Magyar Narancs: Konkrétan a te családod története ez a regény?
Karafiáth Orsolya: Nagyon sokat beledolgozok magamból a könyveimbe. De a saját sztorik mellett persze vannak benne hozott történetek is. Az alap nálam mindig valami, ami megérintett vagy a saját, vagy mások életéből. Sokat kellett például finomítanom, mert én ennél is durvább famíliából származom.
MN: Pedig a Szirén tele van durva sztorikkal.
KO: Sokat kellett tompítanom a történetek élét, hogy befogadható, elviselhető legyen. Négy évig írtam, számos verziója volt, legalább ugyanennyi a kukában végezte. Amikor színtisztán saját élményből dolgoztam, az tényleg annyira durva volt, hogy már hatásvadásznak tűnt. Aki elolvasta, azt mondta, na ne, miért kell ennyire túlozni.
MN: Mi az, ami egészen biztosan nem fikció?
KO: A mindent uraló nagymama. Az eredeti címe az lett volna a könyvnek, hogy A néni. Amíg élt, sokat beszéltettem a nagymamámat az életéről. Unikális figura volt, amilyennel sem azelőtt, sem azóta nem találkoztam. Olyan személyisége volt, hogy mindenki összezsugorodott mellette. Jobb híján családnak hívtuk, ami körülötte létrejött, de ez olyan rendszer volt, aminek a működését mi magunk sem értettük, amit a rettegés, az iszonyú beteg hierarchia tartott össze. Az ő alakját próbáltam volna megírni.
Volt egy munkám, aminek kapcsán minden hónapban más-más terápián vettem részt. Így jutottam el a Hellinger-féle családállításra. Mindegy, hogy mit gondolok róla, de én ott az anyai ágat idéztem meg. A családállításon részt vevő ismeretlen nők az elbeszélésem alapján a következő képet alkották: egymás nyakán ült három beteg, elgyötört teremtés. Ez a kép belém égett. Ezt akartam megfogni a szövegben. Hogy miként baszódik szét egy teljes család attól, hogy szétisszuk, szétcsesszük, felzabáljuk egymást.
| ||
MN: A regény kulcsmondata számomra az úgynevezett főhőssel, Kisannával kapcsolatban hangzik el: „Észre fogják venni, az száz százalék.” Ez mintha nagyon te lennél. Te magad is olyan jelenség vagy, akit nem lehet nem észrevenni. Ez válasz a gyerekkorodra?
KO: Nem, nem hiszem. Bennem soha nem volt feltűnési viszketegség. Viszont – megmagyarázhatatlan módon – mindig nagyon klassznak éreztem magamat, már általános iskolában is menő voltam a saját szerkesztésű könyveimmel, mindig én szavaltam, mindig középpontban voltam.
MN: Ezt elfogadta a környezeted, vagy már akkor is voltak olyanok, akiket irritáltál?
KO: Azt észrevettem, hogy elsőre nagyon ritkán vagyok másoknak szimpatikus. A suliban szerettek. Mindig azt éreztem, hogy én magam nem, de ha Zsuzsival meg Nellivel összeállunk, akkor tök jó dolgokat csinálunk, színházat, újságot. Ha egyedül vagyok, azt gondolom, teljesen átlagos, unalomig egyszerű ember vagyok. Teljesen szétválik, milyen vagyok magánemberként, és milyen akkor, amikor mikrofon kerül a kezembe. Én magamat is megdöbbentem, amikor iszonyú hülyeségek jönnek ki a számon, vagy éppen tök jó dolgok. Gyakran az jön vissza, hogy provokatív, amit írok cikkben, bármiben. Pedig soha nem volt ilyen szándékom, én utálom a legjobban, ha valaki provokál. Azt szeretem, ha békésen elbeszélgetünk, kirándulunk, jókat eszünk.
MN: Ehhez képest elég gyakran konfrontálódsz.
KO: Az igazságérzetem elég erős. Úgy érzem, bizonyos ügyekben nem szabad hallgatnom. Az nem egészséges, hogyha valami nem tetszik, azt nem tesszük szóvá. Régebben sok mindent magamba fojtottam, és abból csak károm származott. Nem lehet mindenkinek megfelelni és a jó arcomat mutatni, pláne nem azon az áron, hogy ettől szorongok. Én magamat is leugatom. Írok valamit, és ha három hét után észreveszem, hogy már máshogy gondolkodom, akkor elhatárolódom a saját véleményemtől. Magamnak is megmondom a magamét.
