Tízéves a Bélaműhely Sound Art

Hangburger és biciklidob

  • Kling József
  • 2017. december 16.

Zene

Ütik, paskolják, fújják, simogatják, csörgetik, csengetik, pengetik, húzzák, vonják a limlomokból eszkábált hangszereket. Olyanok, mint a gyerekek, csak talán nagyobb a hatalmuk. Az ő kezükben a játék felszabadító valósággá válik.

Ha becsukom a szemem, lágy fuvolaszót hallok, forró szél lehel az arcomba, a tevék patái tompán puffannak a homokdűnék gerincén. Amikor kinyitom a szemem, egy rapper kinézetű srácot látok, aki elmélyülten fújja egy versenybringa néhai kormányát. A másik fiú az egykori napernyő csövéből csalogat elő egzotikus dallamokat. A harmadik egy olajoshordóból eszkábált, leginkább nagybőgőre emlékeztető alkalmatosságon valódi lószőrvonóval bűvöli a húrokat. A negyedik jókora fadoboz oldalát paskolja. Az ötödik kiszuperált alufelnin dobol. A hatodik horpadt, fém filmtekercsdobozt simogat két dobseprűvel, időnként megcirógatja a fejtetőre fordított serpenyőket, amelyekben valamikor, talán nem is olyan rég, tükörtojás és szalonnazsír sercegett. A hetedik te magad légy, de legalábbis Rimóczi István, a Bélaműhely Sound Art egyik alapító tagja. Istu (így szólítják a többiek) kezében nincs hangszer, lehunyt szemmel hallgatja a zenét, mégis az az érzésem, jelenlétével szinte vezényli az előadást. Még egyszer elpróbálják a Sivatagi című számot, aztán megbeszélik, milyen hosszú legyen a fújós motívum az elején, és esik pár szó a dobszólóról is.

Igazi műhelymunka folyik a Jurányi Házban, ahol a Bélaműhely is egyike a 63 rezidens alkotócsoportnak. Van saját próbaterme és nevéhez méltóan valódi barkácsműhelye, ahol kimustrált használati tárgyak, hordók, csövek, bicikli- és számítógép-alkatrészek, ipari hulladékok várják, hogy részeseivé váljanak a teremtés aktusának. Hogy a Bélaműhely satupadjain új életet, új szerepet, új nevet kapjanak. Így lesz a gáztartályfenékből hangburger, az olajoshordó és pár bambuszlapocska ötvözéséből gettómarimbula, néhány bicikliabroncs és egy kézi fúró házasításából biciklidob. A hangszerek feltalálásában a Bélaműhely tagjain kívül aktívan közreműködik Terebessy Tóbiás és a Medence Csoport.

 

A zenekar

 

Miért éppen Bélaműhely? Annak idején Kispesten, a lajosmizsei sorompón túl, a SÍN Kulturális Központban, egy szép gyártelepen az első próbatermüket egy Béla nevű építőipari vállalkozó műhelyéből alakították ki. Jött az első fesztiválfelkérés, kellett egy név. Jó ez a Bélaműhely, de nem kéne mégis valami szofisztikáltabb név? – kérdezte Merse akkori barátnője. Mire Merse: Bartók Béla, Kondor Béla, Hamvas Béla, Tarr Béla, Pintér Béla. Elég szofisztikált névsor. Bélák összművészeti Pantheonja. Az iróniát azért illik kihallani a keresztelőből.

De még sehol sincs a név, amikor a véletlen – ez a nagy kerítő – 2007-ben összehozta Rimóczi Istvánt és Varga Mersét. István akkor még színész volt Kecskeméten, Merse viszont őslakos. Egyik világosító barátja beszélt neki Isturól, aki akkoriban épp egy száztagú drum and bass zenekarról álmodozott. Találkoztak, zenélgettek kicsit, de aztán jó fél év eltelt, mire ismét összehozta őket a véletlen. Budapesten, az utcán futottak össze. István addigra már lemondott a színészetről, úgy találta, nem elég jó benne, sokkal inkább önazonosnak érezte a hangszerépítést és a zenélést. Ha csak nem fogták le, naponta összeütött három hangszert. Mindig is az ütős hangszerek vonzották, az iskolai fúvószenekarban ő kezelte a nagydobot és a triangulumot. De aztán győzött a szabadságvágy, a csavargás, a suhanás a biciklin.

Merse 8 éves kora óta dobolt, kezdettől a ritmus, a mozgás, a tánc érdekelte. Kijárta a zeneiskolát, énekelt kórusban, otthon prüntyögött a zongorán.

