Kőszeg Ferenc

Nem gondoltam arra, hogy a pártom szavazatainak a növelése fontosabb lehet, mint a jogsértések feltárása. Most se gondolom másképp.

A közelmúltban két jelentős írás vizsgálta, miért is omlott össze a harmadik köztársaság, és mik a feltételei, esélyei a demokratikus jogállam helyreállításának. A két írás szerzője az 1989-es fordulat egykor szorosan együttműködő, majd egymással szembefordult két főszereplője: Kis János és Tölgyessy Péter [Kis János: Az összetorlódott idő (2007-2013). In: Az összetorlódott idő. Kis János válogatott művei 1. Kalligram, 2013. Tölgyessy Péter: Az Orbán-rendszer természete, Origo, 2013. június 18-23.].

K.-nak persze nincs utolsó története, hiszen az emlékezés zegzugaiból mindig előbukkan valami mesélnivaló. Nem is beszélve arról, hogy nap mint nap történik ez-az, amit ugyancsak el lehetne mesélni. De azért K. egyre gyakrabban érezte, a történet kiválasztása mind több fejtörést igényel. Sokszor elfogta a rémület: nem lehet, hogy ezt a sztorit már megírta, meg is jelent? Megesett, hogy belevágott egy történetbe, amelyet fontosnak, a közre tartozónak vélt. Aztán leírt egy mondatot, amely gyanúsan ismerősnek tetszett. Nem, nem mástól orozta el. Csak bele kellett kotornia a régi írásaiba: tíz évvel korábban szóról szóra ezt a mondatot írta le, bár akkor a történet egy hoszszabb írás része volt. A K. történetei sok elismerést kapott, Pór Péter olyan önéletírók műveivel említette egy lapon, hogy K.-nak elszorult a torka a megtiszteltetéstől meg az utolérhetetlen szerzők iránt érzett tisztelettől. Mégis, kezdettől fogva bírálatok is érték: mire ez a K., kérdezték sokan, miért ír harmadik személyben, holott nyilvánvaló, hogy önmagáról ír. Előfordult, hogy egy-egy történet szétfeszítette a sorozat terjedelmi korlátait. K. meglepetten tapasztalta, ha első személyben írja meg ugyanazt, nem elég a ragozást megváltoztatnia, sokszor át kell formálnia a mondat struktúráját, ki kell cserélnie az igéket, a jelzőket. Bár korábban nem adott igazat a bírálóinak, egyszerre úgy érezte, a harmadik személy használata kiürült, modorossá vált. Különben is: idestova három éve jelennek meg a K. történetei, számuk a félszáz közelében jár, mindent be kell fejezni egyszer. Jó lenne persze valamilyen frappáns történettel búcsúzni... de hát mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van neki. Egyébként nem a laptól és nem az olvasóktól búcsúzom, mondta magának K., csupáncsak K.-tól.

"Gombár Csaba Erdei Ferencről (Tiszatáj); Végh: 56 volt az egyetlen győztes magyar forradalom; Eörsi verse az Életünkben - lásd papír: általánosítás; Andor Mihály általánosítás (lásd papír); Petri vers, általánosítás (lásd papír); Ki bombázta Kassát? - külpolitikai érdek; Csoóri: Jelenkor - általánosítás (lásd papír) Mészöly általánosítás (lásd papír); Dani az ÉS-ben [Csalog Zsolt írása]; Beteg lelkületű ország: Csoóri; A társadalom alkalmatlan: Orosz István (lásd papír); Tiszatáj: lengyel blokk." Ilyen listákon kapták meg az állambiztonsági szervezet tisztjei, mindenekelőtt a kulturális-ideológiai elhárítással foglalkozó III/III-asok a sajtóban megjelent "ellenzékieskedő" írások jegyzékét [az aláhúzás mindenütt tollal, az eredetin]. Az értékelések a pártközpont agitprop osztályán meg Aczél György dolgozószobájában születtek, onnan szálltak alá különböző bennfentességi szinteken a "kulturális műhelyekbe". Az itt közölt változatot az állambiztonsági szervezet tisztjei kapták. Ott voltak az alkalmazott szankciók is: "Forrás bevonása; Hatvany Dániel pártfegyelmije; Mozgó Világ 1981/3. bevonása, szerkesztő-váltás; Jovanovics Miklós, Faragó Vilmos fegyelmi; igazoló jelentés Jelenkortól, Életünk-től, Alföldtől." A szigorúan bizalmas iratokat K. természetesen csak 1989 decemberének utolsó napjaiban ismerhette meg, amikor Végvári József őrnagy a kezébe adta őket. De az idézett szövegek már megjelenésük pillanatában, 1981-ben ismertek voltak. S köztudott volt az is, hogy a szankciók, folyóiratszámok bevonása, a Mozgó Világ egész szerkesztőségének lecserélése, a második nyilvánosság szereplőinek folyamatos zaklatása nem sokat ér: a szabadság terjed, mint plafonon a vízfolt. A "papírokból" tehetetlenség érződik, egy béna Góliát elkeseredett fogcsikorgatása.

