K. a '70-as évek első felében járt először Berlinben. Nyugat-Németországból érkezett, Kelet-Berlinből indult haza. A zsúfolt vonaton egy kiskatonával szemben kapott ülőhelyet. A katona beszélgetni akart, megkérdezte K.-t, honnan jön. K. elmondta, hogy Nyugat-Németországban volt. - Ön tehát a kapitalista külföldön járt - bólintott a katona. - El tudná mondani, milyen benyomásokat szerzett ott? K. nem jutott szóhoz a meglepetéstől, el nem tudta volna képzelni, hogy valaki egy effajta alkalmi beszélgetés során a hivatalos, mozgalmi nyelvet használja. A katona félreértette a hallgatását. - Ne nézze - mondta -, hogy egyenruha van rajtam. Mondja el bátran, mit tapasztalt. K. mormolt néhány banális mondatot, a beszélgetés elakadt, a katona Drezdánál leszállt. Később K. két huszonéves lánnyal elegyedett beszélgetésbe, elmesélte nekik előbbi élményét. A lányok nem nevettek, szemükben felszikrázott a gyűlölet. - Berlinben szolgál, és Drezdánál szállt le? Biztosan határőr (a Grenzer szót használták megvetően), egy rohadt szász. K. újból elképedt: a politikai ellenszenvnek ez a gyűlöletteli formája Magyarországon (akkor még) ismeretlen volt. A politikai ismeretszerzés rövid tanfolyamát egy harmadik beszélgetés tetőzte be. A negyvenes férfi valamilyen cirkuszi rendezvényszervező volt, gyakran utazott Budapestre. - Magyarországon - mondta - a cirkuszvállalatnál minden vezető zsidó. Képzelje el, minden vezető. Hát nem furcsa?
K.-t nem lepte meg a cirkuszszervező szalon-antiszemitizmusa. Németül valójában egy német diáktól tanult meg Bécsben, akivel az egyetemi albérlet-közvetítő jóvoltából közös szobába került. G. úgy nézett ki, ahogy a filmekben a jóvágású SS-tiszteket szokták ábrázolni. Gondosan kijavította K. mondatait, megmagyarázta egy-egy szó pontos jelentését, egyébként meggyőződéses neonáci volt, a Harmadik Birodalomban szeretett volna élni, a Spiegel kormánybírálatát bomlasztónak (zersetzend) nevezte, és azzal hozta összefüggésbe, hogy a főszerkesztő, Rudolf Augstein, mint az összetett neve is mutatja, minden bizonnyal zsidó. Kapcsolatuk első hónapjaiban K. nem akarta vagy nem merte felvilágosítani lakótársát, hogy (ellentétben a katolikus Augsteinnel) ő valóban zsidó. Amikor mégis megtette, G. nem jött zavarba, nem kért elnézést a korábbi kijelentéseiért. K. ezt nem is várta tőle.
Ezek a régi történetek K.-t Kertész Imrének a Die Weltben megjelent interjúja kapcsán kezdték újból foglalkoztatni. A nyolcvanéves író egyebek között arról beszélt, hogy az elmúlt években Magyarországon a szélsőjobboldaliak, az antiszemiták ragadták magukhoz a szót. A jobboldal persze eszelős ugatásba kezdett, hogy Kertész lejáratja Magyarországot. Holott Magyarországot természetesen maga a szélsőjobboldal járatja le. K. 2009-ben háromszor vett részt Németországban a kelet-európai rendszerváltás huszadik évfordulója alkalmából rendezett pódiumbeszélgetéseken: a jelenlévők afféle zavart együttérzéssel kérdezgették, mintha kiderült volna, hogy egy közeli hozzátartozója sikkasztó vagy pedofil. - De hát hogy történhetett ez Magyarországon? - kérdezték részvéttel a budapesti hírekre, a rasszista, antiszemita utcai kraválokra célozva. Holokauszttagadó tüntetés Berlinben nem azért volna elképzelhetetlen, mert ott a holokauszt-tagadás bűncselekmény (hogy helyes-e ez, vagy sem, az vita tárgya), hanem mert ott ezt a politikai élet minden komolyan vehető irányzata elutasítja, ráadásul vannak erőt mutató demokraták is, akik a neonáci tüntetőket időnként úgy elverik, mint szódás a lovát.
