K.-nak persze nincs utolsó története, hiszen az emlékezés zegzugaiból mindig előbukkan valami mesélnivaló. Nem is beszélve arról, hogy nap mint nap történik ez-az, amit ugyancsak el lehetne mesélni. De azért K. egyre gyakrabban érezte, a történet kiválasztása mind több fejtörést igényel. Sokszor elfogta a rémület: nem lehet, hogy ezt a sztorit már megírta, meg is jelent? Megesett, hogy belevágott egy történetbe, amelyet fontosnak, a közre tartozónak vélt. Aztán leírt egy mondatot, amely gyanúsan ismerősnek tetszett. Nem, nem mástól orozta el. Csak bele kellett kotornia a régi írásaiba: tíz évvel korábban szóról szóra ezt a mondatot írta le, bár akkor a történet egy hoszszabb írás része volt. A K. történetei sok elismerést kapott, Pór Péter olyan önéletírók műveivel említette egy lapon, hogy K.-nak elszorult a torka a megtiszteltetéstől meg az utolérhetetlen szerzők iránt érzett tisztelettől. Mégis, kezdettől fogva bírálatok is érték: mire ez a K., kérdezték sokan, miért ír harmadik személyben, holott nyilvánvaló, hogy önmagáról ír. Előfordult, hogy egy-egy történet szétfeszítette a sorozat terjedelmi korlátait. K. meglepetten tapasztalta, ha első személyben írja meg ugyanazt, nem elég a ragozást megváltoztatnia, sokszor át kell formálnia a mondat struktúráját, ki kell cserélnie az igéket, a jelzőket. Bár korábban nem adott igazat a bírálóinak, egyszerre úgy érezte, a harmadik személy használata kiürült, modorossá vált. Különben is: idestova három éve jelennek meg a K. történetei, számuk a félszáz közelében jár, mindent be kell fejezni egyszer. Jó lenne persze valamilyen frappáns történettel búcsúzni... de hát mindenki olyan kalappal köszön, amilyen van neki. Egyébként nem a laptól és nem az olvasóktól búcsúzom, mondta magának K., csupáncsak K.-tól.
*
1992-től tömegesen toloncolták vissza Pekingbe a Magyarországon letelepedett kínaiakat. Boross belügyminiszter a külföldiek kiszorítását az országból nemzetvédelemnek fogta fel. Veszélyesek a jövevények! Lám, a zsidók elszaporodásából is mekkora zűr lett: kialakult a korszerű nagyipar, felépült Budapest, létrejött a Nyugat irodalma - kinek kell ennyi gond és córesz?
1994-ben az MDF vezette kormányt szocialista-liberális koalíció váltotta fel. Boross belügyminiszterrel ellentétben Kuncze belügyminiszter engedélyezte, hogy a Magyar Helsinki Bizottság és más jogvédő szervezetek tényfeltáró vizsgálatot végezzenek a kerepestarcsai idegenrendészeti táborban, hivatalos nevén a Rendőri Ezred Közösségi Szállásán. Az érvényes engedély nélkül Magyarországon tartózkodó külföldi számára, így szólt a törvény, a hatóság kiutazásáig kötelező tartózkodási helyet jelöl ki. Az akkor hatályos (1999-ben embertelenné módosított) jogszabály szerint ez a hely elsősorban a külföldi lakhelye; a közösségi szállás akkor jön szóba, ha a külföldinek nincs hol laknia. C. kínai állampolgárnak ellenben saját tulajdonú lakása volt, ott élt a feleségével és a nyolcéves fiával, akit a magyar osztálytársai az egyszerűség kedvéért Sanyinak szólítottak. Somogyi János, a Helsinki ügyvédje, akinek ilyesmire igen jó szeme volt, átnézve a táborlakókra vonatkozó iratokat, nyomban kiszúrta, hogy az általános jogsértésen (a közösségi szállás börtönként való működtetésén) belül C. fogva tartása dupla jogsértés.
Minthogy Kerepestarcsán nem volt senki, aki intézkedni mert vagy akart volna C. szabadon bocsátása ügyében, K. az Országos Rendőr-főkapitányság igazgatásrendészeti főnökét hívta fel. Borsányné dr. Czégény Julianna mondhatni régi ismerőse volt: a budapesti útlevélosztály vezetőjeként a 80-as években ő írta alá a K.-nak és barátainak küldött értesítést, miszerint "kiutazása közérdeket sért". El kell azonban ismerni, az ezredes asszony azon kevesek közé tartozott, akik belátták, hogy korábbi beosztásukban jogot sértettek, és 1990 után az eléjük kerülő ügyekben igyekeztek jogszerűen és emberségesen eljárni. Nem sokáig tehették, Czégény Júliát például hamarosan nyugdíjazták, mert "hatáskörét túllépve" viszszavont egy jogellenes kiutasítási határozatot. Ekkor azonban még a helyén volt, és nyomban intézkedett is C. szabadítása ügyében. Csakhogy a szigorú rendőrségi hierarchia mégse működik mindig zavarmentesen. Az addigi tétovázó kerepestarcsai idegenrendészek ahelyett, hogy az elöljárójuk utasításának (valamint a jogszabályoknak) megfelelően szabadon engedték volna, C. idegenrendészeti őrizetbe vételét kezdeményezték, és nyomban el is szállíttatták Kecskemétre, mert korábban ott hozták meg ügyében a (nem jogerős) kiutasítási határozatot. A tárgyalás napján K. és Somogyi leautózott Kecskemétre. A megyei rendőr-főkapitányságon az idegenrendészet fiatal tisztje tudtukra adta: a külföldit már átvitték a bíróság épületébe. Elindultak a bíróságra, ám egyszerre fura csattogást hallottak a hátuk mögött. Mire megfordultak volna, már el is rohant mellettük a fiatal rendőrtiszt: az ő cipője csattogott a kövezeten. A bíróságon ott várt rájuk Yan, C. felesége. Terhes volt, a hatodik hónapban lehetett, de a terhesség meg talán a szorongás a férje miatt még szebbé tette. Ahogy meglátta a férjét, akit vezetőláncon hoztak be a tárgyalóterembe, a fal felé fordult, vállát rázta a zokogás. Eljött a tárgyalásra C.-ék néhány magyar ismerőse is. C. nem ragaszkodott a kínai tolmácshoz, vállalta, hogy angolul felel a bíró kérdéseire. Csakhogy már az első kérdésnél kiderült, hogy az angol tolmács egyáltalán nem tud angolul, a hallgatóság kórusban fordította a bíró kérdését. A bíró először rendre utasította a közbeszólókat, de aztán rájött, hogy segítség nélkül nem tudja megtartani a tárgyalást. C. válaszolt a bíró kérdésére. Ekkor kiderült, hogy a kirendelt tolmács magyarul sem tud. A szünetben K. megkérdezte tőle, hová való, és hogy került a tárgyalóterembe. "Bolgár vagyok - mondta a fiatalember. - A feleségem idevalósi, én meg a rendőrségnek szoktam fordítani oroszból." Ennyi nyilvánvalóan elegendő volt ahhoz, hogy angol-magyar bírósági tolmács legyen.
