Magyar Narancs: Zenész családban nőtt fel?
Fábry Boglárka: Igen, bár ezek a gyökerek nem nyúlnak vissza több generációra. Édesanyám fuvolatanár, apai nagymamám pedig zongoratanárnő volt. Édesapám sokáig hegedült, de nem hivatásszerűen. Sajnos csak nagy ritkán láttam a hangszert a kezében, pedig biztos lelkes hobbizenész válhatott volna belőle, volt tehetsége hozzá.
MN: Elvárás volt, hogy ön is zenéljen?
FB: Egyszerűen csak fogékony voltam a zenére, nem kellett ebbe az irányba terelgetni. Anyukám sokszor gyakorolt otthon, nagymamám is tartott magánórákat nyugdíjasként, vagy csak saját kedvtelésére játszott és énekelt régi magyar slágereket. Két zongora is volt a házban. Amikor már zeneiskolába jártam, gyakran muzsikáltunk együtt. Édesanyám fuvolázott, a bátyám csellózott – máig jól játszik –, én zongoráztam. Nagyon szerettem ezeket az együttléteket.
MN: Honnan ered a rendkívüli ritmusérzéke?
FB: A laikusok sokszor azonosítják az ütőhangszeres tudást a ritmusérzékkel. Engem nem ez fogott meg ebben a hangszercsaládban, hanem az ezerarcúsága. Számomra ez leginkább szimfonikus zenekari közegben mutatkozik meg. Van, hogy gerincet ad a zenének, vagy épp csak színezi azt, de a dallamhangszerek révén virtuóz is. Ezt szeretem benne, ez motivál.
MN: Akkor az sem igaz, hogy akinek jó ritmusérzéke van, az jól táncol?
FB: Hát, nem tudom. Én a szalagavatómon táncoltam utoljára. De ha táncos műfajt kellene választanom, biztosan szteppelnék. Fred Astaire-t nagyon szeretem nézni.
MN: Az ütősszekcióban még mindig kevesebb a nő, mint a férfi. Vagy tévedek?
FB: Valóban több a férfi ütős, ez szerintem így is marad, van ebben valami íratlan törvényszerűség. De ez nem kell, hogy visszatartó erő legyen egy nő számára, ha ezt szeretné hivatásául választani.
MN: A nemzetközi zenei életben elfogadottabb egy zenekarban a női dobos? Vagy ott ez már nem is kérdés?
FB: Szerintem azok az idők már elmúltak, amikor bizonyos szakmák nemhez kötődtek. Persze egy női hentest vagy kovácsot én is nehezen tudnék elképzelni, de a zenei világban ennek nincs akkora jelentősége. Nem ismerem behatóan a külföldi viszonyokat, egy biztos, nem sok női timpanista van a világon. Itthon viszont két zenekart is ismerek, ahol hölgyek ülnek az üstdobok mögött. Inkább arról lehet szó, hogy például a timpanizás szerintem a leghangsúlyosabb feladat az ütőhangszereken belül egy zenekarban, ami határozottságot, karakánságot, vezető jellemet követel. Ezek inkább férfiakra jellemző tulajdonságok.
MN: Azért még mindig elég macsó világban élünk, manapság is sokan rácsodálkoznak arra, ha a dobok mögött nő ül.
FB: Én ezt nem tapasztalom. Sem azt, hogy macsó világban élnénk, sem azt, hogy ez csodálkozás tárgya lenne. Zenészberkeken belül ez nem akkora kuriózum, mint azt sugallja. Inkább azt mondanám, teljesítménycentrikus világban élünk, ahol sokkal fontosabb, hogyan oldok meg egy feladatot, mint az, hogy ki vagyok én a hangszerek mögött.
MN: Azért kérdezem erről is, mert szerintem igenis macsó világban élünk, és a válaszaival segít az előítéletek lebontásában. Találkozott valaha ezzel kapcsolatban ellenérzéssel?
FB: Ez egy kétélű kard. Ha egy karmesternek vannak előítéletei egy női ütőssel szemben, nagyjából mindegy, mennyire teszi oda magát az illető. Én azonban inkább csak azzal találkoztam, hogy ez imponáló egy dirigens számára. Mint már említettem, a művészvilág teljesen más rendszer szerint működik. A zenekar nagy olvasztótégely, amelyben mindenkinek megvan a szerepe, funkciója, ezzel tisztában kell lenni. A karmestereket csak a zenei hierarchia érdekli, nem a személyek. Amikor próbálunk, csiszolódunk az elképzeléseknek megfelelően, senki nem foglalkozik vele, fiú vagy lány, ez huszadrangú dolog.
