Ezt a Deák Ferencnek tulajdonított mondást főképp a jobboldalon szeretik ismételgetni. Ezt választotta jelmondatának a Veritas Történetkutató Intézet is, idézőjelbe téve, alatta Deák nevével. Én sosem használtam, mert kételkedtem benne, hogy a nagy jogtudós valóban ilyet mondott volna. Hiszen a jog azzal kezdődik, hogy meghatározzuk, mi a hazugság. Továbbá ki állapítja meg, hogy egy állítás valós-e vagy hamis? Egy jóhiszemű, de téves állítás nyilvánvalóan nem minősíthető hazugságnak. Kételyeimet Fazekas Csaba történész, a Miskolci Egyetem docense igazolta. Szabad, ami nem tilos? című, az interneten hozzáférhető írásában elmondja, hogy az idézőjelbe tett mondat Deák műveinek egyetlen kiadásában sem lelhető fel, az csupán anekdotaként maradt fenn. Semmi alapja sincs annak az állításnak, hogy Deák 1848-ban, tehát igazságügyi miniszterként azt mondta volna, hogy ha rajta múlna, a sajtótörvénynek egyetlen paragrafusa lenne: a címbe emelt mondat. Az ugyanis tény, hogy Deák alkotta meg a sajtóesküdtszékről szóló rendeletet, amely pontosan meghatározza, mi a sajtóvétség, és amennyiben uszító tartalmúak, indokoltnak tartotta velük szemben a hatósági fellépést is. Ez a rendelet 108 paragrafusból állt. Ha ma is Deák Ferenc lenne az igazságügyi miniszter, akkor Lázár János, Németh Szilárd és bűntársaik aligha úszták volna meg annyival, hogy a bíróság megállapította: hazudoznak. De talán még az sem volna lehetséges, hogy a büszke Veritas nevet viselő történetkutató intézet főigazgatója maradhasson egy személy, aki Deák Ferenc nevével hitelesít egy mondatot, amely talán soha el sem hangzott.
Gaudi-Nagy és Balog Zoltán
Egy hazugságfolyamnak nehéz megtalálni a forrásvidékét. De azért nem teljesen lehetetlen. 2010-ben Szabó Tímea, akkor még az LMP képviselője, felkért, járjak el helyette „a 2002 és 2010 között elkövetett politikai jogsértéseket kivizsgáló bizottság” nyilvános üléseire, és számoljak be neki az ott elhangzottakról. A kérdés érthető volt, hiszen a kis létszámú frakció tagjának nyilvánvalóan nem volt rá módja, hogy végigülje a végeláthatatlan bizottsági üléseket. Akkor már megváltam a Magyar Helsinki Bizottság elnöki tisztségétől, nyugdíjas voltam, de utolsó elnöki ténykedéseim között 2006 szeptemberében és októberében a bizottság megbízásából több nyilatkozat megfogalmazásában is részt vettem, amelyek elmarasztalták a rendőrség brutális fellépését, megbilincselt, előállított tüntetők bántalmazását, és bírálták az elfogott tüntetők mondhatni válogatás nélküli előzetes letartóztatását. Utóbb, főképp az október 23-i tüntetések okán azt is megfogalmaztuk, hogy a tüntetések nem voltak békések, a rendőrkordont felborító tüntetők előállítása, az erőszakos tömeg oszlatása tehát jogszerű volt.
| ||
Az első nyilatkozatok után a jobboldal ünnepelte a bizottságot, a következők után jöttek a hazaárulózó e-mailek. Egyik sem zavart különösebben: a bizottságban azt gondoltuk, ez a dolgunk, politikai tartalmától függetlenül védjük a békés gyülekezés szabadságát, és elítéljük a jogsértő hatósági intézkedéseket, bármit gondolunk is az áldozatok világfelfogásáról. Hadd tegyem még hozzá, viszolyogtam azoktól a liberális barátaimtól, akik a tévé előtt ülve ünnepelték a rendőröket, akik önelégülten rugdosták a földön fekvő tüntetőket.
