Magyar Narancs: Hogyan talált rá a könyvre?
Vajda Gergely: Vígoperai téma után kutattam, főleg az Egyesült Államok déli részének kultúrájából táplálkozó kortárs szerzők művei között. Meglepően sok író foglalkozik ezzel, beleértve persze a faji előítéletek témáját is. Érdekes módon főleg fehér írók. Egyszer csak szembejött ez a könyv.
MN: Amerikai állampolgárként hogyan érinti Trump politikája?
VG: Nem eszik olyan forrón a kását. Legyenek bármilyen szélsőséges megnyilvánulások, amikor valamerre nagyon kileng az inga, mint most Trump esetében, a rendszer elkezdi önmagát javítani. Működik a demokrácia, mert vannak ellensúlyok. És pont az a demokrácia lényege, hogy mindennap meg kell harcolni érte. Trump éppenséggel motiválja az embereket és a civil jogvédő szervezeteket, hogy kifejezzék ellenvéleményüket, hogy bizonyos ügyekben bepereljék a kormányt. Trump próbálkozik, de az amerikai jog úgy van kitalálva, hogy azt az elnöki rendeletet, amelyik ellentmond az alkotmánynak, nem lehet keresztülverni a rendszeren.
MN: Az is benne van az alkotmányban, hogy mindenkinek joga van fegyvert hordani. És akkor itt van a Las Vegas-i lövöldözés.
VG: Az az igazi baj, hogy a kétlövetű pisztoly és a géppuska meg a ki tudja, még mi, ugyanabba a kategóriába tartoznak. A fegyverlobbi óriási erő, nagy üzlet. Egyébként pont most nyáron elvittem a fiaimat egy alabamai lőtérre, hogy megtapasztalják, milyen lőni, érezzék, hogy ez nem olyan, mint a filmeken, hogy forró a cső, hogy a fegyver visszarúg.
MN: Gondolom, hallott a magyar kormány legújabb ötletéről, hogy a testnevelésóra keretében akarják lőni tanítani a gyerekeket.
VG: Egyet is értek vele. Ez semmiképpen sem militarizál egy országot. Ellenkezőleg, éppen hogy megfelelő mederbe tereli az ilyen irányú törekvéseket. Legyen lehetősége a gyereknek kipróbálni megfelelő helyen, megfelelő időben, hogyan kell bánni egy fegyverrel. De természetesen civilek ne mászkáljanak az utcán lőfegyverrel a zsebükben.
MN: Magyar állampolgárként mi zavarja leginkább ebben az országban?
VG: Sajnálom, hogy a magyarok relatív többsége elviseli, hogy nem nézik őket önállónak. A Kádár-rendszer is arról szólt, hogy ülj a fenekeden, a többit bízd a politikusokra. Lesz mindig pörkölthús, maszekolj, és tartsd a szád. Ezt a mentalitást nem bírom, és úgy látszik, hogy ez rendszerfüggetlen. Ha lenne befolyásom, ez ellen harcolnék.
MN: Az operájával harcol a faji előítéletek ellen?
VG: Nem, mert nem vagyok politikus zeneszerző, az opera pedig nem politikai röpirat. A faji előítéletek minden formáját visszautasítom, de a zeném nem ennek az eszköze. Egyszerűen megszólított ez a könyv. Azért választottam ezt a témát, mert aktuálisnak és színpadra valónak érzem.
MN: A nőkérdés is megjelenik a műben. Pontosabban, hogy elítélhető-e egy nő azért, mert prostitualizálódik.
VG: Georgia Bottoms nem prostituált. Harmincnégy évesen nincs férje, egyszer csak beállít az egyik korábbi kapcsolatából született félvér fia, plusz el kell tartania Alzheimer-kóros anyját. Georgia úrinő, aki úgy tudja megvalósítani az önállóságát, hogy mindennap más szeretőt tart, akiktől pénzt kap ajándékba, miközben mindegyik azt hiszi magáról, hogy ő az egyetlen szerető.