MN: Olyan benyomást keltesz, mint egy színésznő. Az átalakulásaiddal, a parókákkal. El akarsz bújni, vagy épp ellenkezőleg? Olyan ez, mint az álarc, ami nemcsak elfed, hanem felfed?
KO: Ez nekem játék. És ha valaki ennyire játszik, az azt mutatja, hogy ő ezzel önazonos. Imádok játszani, mindennek megtalálom a humoros oldalát. Nagyon sok örömöt lelek abban, hogy hülye ruhákat veszek fel, hogy nyakig elmerülök a turkálók világában. Azt gondoltam, hogy harminc fölött majd biztosan ciki lesz. De most azt érzem, az igazi időm még el sem jött. Majd amikor vastagon lilával kirúzsozott szájjal…
MN: És ez nem exhibicionizmus?
KO: Nem a magam személye érdekel ebben. A könyvhöz készült klipben egy kis sminkes lány vagyok, aki egyszer beszalad. Sokkal fontosabb, hogy létrehozzak valamit. Jól tudok magamból dolgozni.
MN: Na, de ez a saját igényed is, most is van rajtad műszempilla.
KO: Persze, irtó kényelmetlen. De gondoltam, miért ne. Nekem ez nem több mint felvenni egy zakót vagy egy szoknyát. Csak egy kicsit több játék van benne. Ha most elhívnak egy tévéműsorba, ahol csupa okos dolgot kell mondani, akkor miért ne vegyek föl olyan ruhát, ami tele van csupa világító csillaggal? Magamat szórakoztatom.
MN: Amikor csapkodsz, törsz, zúzol, utána szégyelled? Vagy az is te vagy?
KO: Én vagyok, és próbálom csillapítani. Sokat változtam e téren. Régebben olyannyira nem tudtam kezelni az indulataimat, hogy folyamatosan kocsmai verekedésekbe keveredtem, széket vágtam emberekhez, rendőrségi ügyem lett. Nem szerettem magam ilyennek látni. Olyannak, aki vérrel firkálja össze a pasasa lakásában az ajtót meg a tükröket. Ez is valahonnan jön. Iszonyú féltékeny természet vagyok. A kettős mérce nálam nagyon működik. Magamnak sok mindent megengedek, a másikkal viszont nem vagyok toleráns.
MN: Van olyan helyzet, amikor van létjogosultsága, hogy hamutartót vágj valaki fejéhez?
KO: Ha van okom rá, hozzávágom ma is. De ha csak féltékenységi roham, ha csak arról szól, hogy a másik fölött zsarnokoskodjak, az nem oké.
MN: Az alkohol tombolt benned ilyenkor?
KO: Igen, mióta nem iszom, ezek nincsenek.
MN: Hány éve is?
KO: Nyolc.
MN: Varázslatos hangjukkal és bölcs mindentudással elcsábítják a tengerészeket, majd megölik őket. Te vagy a szirén vagy az alkohol?
KO: Mindkettő. De egyébként nem én adtam a címet, hanem egy kedves író ismerősöm, Zalai Károly. Elolvasta, és rögtön megvolt neki. Az énekesnő is kis szirén. A szirének az anyjuktól öröklik a bűvös hangot. Az volt számomra központi kérdés a könyvben, hogy a szirének csábítanak, de ők maguk nem csábulnak el, nem tudnak igazán szeretni, nem tudnak kapcsolódni voltaképpen senkihez. Ülnek a férfikoponyák között, és nem boldogok a tehetségükkel sem, elbujdosnak egy távoli szigetre.
MN: Ez lennél te?
KO: Nem rólam szól a könyv.
MN: Dehogynem.
KO: Jó, hát ez igaz rám is. A könyvhöz elővettem régi leveleket, naplóimat. Sok olyan történet előkerült, amiből kiderült, mennyien voltak belém reménytelenül szerelmesek. Felhívtam a húgomat, felolvastam neki az egyik levélből, aminek az írója még el is átkozott: „Nevetve elvittél belőlem mindent”. Ki voltam, mi voltam, miért bántam így emberekkel hosszú éveken keresztül? Nem hagytam magamat szeretni, viszont kellett a rajongásuk, hogy elhitessék velem, hogy valaki vagyok. De én ebből nem adtam vissza semmit. Ezzel nem jó szembesülni. Ez a szirénlét. És hát, vannak az alkohol szirénhangjai.
MN: Szerinted mennyiben családi örökség ez? Terheltség, sérülés?