MN: Már egy csomó ütős hangszeren láttam-hallottam játszani, marimbán, xilofonon, vibrafonon… Pontosan hány hangszeren játszik?
FB: Nem számoltam meg soha, hiszen ütőhangszer bármi lehet, amin zenei hangot tudunk képezni. Alapvetően két csoportra oszthatók az ütőhangszerek, idiofon és membranofon hangszerekre. A klasszikus zenekari repertoárban szereplő hangszerek viszonylag könnyen felsorolhatók, de az ütőhangszerek szóló-, kamarazenei irodalmában egyre extrémebb eszközöket szólaltatunk meg. Hol kavicsokat kell összeütögetni, hol téglával bélelt olajoshordóba kell üvegeket dobálni, hol pedig egy lavór vizet paskolni.
MN: Van kedvenc a rengeteg ütőhangszer között?
FB: Mindig más. Amióta timpanizom a Concerto Budapestben, nagyon megszerettem ezt a hangszert. Ha xilofonon vagy marimbán kell játszani, abban is otthonosan mozgok. Alapvetően inkább a dallamhangszereket szeretem.
MN: Az ütősökhöz nagyobb állóképességre van szükség, mint más hangszerhez? Kell ehhez például sportolni?
FB: Ez teljes mértekben darab- és hangszerfüggő. Egy Mahler-szimfóniában timpanizni, nagydobolni, cintányérozni mindenképp jobb erőnlétet követel, mint, mondjuk, Dvořák Szláv táncait végigtriangulumozni. A sportolást mindentől függetlenül nagyon fontosnak tartom, bármi legyen is az ember foglalkozása. Szeretek futni.
MN: A zenészek között hagyományosan létezik egyfajta hierarchia.
FB: Igen, de ez így van rendjén. Ezt a zeneszerzők alakították így, a zenészeknek ennek megfelelően kell játszaniuk. Természetes szerintem – hogy a saját hangszercsoportomat említsem –, hogy egy tam-tam ütés Muszorgszkij Egy kiállítás képeiben soha nem lesz olyan fontos, mint például az első trombita szólam.
MN: Az ütősök hátul helyezkednek el ebben a hierarchiában?
FB: Attól függ, mit játszunk. Ravel Bolerójának például a kisdob a motorja, lelke. Debussy Tengerének napfelkeltéje elképzelhetetlen lenne cintányértremoló nélkül, ugyanúgy, mint Sztravinszkij Tavaszi áldozatának vége timpani és nagydob nélkül. Ugyanakkor Smetana Moldváját akkor játssza jól egy ütős, ha a mű elején a triangulum hangjai szinte észrevehetetlenül csillannak meg a víz színén. Pontosan ezért mondom, hogy ezerarcú ez a hangszercsoport, mert mindig más karaktert jelenít meg egy zeneművön belül.
MN: Melyik izgalmasabb az ön számára? Klasszikus szimfóniákat játszani vagy kortárs zenét?
FB: Nem lehet összevetni a két dolgot. Klasszikus szimfóniát azért jó játszani, mert az a fundamentum, ott derül ki leginkább, milyen zenész az ember. Maximális szenzitivitást igényel minden egyes hang helyes funkcionális megszólaltatása. A kortárs zene más izgalmakat rejt. Ha például Kurtág van műsoron, csak úgy lesz a hangoknak gesztusértéke, ha úgy játszom, mintha az életem múlna rajta. Ez nagy kreativitást és komoly erőfeszítést igényel.
MN: Soha nem akart inkább rockzenész lenni?
FB: A rockzenét csak hallgatni szeretem, ha épp olyan hangulatom van. Mehet a háttérben, nem érdemes rá úgy figyelni, mint a klasszikus zenére. Olyan, mintha hiányozna belőle egy dimenzió. A dzsessz viszont mindig is vonzott. Volt egy időszak, amíg dzsesszzongoraórákat vettem a váci konziban, amikor ott tanítottam.
MN: Az a tapasztalatom, hogy a kortárs zenét csak két klasszikus között, szendvicsben lehet lenyomni a hazai közönség torkán. Ön mit gondol, mennyire fogékony a közönség a kortárs zenére?
FB: Nem fogalmaznék ilyen sarkosan. Való igaz, egy koncertprogram összeállításánál figyelni kell arra, hogy egy modern zenei darab hol helyezkedik el. A magyar közönség ilyen értelemben konzervatív. Legalábbis egy bizonyos korosztály. Azt tapasztalom, hogy a mai 20–30 évesek nyitottabbak a kortárs zenére, nincsenek előítéleteik. Egyébként a közönség úgy fogadja ezt a stílust, ahogy az előadó bemutatja. Ha én nem szeretem azt, amit játszom, ők sem fogják. Ezért lehet csak teljes meggyőződésből muzsikálni. Óriási ereje van, ha egy zenekar egyöntetűen szeretettel ad elő valamit. Sajnos a közöny is lejön a színpadról. Ezért nagy felelősség előadóművésznek lenni.