Az igazi meglepetés azonban a szünet után következett: az idegenrendészet képviselője bejelentette, hogy a rendőrség mégsem kezdeményezi az idegenrendészeti őrizetet. A fiatal rendőrtiszt nyilván ezért vágtatott a rendőrségről a bíróságra: közölnie kellett a főnökével, hogy változik a forgatókönyv, megfigyelők érkeztek Budapestről. "Akkor vegye le a bilincset" - utasította a bíró a rendőrt, aki még mindig a kezében szorongatta a vezetőláncot. "Majd ha ő mondja" - bökött az őrmester a rendőrtiszt felé. Erre már a bírónak is szétdurrant a feje. "Maga ebben a teremben azt csinálja, amit én mondok" - ordított az őrmesterre. "Vegye le, vegye le gyorsan" - sziszegte a rendőrtiszt az őrmester felé, mert látszott rajta, hogy az istennek se fog engedelmeskedni holmi civilnek. C. szabad volt.
A történet mégsem vidám, korántsem az. Egy üzleti vitája verekedéssé fajult, és C.-t letartóztatták. Egy sztárügyvéd egymilliót kért, de megígérte, két nap alatt kihozza az előzetesből. Aztán kiszabtak rá nyolc hónapot, amennyit az előzetesben töltött, és hét évre kiutasították az országból. A tárgyalásra a sztárügyvéd már csak a jelöltjét küldte el. Kiderült, hogy "Sanyi" veséje súlyosan beteg. Donor nem akadt, Yan adta oda a fél veséjét a fiának. Aztán újabb tünetek jelentkeztek, a beültetett vese kilökődött. K. felhívta a kezelőorvost. - Nem szedte rendesen a gyógyszert - mondta az -, ilyet eddig csak cigányoknál láttam. Különben is, miféle család ez, a gyerek nem is az anyjával lakik. Való igaz, "Sanyi" egy idősebb hölgynél lakott, aki kisiskolás korában segített neki, hogy beilleszkedjen a magyar iskolába. - De főorvos úr - mentegetőzött K. -, az anyja odaadta a fél veséjét, olyan nagyon közömbös nem lehet neki a fia! - Igaz, igaz - felelte a doktor kicsit zavartan. - De éppen ezért kellett volna a gyereknek jobban megbecsülnie magát.
"Sanyi" másodszor is új vesét kapott. Végre úgy tetszett, meggyógyult, mostantól egészségesen élhet. Egy reggel holtan találták az ágyában. Hirtelen szívhalál - valami ilyesmit mondtak a boncolás után. - Nem függ össze a műtéttel. Még nem volt húszéves. A temetésén sokan gyűltek össze, kínaiak, magyarok. Az énekek a katolikus temetések dallamaira emlékeztettek. A gyászolók, nyilván kínai szokás szerint, körüljárták a nyitott koporsót. A tizenkét éves Sziszi hangosan sírt. - Nagyon szerette a bátyját - mondta Yan. K. úgy érezte, a legszívesebben beleverné az orrát a friss sírba azoknak a politikusoknak és újságíróknak, akik arról szeretnek élcelődni, hogy Magyarországon a kínaiak sose halnak meg. A Kerepesi temetőnek ebben a szegletében csak kínai sírokat látott.
Sziszi már gimnazista, akcentus nélkül beszél magyarul, bár otthon kínaiul beszélnek. Színésznő szeretne lenni - mondja. Már most látszik, hogy éppen olyan szép lesz, mint az édesanyja. De azért még gyerek: "Ha nem lehetek színésznő, helyszínelő leszek."
Keményen tanul angolul. Amerikában valószínűleg több esélye lenne rá, hogy színésznő legyen. Magyarországon nem biztos, hogy a közönség elfogadja, hogy egy kínai nő játssza Opheliát vagy a Tragédia Éváját, akármilyen szépen beszél is magyarul. Pedig hát Éva arca - lévén mindannyiunk ősanyja - éppen úgy lehet európai vagy szemita, mint kínai vagy afrikai.