KO: Szerintem ötven százalék öröklött gének, ötven százalék a környezet.
MN: A tudománynak még nem sikerült bebizonyítania, hogy az alkoholizmus genetikailag öröklődhet. Ezt inkább tanuljuk.
KO: Szerintem öröklődik. Persze nincs rá tudományos bizonyítékom. Körülöttem mindenki ivott, tehát nekem a minta is bőven megvolt. A Szirén egy alkoholista családregény. Úgy épül fel, hogy párba lehet rakni, mi honnan jön, hogyan jelentkeznek a gyerekkori traumák a felnőtt viselkedésében. Ezzel tököltem a legtöbbet, hogy a motívumok hogyan hálózzák be az egész regényt.
MN: Anyád, nagyanyád, apád is meghalt már. Kellett ez ahhoz, hogy meg tudd írni ezt a könyvet?
KO: Nem feltétlenül. Már nagyon régóta gyűjtöttem az anyagot a regényhez. Közben megjelent az Él című verseskötetem. Akkor még éltek. Abban van anyámról egy ciklus.
MN: Szembesültek ők azzal, hogy milyen szülők voltak?
KO: Nem tudom, hogy olvasták-e a verseimet. Nem volt olyan jó a kapcsolatunk. Beszéltünk időnként, de azért én eléggé elhatárolódtam tőlük egy ponton. Azt gondoltam, inkább magamat kell mentenem. Apám halála után anyám megtalált egy mappát, amiben gyűjtötte a cikkeket, amiket rólam írtak. De soha egy jó szót nem kaptam tőlük. Egyszer apám azt mondta, majd akkor jelentkezzek, ha olyan verseket írok, mint, mondjuk, Babits. De nem akarom őket bántani.
MN: Nem haragszol rájuk?
KO: Nem. Azt gondolom, nehéz életük volt, főleg szegény anyámnak a pszichopata nagyival. Ezt tudták adni, ők sem kaptak többet. Azt nehezen viseltem, hogy a húgomat közben bálványozták. Ezzel kapcsolatban van bennem düh. Én voltam a nem kívánt gyerek. Tizenkilenc évesen szült az anyám, mindig azt hallottam, miattam nem tudott továbbtanulni, miattam süllyedtek bele a nem tudom, mibe. Akár jogosnak is érezhetem. Mert nagyanyám belekényszerítette egy házasságba, ambíciója volt, hogy a lányát eladja. Sikerült is. Apám sem akart gyereket. Nagyon kedves, okos, magába forduló ember volt. Nagyon művelt. Azt például nekik köszönhetem, hogy könyveket, komolyzenét, művészetet kaptam egész életemben.
MN: Mivel foglalkoztak?
KO: Apám jogtanácsos volt, anyám titkárnő. Amúgy békén hagytak, egész életemben azt csináltam, amit akartam.
MN: Szerettek ők valamilyen szinten téged?
KO: Szerintem nem. De nekem ez is rendben van.
MN: A Mérgező szülők című könyvet nyilván olvastad.
KO: Fura, hogy ezt kérdezed. Mert a Mérgező szülőkben hangzik el az a tanács, hogy írjunk egy levelet a szüleinknek. Az én levelem ez a regény.
MN: Ez nagyon átjött, pontosan így olvastam. A húgod mit szólt?
KO: Félt elolvasni, mert azt hitte, hogy most majd jól elbánok a szüleinkkel. Hogy revansot veszek. De nincs bennem bosszúvágy. Ha lenne, akkor sem írnám ki, mert annyira szégyellném, hogy így gondolkodom. Az nem visz tovább. Sokkal felszabadítóbb érzés, hogy megértéssel tekintek rájuk. A nagyira sokkal jobban haragudtam, többször kívántam, bárcsak meghalna. Amikor aztán meghalt, szívből sajnáltam. Ha mindez nem így történt volna, akkor kevesebb munícióm lenne.
MN: Szenvedés nélkül nem lehet művet alkotni?
KO: Biztos lehet. Nem tudom. Nekem nem menne. Én nagyon sokat dolgozom a saját traumáimból. De nem az írással oldom meg a problémáimat. Nem kiírom magamból. Az a terápia dolga.
MN: Nem látok igazán nagy különbséget.
KO: Pedig szerintem van. Írni csak akkor írok valamiről, ha azt már megoldottam.
MN: Az alkoholizmusból végül hogy jöttél ki? Azt olvastam, hogy tényleg nagyon-nagyon súlyos állapotban voltál.
