"Gombár Csaba Erdei Ferencről (Tiszatáj); Végh: 56 volt az egyetlen győztes magyar forradalom; Eörsi verse az Életünkben - lásd papír: általánosítás; Andor Mihály általánosítás (lásd papír); Petri vers, általánosítás (lásd papír); Ki bombázta Kassát? - külpolitikai érdek; Csoóri: Jelenkor - általánosítás (lásd papír) Mészöly általánosítás (lásd papír); Dani az ÉS-ben [Csalog Zsolt írása]; Beteg lelkületű ország: Csoóri; A társadalom alkalmatlan: Orosz István (lásd papír); Tiszatáj: lengyel blokk." Ilyen listákon kapták meg az állambiztonsági szervezet tisztjei, mindenekelőtt a kulturális-ideológiai elhárítással foglalkozó III/III-asok a sajtóban megjelent "ellenzékieskedő" írások jegyzékét [az aláhúzás mindenütt tollal, az eredetin]. Az értékelések a pártközpont agitprop osztályán meg Aczél György dolgozószobájában születtek, onnan szálltak alá különböző bennfentességi szinteken a "kulturális műhelyekbe". Az itt közölt változatot az állambiztonsági szervezet tisztjei kapták. Ott voltak az alkalmazott szankciók is: "Forrás bevonása; Hatvany Dániel pártfegyelmije; Mozgó Világ 1981/3. bevonása, szerkesztő-váltás; Jovanovics Miklós, Faragó Vilmos fegyelmi; igazoló jelentés Jelenkortól, Életünk-től, Alföldtől." A szigorúan bizalmas iratokat K. természetesen csak 1989 decemberének utolsó napjaiban ismerhette meg, amikor Végvári József őrnagy a kezébe adta őket. De az idézett szövegek már megjelenésük pillanatában, 1981-ben ismertek voltak. S köztudott volt az is, hogy a szankciók, folyóiratszámok bevonása, a Mozgó Világ egész szerkesztőségének lecserélése, a második nyilvánosság szereplőinek folyamatos zaklatása nem sokat ér: a szabadság terjed, mint plafonon a vízfolt. A "papírokból" tehetetlenség érződik, egy béna Góliát elkeseredett fogcsikorgatása.
A hatalmon lévők szomorú tehetetlenségét K. jóval korábban is érzékelte. A 60-as évek közepén már inkább tehertétel volt, ha valaki túlságosan komolyan vette az eszmét. 1965-ben a pártvezetés nagy fénnyel akarta megünnepelni felszabadulásunk huszadik évfordulóját. Tekintettel a hosszú nyomdai átfutásra, az évforduló alkalmából kiadandó könyvek listáját már 1964 tavaszán össze kellett állítani. A Szépirodalmi Könyvkiadóban tartott értekezleten ott volt Pálos Endre, a Kiadói Főigazgatóság propagandaosztályának a vezetője, egyúttal a főigazgatóság párttitkára. Mindig halkan beszélt, mint azok a kihallgató tisztek, akik így kényszerítik a gyanúsítottakat, hogy koncentráltan figyeljenek a kérdéseikre. A kezébe vette az évfordulóra javasolt művek listáját. - Csak az első száz év nehéz - olvasta kérdő hangsúllyal az egyik könyv címét. - Ezzel a címmel akar a Szépirodalmi kiadni egy könyvet felszabadulásunk huszadik évfordulójára? Hiszen ez azt sugallja, hogy a neheze még hátravan. Javaslom, hagyjuk ki az ünnepi könyvek közül. - 1951-ben a jelenlévők valószínűleg megrettentek volna a minisztériumi párttitkár éberségétől, 1964-ben azonban a megjegyzés merő akadékoskodásnak tetszett. Illés Endre, a könyvkiadó irodalmi vezetője idegesen pillantott le a hajlott hátú párttitkárra, arckifejezése még megvetőbbé vált. - De Pálos elvtárs - szólalt meg az egyik könyvterjesztő vállalat képviselője -, ez a kötet Komlós János humoros írásainak a gyűjteménye. - Komlósról mindenki tudta, hogy korábban ávós főtiszt volt, a megbeszélés idején pedig a Népszabadság kulturális rovatát vezette. Nyilvánvaló volt, hogy a könyve nem maradhat ki az ünnepi kiadványok közül. - Akkor legalább változtassa meg a címét - ajánlotta Pálos a szokásosnál is halkabban. - Majd megbeszélem vele - mondta Illés Endre kurtán. Sosem fogja megtenni, a könyv a mostani címmel jelenik meg, ezt Pálos is tudta. Többet azon a megbeszélésen nem is szólalt meg.