Most talán többet is meg fogok tudni a 2006-os események hátteréről, gondoltam, és örültem a megbízásnak. Kínosan érintett viszont, hogy a terembe lépve Gaudi-Nagy Tamás lépett oda hozzám, és mondhatni megdicsért a rendőri bántalmazásokat elmarasztaló nyilatkozatért. Aztán gyorsan hozzátette, a világnézeti különbség ellenére a rendőri erőszakot mind a ketten elítéljük. A későbbiekben viszont újra meg újra elítélő megjegyzéseket tett a Helsinki Bizottságra. Az egyik ilyen alkalommal, bár nem volt jogom felszólalni a parlamenti bizottság ülésén, jelentkeztem, és megkérdeztem, miben látja a különbséget a Helsinki régebbi és mostani magatartása között. Őszintén kíváncsi voltam a válaszára, mert bárhogy törtem a fejem, én bizony nem láttam különbséget a magam és utódaim, a két társelnök, Pardavi Márta és Kádár András Kristóf felfogása között. Úgy láttam, legyen szó a menedékkérők védelméről, a fogva tartottak jogairól vagy a diszkrimináció elutasításáról, a Helsinki azon az úton halad tovább, amelyen együtt jártunk az elmúlt években. Egy pillanatra mintha Gaudi-Nagy is elbizonytalanodott volna. De aztán kivágta magát. Kádár András – mondta – újra meg újra bejelentést tesz a Magyar Gárda szervezkedése, a közrendet védő felvonulásaik ellen. – De hát itt egészen másról van szó – feleltem megkönnyebbülten. – A Gárdát tavaly a bíróság feloszlatta, a vonulásaik jogellenesek. Teljesen rendben van, hogy a Helsinki elvárja, a rendőrség szerezzen érvényt a bíróság jogerős határozatának.
A vitánk ezzel véget ért, a bizottsági meghallgatások befejeződtek, Gaudi-Naggyal nem találkoztam többé. A nézeteivel ellenben igen.
Balog Zoltán a szélsőjobboldali ügyvéd-képviselőnél sarkosabban fejezte ki Gaudi-Nagy véleményét: „attól kezdve, hogy Kőszeg Ferenc elhagyta a Helsinki Bizottságot – mondta Balog Zoltán, az időközben államtitkárrá emelkedett képviselő az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottsága 2010. október 20-i ülésén –, attól kezdve sajnos a Helsinki Bizottság – ezt talán Gaudi-Nagy Tamás meg tudja erősíteni – elég kétes szerepet töltött be ezeknek az ügyeknek a vizsgálatában. Tehát attól kezdve inkább bagatellizálni akarta az eseményeket, és nem tartott ki következetesen úgy az álláspontja mellett, mint akár a nemzeti jogvédők, akár a Társaság a Szabadságjogokért.”
| ||
„Mindeddig Önt – írtuk a Balog Zoltánnak címzett, Kádár András Kristóffal együtt fogalmazott levelünkben – azon kevés jobboldali közéleti személyiség egyikének gondoltuk, aki tárgyszerű ismeretekkel rendelkezik a Bizottság 2006 őszével kapcsolatos tevékenységéről, és objektíven ítéli meg azt. Ezért volt különösen csalódást keltő az Ön fent idézett megnyilvánulása. (…) Ezért kérjük Önt, hogy jelölje meg azokat a tényeket, amelyek az Ön rendkívül súlyos vádját alátámasztják.”
A levelet 2010. november 19-én írtuk, választ sosem kaptunk rá. Balog Zoltán időközben miniszter lett, az Orbán-kormány egyik legfontosabb minisztere. Gaudi-Nagy a Jobbik számára is kínossá vált, kicsöppent a politikából. De nézetazonosságuk, amely mellett Balog Zoltán hitet tett, megmaradt. Ma már aligha van különbség a Fidesz mérsékeltnek hazudott jobboldalisága, és a „mérsékelt cukiság” politikájára váltó Jobbik között. Két szélsőjobboldali párt verseng egymással rasszizmusban, antiszemitizmusban, putyinizmusban. Ha kis szerencsénk van, felfalják egymást.
Harminc évvel ezelőtt – köztudott – Orbán is kapott Soros-ösztöndíjat, és büszke volt rá. Kapott támogatást Németh Zsolt, Kövér László, Szájer József is. Németh Szilárd akkor még nem létezett, támogatást sem kapott, így most különösen könnyű számára, hogy „átlásson a szitán”.
De azért olyan nagyon nehezére a többieknek sem esik. Lázár János például nem is olyan régen még elismeréssel emlegette, hogy részt vett a Helsinki börtönmegfigyelő programjában, bejárta a szegedi Csillag-börtönt, ügyvédjelöltként sokat tanult belőle. Principálisa, aki beajánlotta a bizottsághoz, az egekbe dicsérte, hogy milyen tehetséges gyerek. Nem kellett volna előre látnom a mai kijelentéseit a strasbourgi bíróságról, amely Magyarországot határvédelme feladására akarja kényszeríteni, hogy távol tartsam a bizottságtól. Elég lett volna, ha azt tudom előre, hogy Hódmezővásárhely polgármestereként a „mindszenti beteget”, a szerencsétlen haldokló alkoholistát, aki meghalt a mentőautóban, van pofája „az egészségügyi reform első áldozatának” nevezni. Gátlástalan demagógiájának nagy szerepe volt abban, hogy sikerült befullasztani az egészségügyi reformot, hogy emberek sora hal meg, mert nem jutnak MR-vizsgálathoz, mert a társadalombiztosítás nem finanszírozza a műtétjüket. Nem neki kell szégyellnie, hogy a Helsinkinek dolgozott. Én szégyellem, hogy ott dolgozhatott.