K. a '70-as évek első felében járt először Berlinben. Nyugat-Németországból érkezett, Kelet-Berlinből indult haza. A zsúfolt vonaton egy kiskatonával szemben kapott ülőhelyet. A katona beszélgetni akart, megkérdezte K.-t, honnan jön. K. elmondta, hogy Nyugat-Németországban volt. - Ön tehát a kapitalista külföldön járt - bólintott a katona. - El tudná mondani, milyen benyomásokat szerzett ott? K. nem jutott szóhoz a meglepetéstől, el nem tudta volna képzelni, hogy valaki egy effajta alkalmi beszélgetés során a hivatalos, mozgalmi nyelvet használja. A katona félreértette a hallgatását. - Ne nézze - mondta -, hogy egyenruha van rajtam. Mondja el bátran, mit tapasztalt. K. mormolt néhány banális mondatot, a beszélgetés elakadt, a katona Drezdánál leszállt. Később K. két huszonéves lánnyal elegyedett beszélgetésbe, elmesélte nekik előbbi élményét. A lányok nem nevettek, szemükben felszikrázott a gyűlölet. - Berlinben szolgál, és Drezdánál szállt le? Biztosan határőr (a Grenzer szót használták megvetően), egy rohadt szász. K. újból elképedt: a politikai ellenszenvnek ez a gyűlöletteli formája Magyarországon (akkor még) ismeretlen volt. A politikai ismeretszerzés rövid tanfolyamát egy harmadik beszélgetés tetőzte be. A negyvenes férfi valamilyen cirkuszi rendezvényszervező volt, gyakran utazott Budapestre. - Magyarországon - mondta - a cirkuszvállalatnál minden vezető zsidó. Képzelje el, minden vezető. Hát nem furcsa?

1970 nyarán Kenedi János azzal lepte meg K.-t, hogy egy barátjával kivenné dolgozószobának K. lakásának hajdani cselédszobáját. Néhány hét múlva Kenedi megkérdezte K.-t, hozzájárul-e, hogy Kemény György kifesse a szobát. K. ismerte Keményt, rikító fürdőruhaplakátjai botrányközeli szenzációt jelentettek a pesti utcán. A művész, a két majdani szobaúr - a másik Bence György volt - meg a barátaik 1970 őszétől minden szombat este késő éjszakáig festettek. A kisszoba a gangra nézett, az udvar visszhangzott az éjszakában, a lakók időnként üvöltve követeltek csendet, de rendőrt talán csak egyszer hívtak. A készülő festmény igazi kollektív alkotás volt, az ikonográfiát a jelenlévők vitatták meg. A marxizmus reneszánszának a korszaka volt ez, a létező szocializmus elutasítását még nem követte a marxizmusból való kiábrándulás. Szemközt az ajtóval Marxnak kellett kerülnie. Hanem vicces egy portré volt, Le vieux Marx volt a felirata, egy kevéssé ismert öregkori fénykép után készült, pipával, pöttyös házikabátban, sárga sálján ötágú vörös csillaggal. A donátorok, a szoba két lakója az ajtó két oldalán kaptak helyet. Bence feje felett Lukács György portréja, Kenedi fölött Trockijé. Holott Kenedinek Trockij sosem volt a mestere, inkább Bibó illett volna oda, de a demokratikus ellenzék Bibó-kultusza csak később alakult ki. Közvetlenül a mennyezet alatt Marcel Duchamp csokoládémalma. Buster Keaton kettős portréjához, a filmekből ismert fiatalkori, mellette meg az öregkori arcképéhez Kenedi ragaszkodott. Buster alatt az Antonioni-filmek sztárja: Monica Vitti. Kemény önmagát is odafestette a képre, szerényen az ajtóból nem látható oldalfalra, ritkás fogakkal, vállig érő hajjal. Alatta Szolzsenyicin körszakállas portréja. Akkor magyarul még csak az Ivan Gyeniszovics egy napja és néhány novella jelent meg tőle, de a Szovjetunióban kiadatlan műveit a szovjet propaganda gyűlölködve támadta. Hogy Marx közelségétől mennyire viszolyog, azt akkor még senki sem érzékelte.