Galgóczi Piroska formátumos asszony volt, mind anakronisztikusabb elvhűsége is megőrzött valamit egykori hitelességéből. Mindenki tudta róla, hogy az illegális kommunista pártnak is tagja volt, az azonban nem volt köztudott, hogy a német megszálláskor mint börtönből szabadult kommunistát internálták, majd deportálták Auschwitzba, akár K. anyai nagyapját. Még kevesebben tudhatták, hogy 1953 tavaszán - vélhetően a készülő, majd Sztálin halála után lefújt anticionista kampány sodrában - kizárták a pártból. Oda ugyan hamarosan visszavették, de 1956 után az egyik kádertemetőbe, az Állami Könyvterjesztő Vállalat propagandaosztályának élére száműzték. Ekkoriban, 1964 januárjában jelent meg az Új Írásban Illyés Gyula A magánszorgalmú kutyák című verse. Bár Illyés a cím alá óvatosan odaírta: "Faluzási emlék", mintha a vers falukutató ifjúkoráról szólna, nyilvánvaló volt, hogy az őrjöngve csaholó kutyák metaforája az ötvenes évek megveszekedett kádereit idézi. A vers halálosan sértette az érintetteket. Az új rend néha talán hibákat is elkövető, de hűséges harcosainak látták magukat, nem őrjöngő csahosoknak, akiket a gazda rúgása hallgattat el. Galgóczi Piroska hangjából K. a megbántottság mellett a tehetetlenséget vélte kihallani. - Megírhatta volna ezt a verset 1944-ben is - mondta Galgóczi. - Vagy a nyilasok csaholása nem zavarta? - Marosán György 1960 őszén megtehette, hogy a Sötét című vers miatt egy diákgyűlés résztvevői előtt látványosan széttépje az Élet és Irodalmat. A könyvterjesztő párttitkára 1964-ben nem téphette szét az Új Írást, bolondnak nézték volna.
Kövendi Judit a Népművelés című havilap szerkesztőségében dolgozott, egy emeleten a Szépirodalmi Könyvkiadóval. K. gyakran ment át hozzá: udvarolni próbált, hiába, a nála jó tíz évvel idősebb szerkesztőnek, a népi írók feltétlen hívének. Egy alkalommal Judit ragyogva tudatta, három verset kapott első közlésre Illyéstől. A három közül az egyik egy kutyáról szólt. Ibos Ferenc lépett be a szobába, a lap főszerkesztője. Felöltője ezúttal is panyókára vetve, egyébként is jó kiállású férfi volt. Judit büszkén nyújtotta át a verseket. - Ti mertek kutyaverset közölni Illyéstől? - kérdezte K. a főszerkesztőt. - Miért? Mi van vele? - érdeklődött Ibos. - Nem tudod, milyen botrány volt A magánszorgalmú kutyák körül? - kérdezett vissza K. bennfentesen. - Dehogynem - felelte Ibos. - Persze hogy tudom. - Még egyszer átfutotta a verseket, és mint aki alapos megfontolás után döntött, közölte: - Akkor ezt a kettőt hozzuk, ezt nem. - K. megrémült, ilyen átütő hatásra nem számított. - Ne haragudj - mondta Ibosnak -, csak hülyéskedtem. Az politikai vers volt, ez egyszerűen kutyavers. - Nem azért - mondta Ibos gőgösen. - De nem sikerült olyan jól, mint a másik kettő. Judit páros lábbal rúgta ki K.-t a szobájából, teljes joggal. 1965-ben a Népművelés 1. számában két Illyés-vers jelent meg: A fákhoz és az Ismét. Ibos 1956-ban tagja volt a Népművelési Minisztérium forradalmi bizottságának. Nagyon kellett vigyáznia a főszerkesztői székére.
"És hol vannak a régi pápák?" - kérdezi Villon (Vas István fordítása). Pápák? Köszvényes sekrestyések egy falusi plébánián. De azért ha megrázták a botjukat, az elsőáldozók riadtan húzták össze magukat.
