1961-től a megszilárdult Kádár-rendszer különféle engedményeket tett a lakosságnak, például könnyebbé vált a külföldre utazás. Persze a Belügyminisztérium az útlevélkérelmek jelentős részét érdemi indokolás nélkül visszautasította, de egyre több ember utazhatott Nyugatra is. A 60-as évek elején az útlevél csak Európára és csak egy (később két) évre volt érvényes, de erre az időre nem vonatkozott további korlátozás. Az "ablakot", amely ténylegesen harminc napra szűkítette a külföldön tölthető időt, akkor vezették be, amikor az útlevél érvényességi ideje papíron öt évre emelkedett.
Ahogy befejezte az egyetemet, 1962-ben K. Londonban élő távoli rokonai meghívása alapján útlevélkérelmet nyújtott be, és - fogorvos édesanyja egyik betegének a közbenjárása segítségével - meg is kapta az egy évre érvényes útlevelet. Abban biztos volt, hogy egy évnél hamarabb nem fog hazajönni, de arra is hajlott, hogy végleg kint maradjon. Ebből a szempontból viszont meggondolatlan ötletnek bizonyult, hogy néhány hónap nyomasztó bécsi magány után rábeszélte barátnőjét, akivel nem sokkal az elutazása előtt "jöttek össze", hogy utazzon ki utána. Áginak ugyanis eszébe sem jutott, hogy "disszidáljon", viszont egyedül hazamenni sem akart. Ez a szerelmesek következő hónapjait gyötrő vitává változtatta át, és előre megrontotta a hazatérésüket követő házasságuk hat évét.
Az összeg, amelyet K.-nak, majd utóbb Áginak is sikerült kijuttatnia Nyugatra, lehetővé tette, hogy az ifjú pár igen szűkös körülmények között, de ellegyen Bécsben. A maradás-hazatérés kérdése 1963 tavaszáig sem dőlt el, ekkor viszont mindketten kaptak egy ösztöndíjat a nagy hírű heidelbergi egyetem nyári kurzusára. A heidelbergi utazásig hátravolt még három hónap, a pénzük viszont egy hónapra sem volt már elegendő. De K. állást kapott Bécs szívében, a patinás Europa Szállóban. A munkaköre nem volt annyira patinás, munkakönyvében a Küchenmädchen (konyhalány) besorolás szerepelt. Belépésekor K.-t felküldték a szálló legfelső emeletén működő igazgatóság munkaügyi irodájába. Az egyik kitöltendő nyomtatvány arról szólt, hogy tudomásul veszi: a szakszervezeti tagdíjat automatikusan levonják a fizetéséből. - De nem is vagyok szakszervezeti tag - mondta K. A tisztviselő értetlenül nézett rá: - Itt mindenki szakszervezeti tag - mondta. - Ha valamit nem ért, kérdezze meg a szakszervezeti irodában. Én csak annyit tudok, hogy ezt a papírt minden új munkavállalónak alá kell írnia.
Az erős szociáldemokrata hagyományokkal rendelkező demokratikus Ausztriában a szakszervezet éppen olyan állami intézménynek látszott, mint a kommunista Magyarországon. Ausztriában demokrácia és többpártrendszer volt, de a (nem politikai) morgolódás joga Magyarországon mintha mégis elevenebb lett volna, mint Ausztriában. Krumplipucolás közben K. viccelődő megjegyzést tett a szálló vezetésére. A mellette ülő ugyancsak alkalmi segédmunkás rémülten mutogatott a háta mögé: ne beszéljen így, csak egy vékony ajtó választ el bennünket az igazgatóságtól. A Direktion szót használta, tiszteletteljesen, holott az ajtó mögött csupán egy, a konyhai adminisztrációval foglalkozó iroda helyezkedett el. A mószerolás ellenben annyira természetesnek számított, hogy az alkalmazottak az érintett füle hallatára panaszolták be egymást. K. itt sem tudott megszabadulni az akkor gyógyíthatatlannak tetsző neurózisától, egyre később ért be a konyhába. Hogy a bűnét jóvá tegye, tovább maradt, részt vett az esti takarításban, holott ez nem volt munkaköri kötelessége. Amikor az egyik, a konyhát és az éttermet felügyelő sötét öltönyös aligazgató belépett a konyhába, nem a konyhaséf jelentette K. késéseit, hanem egy magánszorgalmú segédmunkás. K. elismerte, az állítás igaz, de hozzátette, este tovább marad, vagyis kitölti a munkaidejét. Az aligazgató a séfhez fordult, elfogadható-e ez az önkényes munkarend-módosítás. A séf a fejét rázta: K. munkájára délelőtt van nagyobb szükség. - Hallotta? - kérdezte K.