MN: Alig pár hetes a kislánya. Milyen változást jelent ez az életében? A férfiaktól sosem kérdezik meg, hogyan befolyásolja a karrierjüket, hogy apák lettek, de ez a nőknél valahogy mindig felmerül…
FB: Három hete létezem ebben a minőségben, teljesen megváltozott minden körülöttem, és ennek nagyon örülök! Tizenhat év intenzív szakmai élet után „pihenek” most meg egy időre, ez a levegőváltozás nagyon időszerű volt már. Nekem most a kislányom születése a legnagyobb siker. Most ez a „karrierem”. Ha majd olthatatlan vágyat érzek újra hangszerekhez ülni, akkor térjünk vissza arra a kérdésre, hogyan lehet összeegyeztetni a magánéletet a szakmaival.
MN: Akkor figyeltem fel önre, amikor egymás után több zenekar koncertjén is Fábry Boglárkát láttam az ütős hangszerek mögött. Hogy van ez, hány zenekar tagja egyszerre?
FB: Optimális esetben minden zenésznek van egy bázisa, ahol dolgozik. Nekem ez a Concerto Budapest. Jelenleg is itt vagyok állásban, amikor máshol játszom, csak vendégszerepelek. A Fesztiválzenekarban is alkalomszerűen működöm közre.
MN: Játszik a Liszt Ferenc Kamarazenekarban, az Amadinda ütőegyüttesben, az UMZE Kamaraegyüttesben. Hogy lehet ezeket logisztikailag összehangolni?
FB: Ez a felsorolás nagyjából az elmúlt tíz évet foglalja össze. Nem szimultán vagyok jelen ezeknél az együtteseknél, csak bizonyos koncertekre hívtak meg, ha épp arra volt szükség, amit én tudok. Hálás vagyok azért, hogy az Amadinda és az UMZE többször hívott meg zongorázni vagy épp cselesztázni, mint ütőhangszereken játszani. Így jutottam el például 2009-ben a Carnegie Hallba is, ahol Kurtág-estet adott az együttes. Egy másik meghatározó zenei élmény is a zongorázáshoz köthető: Steve Reich Music for 18 musiciansének előadása.
MN: Hogy került a Fesztiválzenekarba?
FB: Egy Olivier Messiaen-darab révén. 2012 januárjában kerestek meg, hogy lenne-e kedvem az Egzotikus madarak xilofonszólamát eljátszani. Azonnal igent mondtam, mert egyrészt nagyon szeretem ezt a művet, másrészt óriási megtiszteltetés volt számomra.
MN: Mi a legalapvetőbb különbség a között, amikor a Concerto Budapestben, illetve amikor a Fesztiválzenekarban játszik?
FB: Nem hasonlítanám össze a két zenekart. Mindkét zenei igazgató nagyon erős személyiség. Maximálisan meghatározzák az együttesük arculatát. Amikor Keller András tíz évvel ezelőtt átvette a zenekart, a Concerto nagy személyi változáson ment keresztül.
A maga harmincnégy évével fiatalabb együttes, mint a Fesztiválzenekar. Keller András egyik missziója a kortárs zene népszerűsítése a hazai közönség körében. Ahogy én tapasztalom, nagyon intenzív, minden részletre odafigyelő műhelymunka folyik a keze alatt. A Fesztiválzenekar sokat koncertezik külföldön, rengeteg projektjük fut egyszerre − közösségi hetek, ifjúsági sorozatok, Európai Hidak, lemezfelvételek, vasárnapi kamarakoncertek, opera-előadások Fischer Iván extravagáns rendezésében −, ezért talán ez az együttes rutinosabb, önjáróbb a Concertónál. De mindkét társulat magasra rakja a lécet, és nap mint nap felülmúlja önmagát.
MN: Elég, ha mindenhol önmagát adja, vagy meg kell felelni a különböző elvárásoknak?
FB: Volt idő, amikor fontosabbnak tartottam a megfelelést, de ha egy zenész kiiktatja önmagát abból, amit csinál, lelketlenné válik. Ahhoz, hogy meggyőződéssel játsszak, én kellek. Ahhoz, hogy hitelesen játsszak, kell az alkalmazkodóképesség, mert csak így lehetek része az egységnek mint megformálandó anyagnak.
