HANGADÓ - Opera

Ablak a napra

Fischer Iván Don Giovannija

  • Kling József
  • 2017. november 5.

Zene

Fischer Iván rendezőként-karmesterként lebont, nem épít. Kiszabadítja a Don Giovannit az összezsúfolt interpretációk poros raktárából. Kinyit egy ajtót, amin a friss levegővel együtt bejön a mű, de mű mivoltát az előszobában hagyja. Nem egyszerre jön be, úgy be sem férne az ajtón. A figurák hozzák magukkal darabonként a hangjukkal, gesztusaikkal, személyiségükkel, játékukkal. Aztán újra felépítik.

A mozarti zene kilép megszokott esztétikai keretéből, nincs benne semmi múzeumi, nem „metafizikai világdráma”, nem a „szellem és érzékiség” küzdelme. Az énekesek nem szereplők, hanem ismerőseink, barátaink, szeretteink. Minden, ami velük történik, mélyen érint bennünket. Mozart zenéje Fischer közvetítésében sűrített létélmény. Mérgezem vagy megkönnyítem a másik életét? Tárgyként tekintek a másikra (bántom) vagy tekintettel vagyok rá (boldogabb tőlem az élete)? Ezeket a kérdéseket a zenekar teszi fel, amely nemcsak kíséri az énekeseket, hanem érzékenyen reflektál is rájuk.

Kristinn Sigmundsson (a kormányzó) fizikai termetével arányos súlyos hangja már életé­ben túlvilági, amit még képes fokozni, amikor védett műemlékként visszatér, hogy megszabadítsa a világot a címszereplőtől. Christopher Maltman, az ügyeletes sztárbariton szirénhangú Don Giovanni. Örökké rosszra tör és örökké jót művel. Bár egyedül csak a parasztlánynak, Zerlinának ígéri meg, hogy megváltoztatja az életét a Là ci darem la mano A-dúr duettinóban, amelynek ritmusa már-már pornográf plaszticitással láttatja a vágyott, de soha be nem teljesülő nemi aktust, valójában – így vagy úgy – mindenki életére átalakító hatással van.

Az aktus végül beteljesül, egy következő áriában, amelyben Sylvia Schwartz Zerlinája rádöbben, hogy a Don Giovanni által felgyújtott szexuális vágy irányítható. És miért ne lehetne ennek élvezője Matteo Peirone öregecske, sértődött, együgyű, de szerethető Masettója?

Sosem tudjuk meg, vajon Don Giovanni megerőszakolta-e Donna Annát. Laura Aikin alakítása azt sugallja, igen. Nincs igazán nagy hangereje, de még ez a hiányosság is csak hihetőbbé teszi a figuráját. Mintha bosszúvágya sosem tudna felülkerekedni a sokkon, ezt fejezi ki vokális sápadtsága. Vagy az aggodalmat: Don Ottavio mit lépne, ha megtudná? De Donna Anna téved. Mert Jeremy Ovenden fejnehéz, asztmás Don Ottaviója végre kiemeli a figurát a pipogya kispolgár státusából. Drámailag kisszerű, de épp ettől hiteles és valóságos. Nem hős, ellenben ő a biztos támasz, egy élhető élet állványzata, empatikus, gyengéd, a számlákat majd időben befizeti, vacsorára pontban hazaér, és az ágyban sem fog kudarcot vallani. Igaz, ágy tekintetében időnként elveszíti a türelmét: egyre sértődöttebben teszi fel a kérdést: mikor dugunk végre? Ám amikor Anna végül még egy év türelmet kér (talán pont azért, hogy feldolgozza az erőszakot), Don Ottavio ezt is bevállalja, bizonyítva, hogy nem szexuális objektumot, hanem életre szóló társat, szubjektumot lát jegyesében. Hangi adottságait tekintve ő az előadás leggyengébb láncszeme, de olyan intelligens, hogy képes a hiányosságaiból is felépíteni a figurát. (Lemezen ez nyilván nem lenne ennyire egyértelmű.) José Fardilha Leporellója viszont a megtestesült vokális magabiztosság. Hagyományosan ő a darab humorforrása, ám ezúttal az ő alakja is drámaibb, realistább. Talán azért, mert jelenetről jelenetre nyilvánvalóbb, hogy ő a legtárgyabb tárgy az egész drámában. Általában röhögni szoktunk azon, amikor Don Giovanni ruhát cserél Leporellóval, hogy elcsábíthassa Donna Elvira szolgálóját. Itt arcunkra fagy a mosoly. Nem mondom, hogy ez rendezői szándék. Inkább annak pozitív értelemben vett hiánya. Maltman nem bánik kesztyűs kézzel Fardilhával. A szereplők nemcsak eljátsszák, hanem valóságosan is megteremtik az emberi viszonylatokat. Ennek legszebb példája az opera – itt és most – igazi főszereplője, Donna Elvira. Lucy Crowe süvítő hangerejével, végtelen árnyalatú hangminőségével, színészi jelenlétével a színpadi történések valódi mozgatója. Pontosan nem lehet tudni, honnan jön belőle a hang. De olyan pirosan izzik, mint a ruhája. Érzékeny, sebezhető, szenvedélyes. Don Giovanni tragédiája, hogy sosem fogja felismerni, Elvira az ő igazija. Ő az a nő, akire ha személyként, individuumként tekintene, valódi partnere lehetne. De hát a Don Giovanni nem egy szappanopera. Így Lucy Crowe Elvirája, bár a legszélsőségesebb érzelmi pályát járja be, végül ugyanott végzi, ahonnan annak idején Don Giovanni kiragadta: egy kolostorban. De ezt a döntést már egy érett nő hozza meg, akit soha többé nem lehet áldozatszerepbe kényszeríteni.