Iszlai Renáta, Horváth Richárd, Szász Dániel, Szegő Dávid, Kertész Endre, Láng Dániel, Krolikowski Dávid, Molnár Bence, Kopcsik Márton is mind képzett zenészek, vagy a jazz, vagy a klasszikus zene felől érkeztek, és váltak a Bélaműhely oszlopos tagjaivá.

Mivel az újrahasznosítás lételeme a zenekarnak, próbálják kívülről rájuk aggatni a zöld meg a bio jelzőt. „Nem tudatos környezetvédelmi megfontolásból építjük a hangszereinket kidobott limlomokból. Ez csupán szerencsés találkozás. Amit újrahasznosítunk, az többé nem szemét. Bár igyekszünk környezettudatosan élni, bennünket alapvetően a hang érdekel” – mondja Merse. Azért persze mennek lelkesen koncertezni, ha hívják őket környezetvédelmi konferenciára, a Greenpeace vagy az Energiaklub rendezvényeire.

De jobban járunk, ha nem erőltetjük a beskatulyázásukat. Amúgy is gyakran teszik fel nekik a kérdést, mik is ők valójában: zenekar, hangszergyártók? Merse elintézi egyszerűen annyival: zenekar. István inkább szemléletként definiálná a Bélaműhelyt. Tevékenységük legfontosabb elemének azt tartja, hogy alternatívát nyújtanak azoknak, akik a zene intézményesítése miatt kívül rekedtek a zenén.

A hangkeltés isteni teremtés. A lábosok összeütése is az. Ettől a felszabadító élménytől azonban már az óvodában megfosztanak, mondván, hogy a zene a Boci, bocinál kezdődik. A lábascsapkodás csak zajkeltés, és apa különben is aludni szeretne, úgyhogy hagyd abba, Pistike, most! Pistike nem adja fel, gitározni tanul, de nem lesz belőle szólista, elsodorja az élet, családot alapít, jön a gyerek, a hangszert a szekrény tetején belepi a por. Aztán eljön a nap, amikor a gyerek arra kéri az apját, mutassa meg neki, hogy szól a gitár. Mire apa azt mondja, nem tud rajta játszani. Szomorú kudarca ez az oly nagyra tartott hazai zeneoktatásnak. Kodály valószínűleg nem így értette, hogy „legyen a zene mindenkié!”.

„Nem a klasszikus zene létjogosultságát, fontosságát, hanem az egyeduralmát kérdőjelezzük meg. Szeretnénk a zenét visszaadni mindenkinek” – mondja István. Workshopjaikon a felnőttek mindig azt hajtogatják, nekik nincs hangjuk, ritmusérzékük. Nagy szemeket meresztenek a fura hangszerek láttán. (Bicikliből dob? Jaj, de kreatívak vagytok!) A gyerekek nem gratulálnak, csak felpattannak a biciklidob nyergébe, tekerik a pedált, ütik az abroncsokat. Nekik ez még teljesen természetes. A kamaszokkal kezdődik a baj, ők már furán néznek az óriáscajon, gigantocypris, billentyűzetshaker, proteintabla, technóteknő nevű hangkeltő eszközökre. Hú, ezek miből vannak?

Szóval az újrahasznosítás nem csak a hangszerekre, a zenére is igaz. A Bélaműhely újrahasznosított hangokból építkezik, azokból, amiket a klasszikus zenei törekvések a hangok lomtárába utaltak. Rimócziék kiszabadítják a palackból a kiegyensúlyozatlan felhangrendszereket. Felszabadító érzés, hogy náluk a hang nem egzakt, nem állandó, soha nem ugyanúgy szól. Lebontják a kiszámíthatóság és állandóság falát, amit az európai hagyomány a zene köré épített. A Bélaműhely zenéjében a hamis hangnak is van létjogosultsága, mégsem érezzük falsnak, esetlennek, bénának, amatőrnek. Épp ellenkezőleg. Profi zenészek és hangmérnökök is elcsodálkoznak, hogy tud úgy szólni a bringakormány, mint egy márkás, drága fuvola.