KO: Már semmi sem segített, nem tudtam dolgozni. Utáltam magamat, közben kifelé ment a műsor, minden szempontból, konkrétan tévéműsorom is volt. A takarásban itatott a szegény rendező, hogy el tudjak mondani három értelmes mondatot a kamerába. És közben azt kellett sugároznom, hogy klassz vagyok, szép vagyok. Szóval ültem otthon, és csak ittam egész nap. Egy barátnőm, aki szintén érintett volt, elcipelt ahhoz a dokihoz, aki őt is kihozta ebből a pokolból. Azóta is egymást erősítjük. De nem vagyunk egymás mentorai. Nekem az AA nem jött be, csak az egyéni terápia működik.
MN: Mivel hatott rád az orvos a legerősebben?
KO: Kapsz egy táblázatot, ami a különböző fázisokat mutatja. Na, én már a harmadik fázisban voltam, utána már csak kettő következett, betegségek, halál. Rendesen megijesztett. De egy ideig még így is állandóan azon vitatkoztunk, miért nem tudok leállni. Mindig találtam valami kifogást. A Mérgező szülőket is ő adta a kezembe. Meg a Kati vagyok, alkoholistát. Ezekről elvitatkozgattunk, és szép lassan kialakult, hogy most akkor próbáljuk meg. Nyilván az is segített, hogy láttam apámat és anyámat, az eltorzult testüket, és ezt nem akartam.
MN: Ha a férfi iszik, azt a társadalom a férfilét természetes velejárójaként kezeli. Már-már virtus. De ha nő?
KO: A nőket még jobban megvetik. Ugyanakkor a velük szemben elkövetett szexuális visszaélések is ilyenkor a gyakoribbak. A regényhez sok interjút készítettem zenészekkel, underground figurákkal, művészekkel. Egy csomót bele sem írtam, mert annyira durva volt.
MN: Ma Magyarországon még csak alkoholistának sem kell lennie egy nőnek ahhoz, hogy kirekesszék, megalázzák. A Marton-ügy kapcsán te is megszólaltál. Mit gondolsz például a bocsánatkéréséről?
KO: Az nem volt bocsánatkérés. „Azok a személyek, akiket ő esetleg megbántott.” Valamit nyilván már nyilatkoznia kellett, mert annyira gáz volt a hallgatása. De az egész ügyet függetleníteném az ő személyétől. Nagyon sok embert ki lehetne rúgni hasonló pozíciókból, mert rengeteg ilyen eset van.
MN: Téged is ért hasonló bántalmazás?
KO: Igen, de velem nem tudtak mit kezdeni, mert haraptam, karmoltam. Megalázó megjegyzések, ajánlatok ettől függetlenül is voltak. Az is igaz, hogy amikor fiatal nőként bekerültem az írók közé, ott soha nem tapasztaltam ilyesmit. Én aztán mindenkiért rajongtam, aki kedvesen szólt hozzám, de soha nem éltek vele vissza. Egyvalaki volt, többen megírták, aki mindenkinek ajánlatot tett, de erőszakosan ő sem közeledett.
MN: A 24.hu-n rendszeresen publikálsz közéleti témájú írásokat, a Hír Tv Szabadfogás című műsorában szerepelsz. Fontos számodra, hogy ne csak művészként nyilvánulj meg?
KO: Régebben nem gondoltam volna, hogy ez fontos, de most már abba nem hagynám. Annyi disznóság történik ebben az országban, hogy úgy érzem, nekem szólnom kell, mert sajnos kevesen teszik. A nők alig hallatják a hangjukat. Tudom, hogy zsigerből és érzelmekből csinálom, könnyen belém lehet kötni, de mindig nagyon felkészülök, utánaolvasok, figyelek. Sok levelet kapok, főleg nőktől, akik biztatnak és megerősítenek abban, hogy szükség van ezekre a megnyilvánulásokra. A Marton-ügy kapcsán egyébként megdöbbentő volt, hogy a műsorban szereplő férfiak többsége úgy gondolta, Sárosdi Lilla nem áldozat.
MN: Ez rettenetesen szomorú. Egyedüli nőként nem érzed magad egy kicsit biodíszletnek ebben a műsorban?
KO: De hát kit hívjanak? Akit lehetne, annak saját műsora van. Persze, rá kellene nevelni a nőket, hogy egyre többen legyünk, akik közéleti kérdésekben megszólalnak, mert ez nem a férfiak privilégiuma.