MN: Azért ez társadalmi kényszer, ebben a világban nincs alternatívája a női függetlenségnek.
VG: Igen, erről szól a könyv. A darab vége egy hosszú ária a gyülekezet előtt a baptista templomban, amiben Georgia elmondja, oké, lehet, hogy én itt aktív szexuális életet éltem, de nem egyedül csináltam, hanem a bíróval, a seriffel, a doktorral stb. Ott ül mindegyik a templomban. Az opera valójában ezekről az álszentekről szól.
MN: Mi a vége?
VG: Georgia új életet akar kezdeni, beül az autóba a beteg anyjával és a félvér gyerekével, és elindul álmai városába, New Orleansba. Oda, ahonnan éppen mindenki menekül, mert jön a Katrina hurrikán. Szóval nagyon valószínű, hogy az egész új életet belefújja az óceánba a szél.
MN: Az operairodalom legjobb klasszikus darabjai női sorsokról szólnak. Ez az opera folytatja ezt a hagyományt?
VG: Tulajdonképpen igen. Folytatása bizonyos operai karaktereknek, ami abból is adódik, hogy az alaptörténetek valahol mindig ugyanazok. Fontos részlet viszont, hogy Georgia egy erős nő. A többi szereplőnek csak az ő jellemfejlődése szempontjából van jelentősége.
MN: Mi ihlette a zenéjét?
VG: Az a fajta modern bendzsójáték, amit leginkább Béla Fleck képvisel. Ez adja a couleur locale-t, és ez határozza meg az egész opera hangvételét is.
MN: Milyen a zenéje, hogyan épül fel, mennyiben hasonlít egy klasszikus operára?
VG: Amikor New Orleansról beszélnek, akkor például megjelenik az ottani jazzbandhangzás. Nem vezérmotívum és nem is illusztráció ez, mindig a szöveg hívja elő a zenét. Brent Colgate, a baptista lelkész, aki elcsábítja a hősnőt, és aki a valódi negatív karakter, sokszor például olyan búgó hangon énekel, mint Frank Sinatra. A Strangers in the Night is bele van szőve a zenébe. Olyan ez kicsit, mint Esterházynál. Ha tudod, hogy idézet, akkor másképp olvasod a szöveget. Ha nem tudod, akkor csak sejted, hogy itt valami van. De az a valami, az nagyon fontos. Amúgy egy, a regényben is szereplő baptista himnusz zenei motívuma vonul végig a darabon, amit a végén el is énekelnek. A szövege így szól: „Ha bűneitek skarlátpirosak, hófehérek lesznek. Kinek lázadása megbocsáttatott, bűne elfedeztetett.” Ha nem tudja a hallgató, miről szól a baptista himnusz, zeneként akkor is működik, de az utalásrendszer teszi még izgalmasabbá.
MN: Mivel vígoperáról van szó, adódik a kérdés, hogyan működik a humor a zenében.
VG: Az időzítés és az utalásrendszer működteti. Egy példa: a lelkész, aki Georgia első szeretője volt, ki akarja prédikálni a nőt. Georgia bosszúból elmondja a lelkész feleségének, hogy hallotta ám, hogyan szereti a férje otthon a szexet, cowboykalapot húz, és úgy teszi magáévá a feleségét, mintha az lovon ülne. És akkor megszólal a rodeózene, persze csak röviden, és jól időzítve, hogy üljön a poén.
MN: Ettől lesz „víg”, de mitől opera?
VG: Attól, hogy ezeket az idézeteket, stílusjátékokat a szöveg és a szituáció hívja elő. A szöveg teremti a dallamot, a szituáció, a hangulat határozza meg, miért éppen az adott zene szól. Ez úgy is működik persze, hogy a zene a szöveg ellenében hat, és akkor éppen ebből jön létre a dráma.
MN: Szeptember 11. is szerepel a sztoriban. Azt hogyan zenésítette meg?