Müpa, szeptember 21.

Figyelmébe ajánljuk

Szálldogálni finoman

Úgy hírlik, a magyar könyvpiacon újabban az a mű életképes, amelyik előhúz egy másik nyuszit egy másik kalapból. A szórakoztatás birodalmában trónfosztott lett a könyv, az audiovizuális tartalom átvette a világuralmat. Ma tehát a szerző a márka, műve pedig a reklámajándék: bögre, póló, matrica a kisbuszon. 

Ja, ezt láttam már moziban

Dargay Attila ikonikus alkotója volt a világszínvonalú magyar animációs filmnek. A Vukot az is ismeri, aki nem olvasta Fekete István regényét, de tévésorozatain (Pom Pom meséi, A nagy ho-ho-horgász stb.) generációk nőttek fel, halála után díjat neveztek el róla. Dédelgetett terve volt Vörösmarty klasszikusának megfilmesítése. 

Desperados Waiting for the Train

  • - turcsányi -

Az a film, amelyikben nem szerepel vonat, nos, bakfitty. S még az a film is csak határeset lehet, amelyikben szerepel vonat, de nem rabolják, térítik vagy tüntetik el. Vannak a pótfilmek, amelyekben a vonatot buszra, tengerjáróra, repülőgépre, autóra/motorra, egészen fapados esetben pedig kerékpárra cserélik (mindegyikre tudnánk több példát is hozni). 

Lentiből a világot

Nézőként már hozzászoktunk az előadások előtt kivetített reklámokhoz, így a helyünket keresve nem is biztos, hogy azonnal feltűnik: itt a reklám már maga az előadás. Kicsit ismerős az a magabiztosan mosolygó kiskosztümös nő ott a képen, dr. Benczés Ágnes Judit PhD, MBA, coach, csak olyan művien tökéletesre retusálták, kétszer is meg kell nézni, hogy az ember felismerje benne Ónodi Esztert.

Crescendo úr

A Semiramis-nyitánnyal kezdődött koncert, és a babiloni királynőről szóló opera szimfonikus bombákkal megtűzdelt bevezetője rögtön megalapozta az este hangulatát. Szépen adta egymásnak a dallamokat a klarinét, a fuvola, a pikoló, a jellegzetes kürttéma is könnyed fesztelenségét domborította Rossini zenéjének, akit a maga korában Signore Crescendónak gúnyoltak nagy ívű zenekari hegymászásai okán. A Danubia Zenekarra a zárlatban is ilyen crescendo várt.

A miniszter titkos vágya

Jövőre lesz tíz éve, hogy Lázár János a kormányinfón közölte, megépül a balatoni körvasút abból az 1100 milliárd forintból, amit a kormány vasútfejlesztésekre szán. A projektnek 2023-ban kellett volna befejeződnie, és egy ideig a gyanús jelek mellett is úgy tűnt, hogy minden a tervek szerint alakul: 2021. június 18-án átadták az észak-balatoni vasútvonal Szabadbattyán és Balatonfüred közötti 55 kilométeres, villamosított szakaszát.

Ahol mindenki nyer

Orbán Viktor magyar miniszterelnök hétfőn baráti látogatáson tartózkodott a szomszédos Szlovákiában, ahol tárgyalásokat folytatott Robert Fico miniszterelnökkel és Peter Pellegrini államfővel. Hogy miről tárgyaltak, arról sok okosságot nem lehetett megtudni, az államfő hivatala nem adott ki közleményt, posztoltak egy kényszeredett fotót és lapoztak; a miniszterelnök, Orbán „régi barátja” ennél egy fokkal udvariasabbnak bizonyult, amikor valamiféle memorandumot írt alá vendégével; annak nagyjából annyi volt a veleje, hogy Fico és Orbán matadorok, és reményeik szerint még sokáig azok is maradnak (Robert Fico szíves közlése).

„Inkább magamat választom”

A Budaörsi Latinovits Színház fiatal színésze a versenysport helyett végül a színház mellett döntött, és ebben nagy szerepe volt Takács Vera televíziós szerkesztőnek, rendezőnek is. Bár jelentős színházi és ismert filmes szerepek is kötődnek hozzá, azért felmerülnek számára a színház mellett más opciók is.

Az irgalom atyja

Megosztott egyházat és félig megkezdett reformokat hagyott maga után, de olyan mintát kínált a jövő egyházfőinek, amely nemcsak a katolikusoknak, hanem a világiaknak is rokonszenves lehet. Ügyesebb politikus és élesebb nyelvű gondolkodó volt, mint sejtenénk.