Kósa Lajos, Orbán Viktor, Halász János migránsbizniszről beszél, arról, hogy a Helsinki nyerészkedik a migránsoknak nyújtott jogi segítségen. Ha van migránsbiznisz, annak Rogán Antal a cégvezetője. Ő árusítja a letelepedési kötvényeket, értsd a schengeni vízumot kínai meg arab üzletembereknek, orosz és ukrán nem tudom kiknek. Ő adja el a budapesti belváros látványos épületeit arab és török „beruházóknak”; a Párizsi udvar új tulajdonosai aztán Rogán volt helyettese közvetítésével az Eximbanktól, azaz a magyar államtól kapják meg a vételár háromszorosát az építkezésre. De még ez se elég: évekre lezárják a Belváros új főutcáját, a Petőfi Sándor utcát a buszközlekedés elől, hogy az utcai pénzváltóból lett beruházók szép kényelmesen tudjanak építkezni. Még azt is kitalálják hozzá, hogy a főutca csak a nevében főutca, valójában vacak kis mellékutca, azt meg miért ne lehetne lezárni? Ne mondja senki, hogy mindebből a fő-főnök zsebébe nem folyik át semmi.
Kellenek-e még civilek?
A Magyar Helsinki Bizottság 1989 áprilisában alakult meg. Tevékenysége azonban jóval korábban megkezdődött: a demokratikus ellenzék 1982-től állt kapcsolatban az amerikai Helsinki Jogőrrel, majd pedig az 1983-ban megalakult, bécsi székhelyű Nemzetközi Helsinki Szövetséggel. 1985 kora tavaszán a szövetség vezetői Budapesten jártak, hogy hazai ellenzékiekkel megbeszéljék: az őszre tervezett kormányközi budapesti Kulturális Fórummal egyidejűleg alternatív kulturális fórumot készítenek elő a kultúra szabadságáról. Az étteremben, ahol találkoztunk, négy csendes férfi ült a szomszéd asztalnál, kizárólag kólát ittak. 1997-ben kaptam kézhez a magnófelvétel leiratát: a négy kólázó állambiztonsági szóról szóra felvette a beszélgetésünket. Az 1990-es választás után országgyűlési képviselő lettem, és egyúttal a Beszélő című hetilap főszerkesztője. A Helsinki létezett, de a választások után nem működött. Egy darabig azt hittem, demokratikus viszonyok között nincs is szükség jogvédő szervezetre. Aztán amikor az emberi jogi bizottság ülésén a bizottság ellenzéki, fideszes elnöke, Fodor Gábor ismertette az Amnesty International Magyarországról készült jelentését, a kormánypártok képviselői pedig kivonultak az ülésteremből, egyszerre kapiskálni kezdtem: jogvédelemre a jogállamban is szükség van. 1994-ben a választások után lemondtam a főszerkesztői munkakörről (fizetést nem kaptam, nem kapott a másik két képviselő-szerkesztő Havas Gábor és Solt Ottilia sem), és beszálltam a Helsinki újjászervezésébe. Hogy képviselő, pláne kormánypárti képviselő létemre hogy lehetek egy a kormányt bíráló civil szervezet vezetője, nem jutott eszembe. Valószínűleg azért nem, mert meg sem fordult a fejemben, hogy ne írjam le a kerepestarcsai idegenrendészeti tábor visszásságait, vagy ne írjak a valóságnak megfelelően a rendőrségi fogdákról csak azért, mert a belügyminiszter, Kuncze Gábor szabad demokrata. Hogy valami itt nincs rendben, arra csak akkor jöttem rá, amikor párttársaim a szememre hányták, hogy bírálhatom a Belügyminisztérium irányítása alatt álló szervezeteket, amikor egy pártban vagyok a miniszterrel. Addig azt hittem, a kapcsolat a miniszterrel csak azért jó, mert így könnyebben meg lehet értetni vele, mennyire fontos a fogva tartottak helyzetének civil megfigyelése. Kuncze dicséretére legyen mondva, ezt ő is így fogta fel, és leintette az acsarkodókat. De azért egyre türelmetlenebbül vártam, hogy vége legyen a ciklusnak, és megszabaduljak a parlamenttől. A Helsinki első strasbourgi ügyét még képviselőként én készítettem elő (vesztettem), és cikket írtam a Belügyi Szemlébe arról, hogy a rendőrök által elkövetett bántalmazásoknak csak a töredékét vizsgálják ki. Azt hiszem, ez a demokratikus ellenzékben töltött tíz év következménye volt. Nem gondoltam arra, hogy a pártom szavazatainak a növelése fontosabb lehet, mint a jogsértések feltárása. Most se gondolom másképp. De jövőre már húsz éve lesz, hogy nem vagyok politikus.