VG: Szeptember 11-et nem lehet megzenésíteni. Csak azt, ami bennünk zajlik, miközben nézzük a tévében. Megáll az idő. Egy motorikusan ismétlődő bendzsómotívum fölött bejön egy halk akkord, aztán kimegy, és mintegy e köré éneklik a szöveget: az alzheimeres anya azt hiszi, minden csatornán a Pokoli torony című film megy. Jön a lánya, ő is nézi, és mondja, hogy ez nem mozi, hanem a valóság.
MN: Ebben a zenében benne van a saját élménye? Emlékszik, hol volt 2001. szeptember 11-én?
VG: Az akkori Új Színházban dolgoztam, és a kollégákkal éppen lent voltunk a büfében. Döbbenten álltunk, és néztük a tévét. Tudtuk, hogy valóság, de nem tudtuk valóságként felfogni. Ezt az érzést zenésítettem meg. Hogy hányan haltak meg, azt felfogni sem lehet, nemhogy zenébe önteni.
MN: Amikor két évvel ezelőtt bemutatta az operát Alabamában, milyen volt a fogadtatása?
VG: Vették a lapot, nevettek magukon, ráadásul mindig jó helyen.
MN: Norman Lebrecht, a világ legismertebb zenekritikusa, aki Maestro című könyvében kvázi leleplezi a karmestermítoszt, azt írja: „A vezénylés ködös és meghatározatlan természetét tekintve egy jó karmester művészetét lehetetlen definiálni.”
VG: Lebrecht nekem picit bulvár, de hát ezzel lehet pénzt keresni. De az tény, hogy az én szakmámban a legkönnyebb kamuzni, és a legnehezebb jól csinálni, mert annyira komplex.
MN: Honnan tudja egy zenész, hogy ön nem kamuzik?
VG: A zenész látja, hogy tiszta keze van-e a karmesternek vagy sem. A tiszta kéz nemcsak azt jelenti, hogy érthetőek a mozdulatai, hanem hogy van saját elképzelése a műről, vagy hogy például tud formálni. A karmester olyan, mint az a rendező, aki nemcsak rendezi a darabot, hanem játszik is benne. Egyszerre látom, hallom belülről és kívülről. Ez mind a karmesteri technika része, amiből sok minden tanítható.
MN: De, aki csak kamuzik, hogy juthat el a karmesteri dobogóig?
VG: Jó kérdés. Kapcsolatokkal. Mert persze az is kell ehhez a szakmához. Plusz sok szerencsével. Ez egy hatalmi pozíció. Meggyőző szakmaisággal és adminisztratív hatalmi támogatással kell rendelkeznem ahhoz, hogy megmondhassam egy zenésznek, mikor jöjjön próbára, mennyi pénzt kap, és mit csináljon.
MN: Mi igazolja, hogy ön jó karmester?
VG: Hogy visszahívnak, hogy beajánlanak neves együttesekhez. Idén májusban a frankfurti rádiózenekart, a hr-Sinfonieorchestert vezényeltem, azért az egy elég magas szint. A frankfurti rádió zenei vezetője még 2014 decemberében személyesen eljött, megnézett engem a budapesti Operában. A Denevért vezényeltem. Ahhoz viszont, hogy egyáltalán eljöjjön, nem lett volna elég egy ajánlás, ahhoz már komoly portfólió is kell. A jó karmestert a személyisége, a technikája, az elképzelése igazolja, az, hogy képes fellelkesíteni a zenészeket. Itt jön a pszichológia. Meggyőző személyiségnek kell lenni ahhoz, hogy a muzsikus követni akarjon.
MN: Akkor az ön próbáira nem gyomorgörccsel mennek a zenészek?
VG: Nem, mert alapvetően kedves ember vagyok. Mosolygok, visszajelzek. Viszont következetes vagyok. Egy hajóban evezünk, de én vagyok a kapitány. Én mondom meg, merre megy a hajó.