Noha a Bélaműhely zenéje minden pillanatban a spontaneitás benyomását kelti, a koncertrepertoár jelentős része megírt zene. Nem hagyományos értelemben, persze. Hogyan születnek a számok? Merse szerint úgy, mint amikor valaki meglök egy dominót. Valaki elindít egy basszusmenetet, a többiek elkezdenek rá reagálni. Mondjuk, ketten viszonylag korán érkeznek a próbára. Játszogatnak, megérkezik a harmadik tag. Játsszátok azt, amit az előbb! Nem, nem ezt, hanem azt, amikor beléptem az ajtón. Ő pedig reagál arra a motívumra. Így épülnek fel a számok. Kéne ide valami fújós. Marci, nem fújsz rá? Marci ráfúj a gumicsőből és műanyag bójából eszkábált trombitával, és ahogy az öreg kaporszakállú belelehelte a lelket Ádámba, megszületik a szám is. A maga szólamát mindenki elraktározza, papírra nem kerül semmi, emlékezetből dolgoznak. Az improvizációs részeket is megkomponálják, vagy­is közös megegyezés, merre, milyen motívumok mentén haladjanak, az időtartam is leszámolt ütem. Alapvetően tehát ugyanazokat a zenei sémákat-formákat alkalmazzák, mint a kortárs popzene. Mégis mi a különbség? Merse úgy fogalmaz: „Mi hagyjuk a hangszert működni. Hagyjuk, hogy megmutassa, mi az, ami a legjobban áll neki.”

 

A termék

 

A zenei stílusukra is nehéz címkét akasztani. Elintézhetnénk annyival, hogy zajzene, de ennél jóval többről van szó. István azt mondja, „alapvetően elektronikus hatású (big beat, dubstep, drum and bass, jungle) alapokból építkezünk, de a zenei szövetben felfedezhetők autentikus arab, török, dél-amerikai ritmusok is. Játszunk gyimesi, vajdasági, cigány és zsidó dalokat, feldolgozunk klasszikus és kortárs irodalmi szövegeket Aranytól Pilinszky Jánosig.”

De írtak zenét filmhez, színdarabhoz, festményekhez, táncszólóhoz. Ők meg színház is egyben. A Karmester című projektben bárki lehet dirigens és a hangszereket is megszólaltathatja. Egy barátom részt vett a Hanyatt című programjukon. Sokadmagával hanyatt feküdt a földön egy sötét teremben, és hallgatta a hangszerekből feltörő különös hangokat. Azóta Mozartot is sötétben, földön fekve hallgat.

A Bélaműhely 2013-ban rögzítette első albumát. A konzervzene sosem ugyanaz, mint egy élő koncert, de ez náluk fokozottan igaz. Az ő zenéjük hiteles rögzítéséhez egészen spéci technikára lenne szükség, amihez egészen egyszerűen nem volt elég pénzük. A lemez olyan, amilyen. (Ezúton is keresik azt a mikrofongyártó céget, amely képes a Bélaműhely felhangjait hitelesen rögzíteni.)

Ebből meg lehet élni? (A kérdést fel sem kellene tennem, hiszen elhangzik a Csácsúcsícsóban, amit a Sivatagi után a kedvemért kétszer is elpróbálnak. Imádom ezt a számot, a műhely emblematikus bringadobja és kedvenc hangszerem, a hangburger is megszólal benne.) István megválaszolja a kérdést: „Ma reggel, amikor felkeltem, arra gondoltam, amit csinálunk, az nagyon gyermeki. Ennek jó oldala a hozzáállás a hangszerekhez és a játékhoz, a gyenge oldala a felnőtté válás nehézsége. Termékké avanzsálni, majd azt eladni, pénzre váltani. Tíz év után most tartunk ott, hogy ennél valami biztosabb megélhetés kellene. Nem szeretnénk emellett dolgozni, mert nekünk ez a munkánk, ahhoz van affinitásunk, hogy ezeket a hangszereket, zenéket létrehozzuk. Most végre találtunk egy menedzsert, reméljük, lesz eredménye a közös munkának.”

A politikát ők is érzik a bőrükön. Lehet járni tüntetésre, lehet odaállni dolgok mellé, de sajnos elég kicsi a hatásfoka. Mit lehet erre mondani? Rimóczi István megpróbálja megfogalmazni: „Ha jól emlékszem, Dosztojevszkij írja a Feljegyzések a holtak házából című regényében, hogy az ember az az állat, amelyik bármit képes megszokni, félő, hogy a diktatúrát is. Mit tudunk tenni azért, hogy ez megváltozzon? A hangszereink és a hangok mindentudók, ezt tudjuk felmutatni nap mint nap, és azzal, ahogy felmutatjuk, talán tudunk javítani az élet minőségén, és a változás is hamarosan eljön, mert ami most van, az egyre élhetetlenebb.”

 

10 éves a Bélaműhely: Szépen játsszál mer’ elveszem! Koncert: Trafó Kortárs Művészetek Háza, november 21., 20.00 óra

Neked ajánljuk