-t az aligazgató. - Ha itt akar maradni, akkor legyen itt a munkaidő kezdetén. K.-nak nagyon tetszett ez a racionális, az üvöltözést és az erkölcsi prédikációt mellőző elintézési mód. Az amerikai turisták, főképp vasárnap, jobbára bécsi szeletet rendeltek. Két nagy szeletet kaptak, a másodikhoz igen sok esetben már nem nyúltak hozzá. K. nem bírta elviselni, hogy tucatszámra dobják ki az érintetlen hússzeleteket, behozott hát egy láboskát, és mint József Attila, abban vitte haza kettejük vacsoráját. Kollégái természetesen emiatt is feljelentették, noha K. eljárása semmiféle érdeküket nem sértette. Ismét megjelent az öltönyös aligazgató, látva azonban, hogy K. olyan húst visz el, amit egyébként a szemétbe dobnának, undorodó arccal vállat vont. K. újabb érvet könyvelt el magában a piaci racionalitás mellett.
A segédmunkások csapatának legrégibb tagja Karl volt, egy érzékeny lelkű behemót, akit nélkülözhetetlenné tett, hogy ő hozta be a raktárból a súlyos krumplis- és zöldségeszsákokat, és könnyűszerrel emelte le a tűzhelyről a hatalmas, forró fazekakat. Az egyik nap a konyhaséf valamiért rászólt Karlra, a jó negyvenes óriás, mint egy óvodás kezdett üvöltözni, lerángatta a munkaruháját, és kijelentette, soha nem jön vissza. A séf legyintett, ezt havonta megcsinálja, délután újra itt lesz. Délután Karl ünneplőbe öltözve tért vissza, csontgombos tiroli bőrnadrágban, térdig érő gyapjúharisnyában, bár az utcán harmincfokos volt a hőség. Előkerült az öltönyös igazgató, vállon veregette Karlt, az üdvözült mosollyal húzta vissza a levetett munkaruháját, és emelgette tovább a forró fazekakat. Az érdek nélküli mószeroló kedvnek és az ájult felsőbbségtiszteletnek ez az elegye annyira viszolyogtatta K.-t, hogy egyre gyakrabban gondolta, ennél talán otthon is jobban érezné magát. Pedig a bécsi konyhában a magyar társadalom is jelen volt. A magyar szakács, aki nemrégiben választotta a szabadságot, a legkevésbé sem volt tekintélytisztelő: megállás nélkül szidalmazta a konyhát, a szállodát, Bécset és Ausztriát. K. belépésének nagyon megörült, végre megértette valaki a magyar káromkodását. - Ezek beszélnek szabadságról? - kérdezte. - Odahaza, a Kádár-rendszerben megállás nélkül zsidóztam, mégse lett semmi bajom. Ha itt kezdek zsidózni, rögtön bevisznek a rendőrök.
A mosogatógépet Frau Poldi kezelte; a szállodai munkája mellett házmester volt a közeli Postgasse egyik házában, amerre a bécsi egyetem régi épülete állt. Az étteremből folyamatosan érkező tányérokat, poharakat, evőeszközöket hihetetlen gyorsasággal pakolta be a gépbe, K.-nak a tisztára mosott edényeket kellett kiszednie, és kicsit áttörölve kihordania a tálalóasztalra. Hetenként egyszer Poldi néni szabadnapos volt, ilyenkor Karl dolgozott a gépnél: fél órán belül már halmokban állt az asztalon a mosatlan edény. Néhány nappal a heidelbergi kurzus kezdete előtt K. felmondott a szállodában. - Franzl - mondta Poldi néni -, kár, hogy most elmész. Du bist schon so gut eingeschult, már olyan jól beletanultál. Negyven évvel később K. persze örült, amikor megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tiszti keresztjét. De a Poldi néni dicsérete mintha mégis többet ért volna.
