Dorthe Nors fekete öves író. Már az első ropogós mondataival érdekeltté tesz, hogy beleolvassam magam a sztoriba. Akkor írtam ezt, amikor először szembesültem a dán írónő Karateütés című novelláskötetével. Az idén a Tükör, index, kuplung – avagy egy negyvenes nő vezetni tanul című regénye jelent meg magyarul. Tükör, index, kuplung, sebességváltó. Veszélyes terep egy negyvenes szinglinek, és merész választás Dorthe Norstól. A vezetés mint az élet metaforája legalább olyan arcpirító közhely, mint a tenger, a végtelenbe vesző út vagy a költészet korán vénülő toposza, a csillag.
| ||
Az autó az önrendelkezés szimbóluma. Nem tudok sebességet váltani, nem tudom irányítani az életemet, képtelen vagyok továbblépni, elakadtam. Nors megpróbálja új tartalommal megtölteni az elkoptatott klisét. Drukkolok, hogy a levegő, amit rövid távon olyan profin be tudott osztani, hosszú távra is elég legyen. Az első ötven oldalon úgy tűnik, bírja az iramot. A szöveg felett az igényes, pszichológiailag mély, ugyanakkor a magasirodalom nyelvére áthangszerelt, egzisztencialista Bridget Jones naplójának ígérete lebeg. Aztán elfújja a szél. Mármint Bridget Jonest. Az egzisztencializmus és a napló marad. A kiadós vihar viszont épp jól jön főhősünknek, megint leülhet, ezúttal kedvenc kávézója sütis-kávés menedékében. Nem tudjuk, de biztosak lehetünk benne, hogy Sonja jele az óvodában a szék volt, ahonnan negyvenévesen sem sikerült fölállnia. (Egy óvatlan pillanatban még Kertész Judit is széknek fordítja az autó ülését.) Sonjának létformája az ülés. Már csak azért is, mert fordító, Gösta Svensson nyomasztó svéd krimijeit ülteti át dánra, Nors ezzel ironizál a skandinávkrimi-boomon. Valahányszor megpróbál fölállni a székéből, elszédül. A testvére nem áll vele szóba. Koppenhága sem. A nagyváros irritálja, valójában vezetni is csak azért tanul, hogy elszökhessen belőle, lehetőleg vissza Jütlandra, vissza a gyerekkorába, szülei ölelő karjaiba. Hiába, nem megy ez a felnövés projekt. A történet sem mozdul semerre. Sőt minden mozzanata egyre inkább a történés ellenében hat. Mintha egy ponton túl a mondatok elkezdenék magukat visszafelé írni. Mintha visszaszívnák a tartalmukat. Mintha feleslegesek lennének. Ahogy egyre feleslegesebb és hiábavalóbb Sonja valamennyi önmegvalósító kísérlete. Egy ponton fel kell tennem magamnak a kérdést: most akkor unalmas a könyv, vagy én olvasom rosszul? Úgy olvasom, mint aki tud vezetni, akinek nem gond a sebességváltás, a visszapillantó tükörben a holt tér. Le kell lassulnom, és meg kell találnom a megfelelő olvasási szöget. Íme. Szívszorító kudarctörténet szívszorítás nélkül. Nors végül úgy tölti meg új tartalommal a kliséket, hogy kiüresíti őket. Bár én továbbra is úgy olvasom, mint egy női érzékenységgel megírt könyvet, mégis egyre inkább az az érzésem, mintha Nors pont arra szeretné felhívni a tisztelt férfitársadalom figyelmét, hogy az érzékenység és az empátia nem a nők privilégiuma. Azt sugallja, hogy ne női íróként olvassuk. Hogy Sonja történetében ne szimplán egy női sorsot lássunk, hanem inkább az irodalomból már oly jól ismert felesleges ember kudarcát. Nors egyszerű eszközzel veszi el tőlünk a nem kívánt olvasatot: Sonja ugyanolyan mértékben szenved női, mint később férfi oktatójától. Nagyobb itt a baj. A gyávaságnak nincs neme. Márpedig Sonja gyáva, amiért lehet sajnálni, lehet vele azonosulni. Egyvalamit nem lehet. Szeretni. És ez minden olvasó kudarca. De olyan kudarc, amit egyszer mindenképp érdemes átélni.
Fordította: Kertész Judit. Park Könyvkiadó, 2017, 216 oldal, 2990 Ft
„Én voltam a rút kiskacsa" - Dorthe Nors író
Karateütés című novelláskötetével futott be, igaz, nem a hazájában, Dániában, hanem először Amerikában. Azóta már honfitársai is sűrűn forgatják a könyveit, melyek közül a Tükör, index, kuplung - avagy egy negyvenes nő vezetni tanul jelent meg legutóbb magyarul. Magyar Narancs: Azt mondta egyszer, hogy a dánok lenézik a novellaformát.
