A mozarti zene kilép megszokott esztétikai keretéből, nincs benne semmi múzeumi, nem „metafizikai világdráma”, nem a „szellem és érzékiség” küzdelme. Az énekesek nem szereplők, hanem ismerőseink, barátaink, szeretteink. Minden, ami velük történik, mélyen érint bennünket. Mozart zenéje Fischer közvetítésében sűrített létélmény. Mérgezem vagy megkönnyítem a másik életét? Tárgyként tekintek a másikra (bántom) vagy tekintettel vagyok rá (boldogabb tőlem az élete)? Ezeket a kérdéseket a zenekar teszi fel, amely nemcsak kíséri az énekeseket, hanem érzékenyen reflektál is rájuk.
Kristinn Sigmundsson (a kormányzó) fizikai termetével arányos súlyos hangja már életében túlvilági, amit még képes fokozni, amikor védett műemlékként visszatér, hogy megszabadítsa a világot a címszereplőtől. Christopher Maltman, az ügyeletes sztárbariton szirénhangú Don Giovanni. Örökké rosszra tör és örökké jót művel. Bár egyedül csak a parasztlánynak, Zerlinának ígéri meg, hogy megváltoztatja az életét a Là ci darem la mano A-dúr duettinóban, amelynek ritmusa már-már pornográf plaszticitással láttatja a vágyott, de soha be nem teljesülő nemi aktust, valójában – így vagy úgy – mindenki életére átalakító hatással van.
Az aktus végül beteljesül, egy következő áriában, amelyben Sylvia Schwartz Zerlinája rádöbben, hogy a Don Giovanni által felgyújtott szexuális vágy irányítható. És miért ne lehetne ennek élvezője Matteo Peirone öregecske, sértődött, együgyű, de szerethető Masettója?
Sosem tudjuk meg, vajon Don Giovanni megerőszakolta-e Donna Annát. Laura Aikin alakítása azt sugallja, igen. Nincs igazán nagy hangereje, de még ez a hiányosság is csak hihetőbbé teszi a figuráját. Mintha bosszúvágya sosem tudna felülkerekedni a sokkon, ezt fejezi ki vokális sápadtsága. Vagy az aggodalmat: Don Ottavio mit lépne, ha megtudná? De Donna Anna téved. Mert Jeremy Ovenden fejnehéz, asztmás Don Ottaviója végre kiemeli a figurát a pipogya kispolgár státusából. Drámailag kisszerű, de épp ettől hiteles és valóságos. Nem hős, ellenben ő a biztos támasz, egy élhető élet állványzata, empatikus, gyengéd, a számlákat majd időben befizeti, vacsorára pontban hazaér, és az ágyban sem fog kudarcot vallani. Igaz, ágy tekintetében időnként elveszíti a türelmét: egyre sértődöttebben teszi fel a kérdést: mikor dugunk végre? Ám amikor Anna végül még egy év türelmet kér (talán pont azért, hogy feldolgozza az erőszakot), Don Ottavio ezt is bevállalja, bizonyítva, hogy nem szexuális objektumot, hanem életre szóló társat, szubjektumot lát jegyesében. Hangi adottságait tekintve ő az előadás leggyengébb láncszeme, de olyan intelligens, hogy képes a hiányosságaiból is felépíteni a figurát. (Lemezen ez nyilván nem lenne ennyire egyértelmű.) José Fardilha Leporellója viszont a megtestesült vokális magabiztosság. Hagyományosan ő a darab humorforrása, ám ezúttal az ő alakja is drámaibb, realistább. Talán azért, mert jelenetről jelenetre nyilvánvalóbb, hogy ő a legtárgyabb tárgy az egész drámában. Általában röhögni szoktunk azon, amikor Don Giovanni ruhát cserél Leporellóval, hogy elcsábíthassa Donna Elvira szolgálóját. Itt arcunkra fagy a mosoly. Nem mondom, hogy ez rendezői szándék. Inkább annak pozitív értelemben vett hiánya. Maltman nem bánik kesztyűs kézzel Fardilhával. A szereplők nemcsak eljátsszák, hanem valóságosan is megteremtik az emberi viszonylatokat. Ennek legszebb példája az opera – itt és most – igazi főszereplője, Donna Elvira. Lucy Crowe süvítő hangerejével, végtelen árnyalatú hangminőségével, színészi jelenlétével a színpadi történések valódi mozgatója. Pontosan nem lehet tudni, honnan jön belőle a hang. De olyan pirosan izzik, mint a ruhája. Érzékeny, sebezhető, szenvedélyes. Don Giovanni tragédiája, hogy sosem fogja felismerni, Elvira az ő igazija. Ő az a nő, akire ha személyként, individuumként tekintene, valódi partnere lehetne. De hát a Don Giovanni nem egy szappanopera. Így Lucy Crowe Elvirája, bár a legszélsőségesebb érzelmi pályát járja be, végül ugyanott végzi, ahonnan annak idején Don Giovanni kiragadta: egy kolostorban. De ezt a döntést már egy érett nő hozza meg, akit soha többé nem lehet áldozatszerepbe kényszeríteni.
Müpa, szeptember 21.
