Egyetlen színházigazgatót ismerek, aki, ha kell, jegyet árul, beáll a ruhatárba, kitalálja, sőt, meg is valósítja a teljes évi programot. Gálvölgyi Dorkának hívják. Első hallásra talán logikusnak tűnik, hogy Gálvölgyi János kisebbik lánya színházat igazgat, pedig egyáltalán nem az. Igaz, hogy színpadot többet látott hátulról, mint elölről, de nem volt az a tipikus színházi gyerek, aki a súgó és az ügyelő gyámkodása alatt nő fel. Olyannyira nem, hogy a színészkedés soha meg nem fordult a fejében. Miként az sem, hogy egy nap majd színházat fog igazgatni. Másvalaki álmát váltotta valóra. Horváth László, a Geoholding Zrt. tulajdonosa mindig szeretett volna egy színházat. Amikor megkereste Dorkát, legyen az igazgató, még nem tudta, hogy csak hónapjai vannak hátra. Az áprilisi megnyitón már nem tudott ott lenni. Hatvankét évesen meghalt. Dorka bízik benne, olyan lett a színház, amilyennek Horváth László elképzelte. Hogy miért éppen rá esett a választás? Dorka az igazgatásban szerzett már némi tapasztalatot: volt a Madách Színház PR- és marketingfőnöke, dolgozott rendezvényigazgatóként, és hát minden ismerős őt ajánlotta. Ezért.
Ha a falak mesélni tudnának, valószínűleg megsúgnák, az elmúlt hetvenvalahány évben annyi baromságnak voltak tanúi, hogy most érzik magukat a legjobban a bőrükben.
Az épületet 1949–1950-ben húzták fel Gyárfás Iván és Vincze Pál terve alapján. Azt olvastam, hogy „stílusát tekintve a szocreál irányzatból kiemelkedő, az 1945 utáni Magyarország egyik meghatározó és színvonalas, nemzetközileg elismert építészeti emléke. Kialakításakor az elsők között alkalmaztak alumíniumot, és akkoriban egyedinek, újdonságnak számított a földszinti rácsszerkezetű, bevilágító üveghomlokzat is.” Kezdettől a Kereskedelmi és Pénzügyi Dolgozók Szakszervezetének székházaként működött. 2010-ben az MSZP vette meg. 2016-ban a Geoholding és a Móra Könyvkiadó (Janikovszky János) szerezte meg 60–40 százalék arányban a tulajdonjogot. Amikor a párt kiköltözött, csak egy csomó adósságot hagyott maga után.
Épített színpadával és nézőterével a színházterem mindig is szerves része volt az épületnek. Eredeti állapotát (klasszikus, billenős széksorok) sajnos nem sikerült rekonstruálni, az egyetlen, ami az őskorból megmaradt, a terem enyhe lejtése. Zsinórpadlás nincs, nem is volt soha, ez tényleg egy kis kamaraszínház. Az öltözőket lent találjuk az alagsorban, a színészek lifttel érkeznek a jelenésükre, remélhetőleg senki nem ragad benne. Mivel alapvetően gyerekszínházról van szó, akár még vicces is lehetne egyszer-egyszer, ha a késve érkező színész a darabból kiszólva a liftre hivatkozna, bocs a késésért, de most már itt vagyok. Voilà! Kétszázharmincnyolcan nevethetnének rajta, mivel ennyi férőhelyes a Hatszín. Esténként befogadószínházként működik a teátrum, erre már csak azért is szükség van, mert nulla állami támogatás mellett, magánszínházként csak így tudja kigazdálkodni a létezéséhez szükséges büdzsét. Erre az évre még megvan a keret, aztán tényleg csak a jegyeladásból tudja magát fenntartani a színház. „A Hatszínben átlagosan 2000 forint körül nézhetünk meg egy-egy előadást, ami persze egy háromgyerekes család számára már húzós, kevesebből azonban lehetetlen kigazdálkodni. Igazságtalan a színházak támogatási rendszere. A nagy színházak kapnak taót, állami és önkormányzati támogatást, ezért tudják 800–1000 forintért árulni a jegyeket. Ugyanakkor számos nagy színház lenézi a gyerekeket. Nem ritka, hogy két-három évtizede ugyanazt a két darabot kínálják a megújulás leghalványabb jele nélkül” – mondja az igazgató.
Már csak ezért is szükség van a Hatszínre. Na de, pont itt, ahol a legsűrűbb az egy négyzetméterre eső színházak száma? Nincs messze a Kolibri, a Budapest Bábszínház sem, a Tháliáról, az Operettről, a Játékszínről nem is beszélve. Nem gyengítik egymást? – kérdezem Gálvölgyi Dorkát. „Ez a pesti Broadway, a színháznegyed – válaszolja –, a verseny lényege nem egymás legyőzése, hanem egymás erősítése. Ez nem üres lózung, tényleg működik.”
