükkel, játékukkal. Aztán újra felépítik.

Az ősz óriási szenzációja, hogy Fischer Iván hét év után ismét színpadra állította Mozart Don Giovanniját – és ezt most a Müpában mi is láthatjuk. A karmestert és rendezőt most leginkább a szexuális ragadozó érdekli a figurában. Az amerikai kritikák egybehangzó véleménye szerint ez az előadás az egész világon etalon. Vajon a hazai politikai-költségvetési szféra is így gondolja? És vajon megoldás lenne a menekültválságra, ha sok Albert Schweitzer menne Afrikába gyógyítani? A Don Giovanni kulisszatitkai mellett ilyesmikről beszélgettünk Fischer Ivánnal. Meg arról, hogy mitől fél.

27 évesen Liszt Ferenc-díjat, pár évre rá Prima díjat kapott, tavaly megalapította a Cziffra Fesztivált. A Zsidó Kulturális Fesztivál egyik sztárvendégével művészet és valóság viszonyáról, Gershwin Kék rapszódiájáról, az élet értelméről, cigánykérdésről, tehetséggondozásról, hazaszeretetről beszélgettünk, meg arról, hogy a verseny lovaknak való.