2002. május 15-én, a Kossuth téren mintegy 1500 tüntető tiltakozott "a választási csalás" ellen, amely újra "hatalomra segítette" az MSZP- SZDSZ-koalíciót. A "nemzeti ellenállás napjának" nyilvánított demonstrációt a Lelkiismeret '88 csoport hirdette meg, a szervező a csoport vezetője, Kocsis Imre volt. K.-t, bár már az előző ciklusban sem volt képviselő, az SZDSZ-frakció ezúttal még meghívta az új parlament alakuló ülésére. Bent a teremben Fidesz-képviselők tisztelettel hallgatták a Fidesz-közeli Országos Választási Bizottság meg a Fidesz-kormány belügyminisztere, Pintér Sándor beszámolóját a választások szabályos menetéről. De azért nem bánták, hogy kint az utcán az ármány áldozataiként tüntetnek mellettük.

"Lángelmét temetünk", mondta Illyés Gyula Veres Péter sírjánál néhány hónap híján negyven évvel ezelőtt. Veres Péterről Budapesten utat, az országban két iskolát neveztek el, de aligha van negyvenévesnél fiatalabb ember Magyarországon, aki Veres Péter műveit olvasta volna, hacsak nem irodalomtörténeti vagy még inkább eszmetörténeti érdeklődésből. K. még gimnazista korában elolvasta A Balogh család történetének köteteit, megpróbálta megtanulni belőlük, hogyan kell kukoricát kapálni, de a gyakorlatban nem tudta felhasználni a tudását. Tisztelettel vette tudomásul, hogy János az esküvőig nem ment túl Julcsával a csókolózáson, de ezt az erkölcsi tanítást sem bírta követni. Mégis hajlott arra, hogy igazat adjon Illyésnek. De még inkább Fodor Andrásnak, aki a naplójában egyszerűbben szólt: "...nem győzöm leírni, mit tanultam ettől az embertől az elmúlt 12 órában."

K. egy belvárosi eszpresszóban találkozott Németh Sándorral. Meglepte, hogy a neves hitszónok milyen töredezetten beszél: keresi, elharapja, ismételgeti a szavakat. K. találkozott már karizmatikus emberekkel, olyanokkal, akik, ha egy vitában - akár ismeretlenként - megszólaltak, egyszerre csend lett, mert mindenki érezte, hogy az illető a lényeget mondja ki, a vita utolsó szavát. Találkozott olyanokkal is, akiknek meg se kellett szólalniuk: kutató, mélyreható pillantásuk azt a kínos és mégis jóleső érzést keltette, hogy ez a szempár átlát rajtad, figyel és megért. Németh Sándor azonban nem ilyen volt, nem a beszédével, nem a szellemével, nem a tekintetével hatott, de ahogy ott ült a széken, zömök, inkább nehézkes testtel, az embernek az az érzése támadt, körülveszi valami erő, aminek a fizikai erőhöz semmi köze. K. kevéssé volt fogékony az effajta férfi-kisugárzásra, de utóbb többször is érzékelte, hogy a lelkipásztornak - főként nőkre - mágneses hatása van.

Mondd, apu - kérdezte K.-t a tizenegy éves Sárika -, miért van az, hogy te pont akkor lettél ilyen híres, amikor Kis Jancsi meg a Demszky Amerikában van?

K.-t húszéves barátság fűzte Somogyi Jánoshoz. 1988 tavaszán együtt alapították a Független Jogvédő Szolgálatot, az első, hivatalosan persze még nem bejegyzett civil jogvédő szervezetet Magyarországon. 'sszel együtt kerestek helyiséget megalakítandó pártjuknak, és együtt írták a jövendő párt alapszabályát. 1994-ben Somogyi lett a Magyar Helsinki Bizottság első ügyvédje.