Az interjúban Kertész elismétli, hogy a magyarok régi vétke, a hajlamuk a hazudozásra, a dolgok elfojtására továbbra is terjeng, Magyarország és a fasizmus, Magyarország és a szocializmus: semmit sem dolgoznak fel, mindent szépre kozmetikáznak. A közhely persze attól, hogy közhely, még igaz lehet. Kertésznek is igaza van. Csak az a baj az összes effajta nemzetkarakterológiai közhellyel, hogy az ellenkezője is igaz. Hol van még egy nemzet a világon, amelynek a himnusza arról szól, hogy minden córesz a magyar történelemben a bűneink méltó büntetése? Himnuszunk költője, akit Révai József után Lezsák Sándor is felfedezett magának, egyik utolsó versében azt jövendöli, a magyar nemzet - "szülötti bűnei" miatt - kihull a nemzetek sorából, "És más hon áll a négy folyam partjára"... Nem is szólva Adyról, aki egyenesen így fohászkodott: "Ha van Isten, ne könyörüljön rajta".
A magyar elfojtással és kozmetikázással szemben ott van a német szembenézés a múlttal, főképp a náci, kisebb részben az NDK-s múlttal. A németek erre nagyon büszkék, oda is szokták dörgölni más népek, például a magyarok orra alá, hogy bezzeg ők gyürkőznek a múlttal, amúgy emberül. K.-nak azonban mindig volt egy olyan érzése, hogy ez a gyürkőzés a humán értelmiség egy részének a belső ügye, amelyhez az átlag németnek kevés köze van. Állandó jelenléte a médiában pedig olyan, mint a fehér rendőr és a fekete rendőr megbonthatatlan barátsága az amerikai tévésorozatokban.
- Tiszta Auschwitz - így jellemezte egy magyar határőrparancsnok az ukrajnai Pavsinóban működő zárt menekülttábort, elfeledkezve arról, hogy egy perccel előbb azzal dicsekedett, hogy az Ukrajnából érkező határsértőket, afgánokat, irakiakat a legtöbb esetben sikerül rövid úton visszaadni az ukrán társszervnek. - Eszerint tábornok úr Auschwitzba küldi a menedékkérőket? - kérdezte K. A parancsnok döbbenten nézett rá, erre az összefüggésre még sosem gondolt. K. elment Pavsinóba, a következő évben egy németországi konferencián felidézhette beszélgetését a tábornokkal. Elmondta: Pavsino természetesen nem Auschwitz, nem haláltábor, csupán egy idegenrendészeti láger, ahol az embereket emberhez nem méltó körülmények között tartják fogva. A közönségből többen rosszallták, hogy az ukrajnai tábort Auschwitzhoz hasonlította. - Dehogy hasonlítottam - tiltakozott K. - Csak idéztem egy határőrparancsnok szavait, hogy érzékeltessem a gondolkodásmódja visszásságát. K. dolgozata egy Berlinben kiadott kötetben is megjelent, de az Auschwitz-mondat itt is szemet szúrt: kicenzúrázták. Auschwitz a németek kizárólagos, egyedülálló bűne: más embertelenséget hozzá hasonlítani még tagadólag sem megengedett.
A ritualizált, tabukkal védett Auschwitz-kép a magasban lebeg, a második világháborúról viszont ki-ki úgy beszél, ahogy a világképéből következik. Mintha a kettő nem is függene össze egymással. A '90-es évek első felében többször is Magyarországon járt Joachim Gauck, a Stasi-aktákat kezelő hivatal vezetője. Az egykori evangélikus lelkésznek meghatározó szerepe volt abban, hogy az NDK állambiztonsági szervezetének hatalmas iratanyagát a megfigyeltek és a kutatók megismerhetik, hogy a rettegett szervezet egykori tagjait, ügynökeit eltávolították a közszolgálatból. Magyarországra azért jött, hogy lobbizzon az elv mellett: az iratok a rendszerváltás után nem a megfigyelőket, hanem a megfigyelteket illetik. Államtitkári rangú kormánytisztviselő lévén a szövetségi köztársaság nagykövete kötelességének tartotta, hogy meghívja vacsorára. Gauck arra kérte a nagykövetet, hívja meg Varga Lászlót, akkoriban a Fővárosi Levéltár vezetőjét és K.-t. A vacsoránál a nagykövet a kiváló magyar-német kapcsolatokról beszélt. - Nem meglepő - tette hozzá. - Hiszen ez a két nemzet már két háborúban tett tanúbizonyságot fegyverbarátságáról. A honi vendégek zavartan bámulták a poharukat. Gauck szólalt meg, gondosan tagolt beszéde elárulta a prédikációkon iskolázott lelkipásztort: - Látja, nagykövet úr - mondta élesen -, ez az a gondolkodásmód, amelyet én egyáltalán nem tudok elfogadni.