Amúgy ez a kis zsebszínház pont abban különbözik a többitől, hogy gyakorlatilag minden porcikájában egyetlen ember, Gálvölgyi Dorka teremtménye. Egymaga irányította a teljes kivitelezést a padlószőnyegtől a függönyig, a székektől a falakat borító kék színig mindent ő választott ki. A repertoárt is ő állítja össze, a darabok az ő ízlését tükrözik.
Mivel Janikovszky Évához a fián keresztül kötődik a színház, ráadásul az írónő születésnapja áprilisban van, nem véletlen, hogy rá emlékezve Janikovszky-műsorral nyitott a Hatszín. Dorka személyesen is ismerte az írónőt, különösen fontos volt számára, hogy a Kire ütött ez a gyerek?-ből saját produkció szülessen. Koherens színpadi mű lett a monológok füzéréből, ami április óta meglepően jól megy. Ahogy az is meglepő, hogy a mai, tableten és számítógépes játékokon szocializálódott gyerekek is vevők az olyan klasszikusokra, mint a Lúdas Matyi, a Hakapeszi Maki, a Vitéz László, A rendíthetetlen ólomkatona. A Hatszín a kamaszokat is megszólítja, és úgy tűnik, nem eredménytelenül. A Sue Townsend zseniális regényfolyamából színpadra adaptált darab, az Adrian Mole újabb kínszenvedései a korosztályt érintő valamennyi kérdést felveti.
Párnák és babzsákok
Gálvölgyi Dorka küldetésként fogalmazza meg, hogy a Hatszín beavató színház is egyben. Van olyan program, amikor a nézőtéren, párnák és babzsákok között zajlik az előadás, miközben kisbabák csúsznak-másznak a padlószőnyegen, és szívják magukba a színházélményt. Fontosnak tartja, hogy a gyerekek minden életkorban otthon érezzék magukat a színházban. Szerinte a színház feladata a társadalmi érzékenyítés, az empátia felkeltése, életben tartása, fejlesztése. A hátrányos helyzetű, mélyszegénységben élő cigánygyerekeket is szeretné eljuttatni a színházába: „A társadalomnak kellene felismernie, hogy a színház például a cigányság egyik lehetséges integrálási pontja. Az a gyerek, akinek otthon nem mesélnek, sőt még csak nem is találkozik mesekönyvvel, a színházban kaphat olyan élményt, ami perspektívát nyújthat számára az életben.”
És ez nem csak szöveg. A Hatszínben a szociális érzékenység a gyakorlatban meg is valósul. Gálvölgyi Dorka nyáron színházi tábort szervezett hátrányos helyzetű gyerekeknek. Tartós élelmiszert gyűjtöttek a tarnabodiaknak, akiknek a nyár nem arról szól, hová menjenek nyaralni, hanem arról, hogyan jussanak legalább napi egy meleg étkezéshez a szünet két hónapja alatt. Szeptemberben tanszert gyűjtöttek ugyanezzel a szemlélettel. A politikát az igazgató nem engedi be a színházába, mert szerinte nem az a feladata, hogy a napi hülyeségekre reflektáljon. Sokkal fontosabb, hogy olyan darabok szülessenek, amelyek gyereket és felnőttet egyaránt elgondolkodtatnak. Ha hajléktalant vagy migránst látnak, ne belerúgjanak, hanem empátiával forduljanak felé. Ebben segít Szalai Kriszta Maradjunk annyiban című előadása. „Kriszta a saját tapasztalatait és a hajléktalan Lakatosné Jutka életének történetét írta színpadra. Az előadásban részt vesz az a fiatalember is, aki Krisztát befogadta a Kálvin téren, amikor a színésznő egy hétre kiköltözött a hajléktalanok közé. A befolyt jegybevétel egy részéből hajléktalanok mindennapi problémáin próbálunk könnyíteni.”
Gálvölgyi Dorka nem fél attól, hogy ebben a pénzközpontú világban ez a szemléket nem életképes. Persze tudja, nincs biztosíték rá, hogy a színház hosszú távon működőképes lesz, de alapvetően optimista. Mindig vannak jelentkezők, akik estéről estére fix összegért kibérlik ezt a kis színházat. Az Orlai Produkció, a Gólem Színház és a Karinthy Színház rendszeresen tart itt előadást. Nagyjából fele-fele arányban mennek saját és befogadott produkciók, de hogy milyen darab kerülhet színpadra, azt elsősorban nem a pénz, hanem a minőség határozza meg. A repertoár színes. Jóval több szín van benne, mint hat.
